Az orvoslás jövőjéről szeretnék beszélni.

De előbb hadd meséljek
az orvoslás múltjáról.

Az orvoslás közelmúltbeli 
történelmének jelentős részében

a betegségeket és kezelésüket

roppant egyszerű séma alapján értelmeztük.

E séma olyannyira egyszerű,

hogy hat szóban összefoglalható:

betegek vagyunk, gyógyszert szedünk,
elpusztítunk valamit.

A séma elsöprő sikerének titka

természetesen 
az antibiotikum-forradalom volt.

Sokan talán nem tudják,
de véletlenül épp ez évben

ünnepeljük az antibiotikumok USA-ban
való bevezetésének 100. évfordulóját.

Azt azonban mindenki tudja,

hogy az antibiotikumok bevezetése 
mindent gyökeresen megváltoztatott.

Olyan természetes vagy mesterséges,

laborban előállított 
vegyi anyagra tettünk szert,

amely testünkben keringve

célpontjára talál,

majd rákapcsolódik,

– pl. egy mikrobára vagy annak 
egy részére –,

majd ráfordítja a zárra a kulcsot.

Mindezt lélegzetelállítóan ügyesen, 
s lélegzetelállítóan pontosan.

S az eredmény? A betegség, amely korábban
pusztító, halálos kimenetelű volt,

– a tüdőgyulladás, szifilisz, TBC –,

egyszer csak kezelhetővé, 
gyógyíthatóvá válik.

Ha tüdőgyulladásunk van,

bevesszük a penicillint,

elpusztítjuk a kórokozóit,

és ezáltal meggyógyítjuk a betegséget.

Ez az elgondolás olyannyira 
megigézett bennünket,

s olyannyira hatásos volt a zár, a kulcs

meg a pusztítás metaforája,

hogy a biológia teljesen behódolt neki.

Sarkaiból fordult ki a világképünk.

Az utóbbi évszázad során 
azzal foglalatoskodtunk,

hogy újra és újra megismételjük 
a sémát és eredményét,

a nem fertőző,

azaz a krónikus betegségeknél,
pl. a cukor- és szívbetegségnél.

Sikerült is, de csak részben.

Hadd mutassam meg, miért.

Ha az emberi testben zajló

vegyi reakciók összességét vizsgáljuk,

minden egyes vegyi reakciót,
amelyre testünk képes,

a számuk a legtöbbek szerint 
milliós nagyságrendű lehet.

Mondjuk, legyen egymillió.

S most persze felmerül a kérdés:

hány reakciót, a reakciók mely hányadát

lehet sikeresen célba venni

a gyógyszerkönyvekben fölsorolt
orvosi vegyi anyagokkal?

Az ilyen reakciók száma 250.

A maradékot homály fedi.

Más szóval, a testben zajló
vegyi reakciók kb. 0,025%-át

tudjuk célba venni a zár-lakat 
szerkezetű elgondolással.

Ha az emberi fiziológiát

kiterjedt telefonhálózathoz hasonlítjuk,

amelyet egymásra ható csomópontok
és elemek alkotnak,

akkor az orvoslás vegyi eszköztára

egy eldugott kis csücsökben ügyködik,

valahol az óriási hálózat külső peremén.

Mintha a gyógyszervegyészet

egy 10-15 vonalért felelős

rákosrettenetesi telefonkezelő lenne.

Mit érhetünk el ezzel a sémával?

Mi lenne, ha másképp 
közelítenénk a kérdést?

S valóban, a természet világa

rávezethet bennünket a betegségek

gyökeresen más értelmezésére.

A betegség–gyógyszer–célpont 
modelltől eltérőre.

A természet világa hierarchikusan
alulról felfelé szerveződik,

nem lefelé, hanem felfelé,

s az alapja a többé-kevésbé autonóm,
önszabályozó egység: a sejt.

Ezek az önszabályozó, 
többé-kevésbé autonóm egységek

önszabályozó, többé-kevésbé autonóm
egységeket alkotnak: a szerveket.

E szervekből épül föl az ember szervezete,

amely az adott környezetben él,

s a környezet részben önszabályzó,
részben valamennyire autonóm.

A felfelé s nem lefelé rendeződő

hierarchikus séma nagy előnye,

hogy a betegségről alkotott képünk

is módosul.

Vegyük pl. a rákos megbetegedéseket.

Az 1950-es évek óta

kétségbeesetten próbáljuk a rákot
a zár-lakat sémába gyömöszölni.

A rákos sejteket törekszünk

különböző kemoterápiás, 
célzott kezeléssel elpusztítani.

Mint ismeretes, részben sikerrel jártunk.

Pl. a leukémia kezelésében.

Hatásos az emlőrák néhány formájánál is,

de sajnos elértük a hatékonyság határát.

Csak az utóbbi 10 évben jutott eszünkbe,

hogy az immunrendszert 
fordíthatnánk a rák ellen,

mert hirtelen rádöbbentünk: 
a rák nem légüres térben él.

Hanem éppenséggel az emberi testben.

S a szervezetnek vannak képességei,

pontosabban immunrendszere,
mely megtámadhatná a rákot.

Ez a gondolat sok látványos,
új módszerhez vezetett.

Végül ott van, ugye, a környezet szintje.

Fel sem ötlik bennünk, hogy a rák
módosítja a környezetet.

De említek egy igazán 
rákkeltő környezetet:

a börtönről van szó.

Magány, depresszió, bezártság,

majd ehhez hozzájön

egy piciny fehér papírba göngyölve

az egyik legerősebb ismert 
idegserkentőszer, a nikotin,

s hozzávesszük még az egyik ismert
leghatásosabb függőségkialakító szert,

s íme: már kész is a rákkeltő környezet.

De vannak rákmegelőző környezetek is.

Megkísérelték a környezetek átalakítását,

pl. az emlőrák hormonális környezetéét.

De más ráktípusok anyagcsere-környezetét
is igyekszünk megváltoztatni.

Vegyünk egy másik betegséget,
a depressziót.

Most is alulról felfelé próbáljuk nézni.

A 60–70-es években makacsul próbáltuk

lekapcsolni az idegsejtek közti 
hírvivő molekulákat

– a szerotonint, a dopamint –,

s így próbáltuk kezelni a depressziót.

Itt is voltak eredmények,
de gyorsan elapadtak.

Ma már tudjuk, hogy valószínűleg

a szerv, az agy fiziológiáján 
kell változtatnunk,

úgymond újradrótozni, átalakítani,

és ezt, ahogy tanulmányok sora mutatja,

beszédterápiával lehet elérni,

és kutatások sora rámutatott arra is,

hogy a beszédterápia és gyógyszeres 
kezelés együttesen alkalmazva

sokkal hatásosabb, 
mint külön-külön bármelyikük.

S vajon elképzelhető-e olyan környezet,
amely megváltoztatná a depressziót?

Ki lehet-e zárni az olyan jelzéseket,
amelyek depressziót idéznek elő?

Tartsunk a hierarchia vonalain fölfelé!

S itt igazából nem a gyógyszereinket,

hanem a metaforáinkat kell sutba vágnunk.

Ne pusztításban gondolkodjunk,

ha súlyos, krónikus, leépüléses 
betegségekről van szó

– pl. a veseelégtelenség, cukorbetegség,
magas vérnyomás, köszvény –,

talán csak a metaforát kell lecserélni.
Nem pusztítunk, hanem felnevelünk.

Ennyi kell csak talán ahhoz,

hogy átalakítsuk
a gyógyításról vallott nézeteinket.

Az átalakítás gondolata,

úgymond az észlelés átalakítása,

nos, ennek következményeivel 
kb. 10 évvel ezelőtt szembesültem.

Egész életemben futottam;
kb. 10 évvel ezelőtt

elmentem kocogni egy szombat reggel,

hazatértem, felébredtem,
mozdulni is alig bírtam.

A jobb térdem teljesen bedagadt,

s tisztán hallható volt a vészjósló,
csont-csonton csikorgás hangja is.

Az orvosi pálya egyik előnye, 
hogy magamnak rendelhetek MRI-ket.

A következő héten készítettek egy MRI-t
a térdemről, s az így festett:

Alapjában véve, a porc félsarlója,
amely a két csont közt fekszik,

teljesen elszakadt, 
és maga a csont is eltört.

Ha most részvéttel néznek rám,

akkor hadd említsek néhány tényt.

Ha most a közönség minden tagjáról
készítenénk egy MRI-felvételt,

legalább 60%-uknál látnánk

a porc- és csontleépülés hasonló jeleit.

A 70 éves nők 85%-ánál

fedezhetnénk fel kismértékű 
vagy előrehaladott porcleépülést.

A közönségben levő férfiak 50–60%-ánál

is ilyen jeleket találnánk.

Roppant gyakori betegség ez.

Az orvosi pálya egy másik előnye,

hogy az ember tulajdon
nyavalyáival kísérletezhet.

10 évvel ezelőtt kezdtük neki.

Laborban vizsgáltuk ezt a leépülést.

Egyszerű kísérleteket végeztünk,

és mechanikusan próbáltuk 
megelőzni a leépülést.

Állatok térdét oltottuk be vegyszerekkel,

így próbálva visszafordítani a leépülést.

A hosszú, fájdalmas kezelés eredménye:

az egész fabatkát sem ért.

Semmit nem értünk el.

Aztán kb. 7 évvel ezelőtt meglátogatott
minket egy ausztráliai diákkutató.

Az ausztrálok kellemes vonása,

hogy hozzászoktak a világ 
fejjel lefelé szemléléséhez.

(Nevetés)

S így Dan javasolta nekem: "Lehet, 
ez az egész nem is mechanikai gond.

Semmi köze a vegyi anyagokhoz.
Talán inkább az őssejtekhez van köze!"

Más szóval, két hipotézise volt.

Az első: létezik egy csontőssejt,

amely a gerincesek 
teljes csontvázát fölépíti,

ideértve a csontot, a porcot 
s a csontváz rostos elemeit is.

Ugyanolyan, mint a vér őssejtjei,

vagy az idegrendszer őssejtjei.

A második hipotézis: az őssejtek 
leépülése vagy hibás működése

okozza az elterjedt ízületi gyulladást.

Igazándiból ez volt a kérdés:
gyógyszert kerestünk-e,

mikor tulajdonképpen sejtet kellett volna?

Lecseréltük a modellt,

s elkezdtünk csontőssejteket keresni.

Rövidre fogom a hosszú történetet.

Kb. 5 évvel ezelőtt 
megtaláltuk a csontőssejteket.

A csontváz belsejében laknak.

Íme egy vázlatos ábra, 
valamint egyikük igazi felvétele.

Az a fehér anyag a csont,

ezek a vörös oszlopok pedig,
meg ezek a sárga sejtek

ezek mind-mind sejtek, 
amelyek egyetlen őssejtből származnak.

Egyetlen őssejtből 
több oszlopnyi csont és porc.

Fantasztikusan érdekesek az őssejtek. 
Négy tulajdonságuk van.

Az első: ott laknak, ahol várható volt:

épp a csont felszíne alatt,

a porcréteg alatt.

Tudják, a biológiában is 
számít az elhelyezkedés!

Az őssejtek beköltöznek a megfelelő 
helyre, és csontot-porcot gyártanak.

Ez az egyik.

Szintén érdekes tulajdonságuk,

hogy kinyerhetők 
a gerincesek csontvázából,

és laborokban 
Petri-csészében tenyészthetők.

Égnek a vágytól, hogy porcot gyártsanak.

Emlékeznek, hogy mit kínlódtunk
a porcgyártással?

Ezek meg játszi könnyedséggel gyártják.

Porcgöngyölegeket készítenek maguk körül.

A harmadik tulajdonságuk:

a repedések valaha látott 
leghatékonyabb javítói.

Ez itt egy csontocska, egy egércsont,
melyet megrepesztettünk,

s hagytuk magától meggyógyulni.

Ezek az őssejtek megjelentek 
és javítottak, sárgával a csont-,

fehérrel a porcjavításaikat jelöltük.

Olyannyira, hogy ha fluoreszkáló
festékkel színezzük a javításokat,

olyan, mintha valami 
fura sejtragasztó lenne,

amely kiszáll a repedés területére,

helyben megjavítja, 
aztán abbahagyja a munkát.

A negyedik tulajdonságuk talán vészjósló.

A számuk ugyanis meredeken zuhan;

tizedére, ötvenedére csökken, 
ahogy öregszünk.

Tehát igazából az történt,

hogy megváltozott az észlelésünk.

Tablettákra vadásztunk,

de elméletekre bukkantunk.

Sok szempontból

visszatértünk ehhez az alapgondolathoz:

sejtek, szervezetek, környezetek.

Most ugyan már csontőssejteken
törtük a fejünket,

de az ízületi gyulladást sejtszintű 
megbetegedésként elemeztük.

Ezután azt kérdeztük: no, és a szervek?

Építhetünk-e mindezzel 
szervet a testen kívül?

Visszaültethetjük-e az így
kinyert porcot a sérült testrészekbe?

S talán a legérdekesebb:

felfelé haladva létrehozhatunk-e 
környezeteket?

Azt tudjuk, hogy a sport 
átalakítja a csontot,

de az is tuti, hogy közülünk 
kevesen sportolnak.

Elképzelhető-e az, hogy passzívan 
terheljük le a csontokat,

hogy regeneráljuk a leépülő porcréteget?

Talán érdekesebb s fontosabb a kérdés,

hogy működik-e ez az elgondolás
az orvoslás területén kívül?

Mint említettem, az elv lényege, 
hogy nem pusztításban gondolkodunk,

hanem növesztésben.

Ez rengeteg érdekes kérdést vet fel arról,

hogy a jövőben hogyan 
vélekedjünk az orvoslásról.

Talán a gyógyszer nem 
tabletta lesz, hanem sejt?

Hogyan tenyészthetnénk ezeket a sejteket?

Hogyan állíthatnánk meg a sejtek
rosszindulatú szaporodását?

Sokat hallhattunk már a növekedés
megindításának veszélyeiről.

Beépíthetünk-e 
öngyilkos géneket a sejtekbe,

hogy leállítsuk szaporodásukat?

A gyógyszereink szervek lesznek-e,
melyeket a testen kívül hozunk létre,

majd helyükre ültetjük őket?

Megakadályozhatjuk-e így a leépülést?

És ha a szervnek emlékezet is kell?

Az idegrendszer megbetegedéseinél
emlékező szervek vannak.

Hogy ültethetnénk vissza az emlékeiket?

Tudnánk-e ezeket a szerveket tárolni?

Minden betegnek személyre 
szabott szervet kellene-e készíteni,

és azt átültetni?

Talán a legnagyobb rejtély:

lehet-e környezetünk a gyógyszerünk?

Ha igen, lehet-e szabadalmaztatni?

Minden kultúra sámánjai felismerték

a környezet gyógyító hatását.

El tudjuk-e ezt képzelni a jövőben?

Előadásomat a sémákkal kezdtem, 
sokat emlegettem őket.

Hadd fejezzem be a sémaalkotásról
szóló pár gondolattal.

Ez a mi dolgunk, a tudósoké.

Ha egy építész makettet készít,

egy világ kicsinyített mását ábrázolja.

Ha egy tudós készít sémát,

a világról alkotott metaforáit mutatja be.

A tudós igyekszik 
új látásmódra szert tenni.

A makettnél csak a lépték változik.
A sémák az észlelést változtatják meg.

Az antibiotikumok pl. pont 
a gyógyítás fogalmát változtatták meg.

Kiszínezték, torzították látásmódunkat,

méghozzá oly mélyen, hogy 100 évig csak 
így tudtunk az orvoslásról gondolkodni.

De ha a jövő orvoslásáról gondolkodunk,
új sémákra lesz szükségünk.

Ez az igazán lényeges.

Létezik egy általánosan elfogadott nézet.

Eszerint azért nem érhettük el
a gyökeres változást

a betegségek kezelésében,

mert nincsenek elég 
hatékony gyógyszereink,

és ez persze részben igaz.

De az igazi ok talán az,

hogy még nem sikerült hatékony
új gyógyítási látásmódot találni.

Annyi bizonyos,

hogy remek lenne, 
ha új gyógyszereink lennének.

De ami igazán lényeges, 
az három kevésbé kézzelfogható cél:

szerkezetek, sémák, metaforák.

Köszönöm.

(Taps)

Chris Anderson:
Valóban remek metafora.

Milyen vonatkozásai vannak?

A technológia világában sokat kotyognak

a gyógyítás személyre szabásáról,

meg arról, hogy rengeteg adatunk van,
s hogy a jövő gyógymódjai

személyesen rád szabottak,
a te génjeidre, a te környezetedre.

Van ennek köze az említett sémákhoz?

S.M.: Ez nagyon érdekes kérdés.

A gyógyítás személyre szabását szinte csak

a genomika alapján képzeljük el.

Azért, mert a gén oly tekintélyt 
parancsoló metafora,

– ismét ezzel a kifejezéssel élek –
a mai orvoslásban,

hogy azt hisszük: a génállomány vezérli
majd a gyógyítás személyre szabását.

De a génállomány maga csak

a létezés hosszú láncának az alján van.

A létezés láncának 
első szervezett eleme a sejt.

Ha az orvoslást valóban 
így akarjuk átalakítani,

akkor a sejtterápiákat 
kell személyre szabni.

Ezután a szervek terápiáját, 
majd az élőlények terápiáját.

A végső cél a környezet 
személyre szabása lenne.

Tehát minden szinten,

és mindig egy szinttel tovább.

Nos, itt személyre kellene szabni 
minden szintet.

CA: Amikor azt mondod, 
hogy a gyógyszer talán egy sejt,

és nem tabletta,

akkor a személy saját sejtjeiről van szó?

SM: Természetesen.
CA: Belőlük őssejtek készülnének,

talán letesztelve mindenféle
gyógyszerrel, majd kipreparálnák.

SM: A "talán" nem is kell,
már ma is ezt csináljuk.

Mindez már folyamatban van,
s bár lassan haladunk,

egyelőre nem a génállománytól elfelé,
hanem a géntudomány integrálásával

az ún. multirendszer felé, amely jórészt 
autonóm, önszabályozó rendszerekből áll,

mint pl. a sejt, a szerv, a környezet.

CA: Nagyon köszönjük!

SM: Nincs mit. Köszönöm.