Egy Rosalie nevű idős hölgy a szobájában ücsörgött az idősek otthonában, mikor szobája hirtelen forgó szövetekkel kelt életre. A kidolgozott anyagokban állatokat, gyerekeket, és beöltözött figurákat fedezett fel. Rosalie megrémült, de nem a tolakodó képek miatt, hanem mert tudta, hogy e forgatag igen részletes hallucináció eredménye. Kognitív funkciói kiválóak, és nem vett be semmilyen gyógyszert, ami hallucinációkat okozhat. A legfurcsább, hogy ha szobájába berontana egy csapat hús-vér cirkuszművész, nem is látná őket: ugyanis teljesen vak. Rosalie-nál Charles Bonnet-szindrómának nevezett betegség alakult ki, melyben a látássérült vagy teljesen vak páciensek hirtelen teljes jeleneteket hallucinálnak élénk színekben. Ezek a hallucinációk hirtelen jönnek, és csak pár percig tartanak, de évekig ismétlődhetnek. Nem teljesen értjük, hogy miért jönnek és múlnak el, vagy miért bukkannak fel bizonyos pácienseknél, míg másoknál nem. fMRI vizsgálatokból tudjuk, hogy a hallucinációk ugyanazokat az agyterületeket aktiválják, mint a látás: olyan területeket, melyek fantáziáláskor nem aktiválódnak. Sok más illathoz, képhez és hanghoz kapcsolódó hallucinációnál is azok az agyterületek aktívak, melyek a valós érzékelésnél. Emiatt valószínű, hogy az agykéreg szerepet játszik a hallucinációkban. A szürkeállomány e vékony rétege az agy egészét befedi: azokat a területeket is, melyek érzékszervi információkat dolgoznak fel. De még a teljesen ép érzékszervűeknél is az agy hiányos információk alapján alkotja meg az általunk érzékelt világot. Pl. szemünkben vakfolt van, ahol a látóideg takarja a retina egy részét. Amikor a látókéreg a fényből összefüggő képeket alkot, a vakfoltot a környezetéből vett információkkal tölti ki. Olykor észrevehetünk egy-egy hibát, de legtöbbször nem tudatosulnak. Ha a látókérget akár csak átmenetileg megfosztják a szemből érkező jelektől, az agy továbbra is próbál összefüggő képet alkotni, de képességének határai nyilvánvalóbbá válnak. A Charles Bonnet-szindróma összetett hallucinációi az egyik példája ennek. Mivel ez a szindróma csak olyan embereknél fordul elő, akik régen láttak, majd elvesztették látásukat, és olyanoknál nem, akik vakon születtek, tudósok azt gondolják, hogy az agy eltárolt képekkel ellensúlyozza az újabb vizuális ingerek hiányát. Ugyanez igaz a többi érzékszervre is. Hallássérültek gyakran hallucinálnak zenéről és hangokról, melyek olykor annyira kidolgozottak, mint egy teljes rezesbanda hangzása. Az ingermegvonás a drogok és terápiás gyógyszerek mellett az epilepszia és az álomkór és pszichiátriai betegségek is, pl. a skizofrénia ismert okai a hallucinációknak, és ez a lista folyamatosan bővül. A leghírhedtebb hallucinációk az LSD és a pszilocibin kábítószerekhez kapcsolódnak. Egyik legjellemzőbb hatáuk, hogy használóik a száraz tárgyakat nedvesnek érzékelik, a felületek pedig mintha lélegeznének. Nagyobb dózisban a vizuális világ olvadónak tűnhet, örvényekre esik szét, vagy fraktálszerű mintákra szakad. Vizsgálatok szerint ezek a kábítószerek az agykéregre is hatnak. De míg a látássérülés jellemzően csak vizuális, a hallássérülés pedig csak hanghallucinációkat okoz, az LSD-hez hasonló szerek az összes érzékszervet érintő jelenségeket okoznak. Ez lehetséges, mivel az agyterületek széles körében aktiválják a receptorokat, beleértve az érzékszervek agykérgi részeit is. Az LSD és a pszilocibin a szerotoninhoz hasonlóan működik az agyban: közvetlenül egyféle szerotonin- receptorhoz kapcsolódnak. Míg a szerotonin szerepe az agyban összetett és nem igazán ismert, valószínű, hogy fontos szerepet játszik a szemtől, az orrtól, a fültől, és más érzékszervektől érkező információk egyesítésében. Egy elmélet szerint a pszilobicin és az LSD úgy okoznak hallucinációt, hogy megzavarják ezt az érzékelési egyesítést. A skizofréniára jellemző hallucinációk hasonlóan működhetnek, mint azok, amelyeket az LSD és a pszilobicin okoz. Skizofrén pácienseknél gyakran magasabb az agy szerotoninszintje. Az antipszichotikumok úgy enyhítik a skizofrénia tüneteit, hogy gátolják azokat a szerotoninreceptorokat, melyekhez az LSD és a pszilobicin is kapcsolódik. Néhány esetben ezek a gyógyszerek enyhíthetik a hallucinációkat a Charles Bonnet-szindrómás pácienseknél. Hosszú még az út odáig, hogy megértsük a hallucinációk összes okát és kölcsönhatását. De az biztos, hogy a hallucinációs élmények sokkal közelebb állnak a hétköznapi érzékeléshez, mint azt gondoltuk. A hallucinációk tanulmányozásával sokat megtudhatuk arról, hogyan alkotja meg az agyunk a világot, amelyet látunk, hallunk, szagolunk, és érintünk. Ahogy egyre többet tudunk meg, jobban értékelhetjük, hogy mennyire szubjektíven és egyedien érzékeli mindenki a világot.