Sziasztok! Kegyelem és békesség nektek Jézus hatalmas nevében! A gyönyörű, észak-walesi Aber vízeséstől köszöntelek benneteket! Szeretettel köszöntelek titeket itt a God's Heart TV-n, 'A Hit Természetes' újabb epizódjában. Ma egy olyan dologról szeretnék beszélni, ami mélyen beleette magát a napi kapcsolataink szöveteibe és szálaiba. Egy olyan vírushoz tudnám hasonlítani, amire senki sem teljesen immunis. Valójában az ördög egyik leghatékonyabb eszközéről, az egyik leggyakoribb csapdájáról van szó. A sérelemről beszélek. Igen, a sértésről. Mindegy mennyire összetett vagy egyszerű, a sértődésre kínálkozó lehetőségek száma olyan végtelen, mint a kapcsolatoké. Más szóval - ebben a világban képtelenség elkerülni, hogy sérelem érjen. Nem az a kérdés, hogy ki vagy hogy mikor bánt meg, és nem is az, hogy honnan érkezik. A kérdés az, hogy hogyan reagálsz, amikor megbántanak? Isten népe, tegyük fel magunknak a kérdést: Hogy reagálunk ha megbántanak? Hogy reagálunk amikor valaki megbánt vagy megsért minket? Sok esetben a válaszunk teszi lehetővé, hogy a neheztelés gyökeret verjen bennünk. Ami veszélyes dolog. Ha a neheztelés gyökeret ver a szívünkben, ha nem vigyázunk, akkor lerángat, lecsal a keserűség, az irigység, a féltékenység, a rosszindulat, a harag és a veszekedés útjára. Ez pedig veszélyes. A neheztelés veszélyes a szellemi életünkre nézve. Nem az a lényeg, hogy mennyire súlyos az a sértés vagy hogy jogosnak érezzük-e, hogy megsértődjünk. A lényeg az, hogy a neheztelés halálos. Mindegy, hogy mit tettek velünk vagy mit mondtak ránk, a neheztelés halálos, ezért meg kell őrizni tőle a szívünket. Isten népe, meg kell őrizni a szívünket! Ha megbántanak, általában fájdalmat érzünk és azt okoljuk, aki megbántott. Mivel úgy érezzük, hogy megsértette a jogainkat, a sebzett szívünk könnyen azt hiszi, hogy jogunk van neheztelni. Ezért kiállunk a haragunk és a keserűségünk mellett, hogy ezzel igazoljuk a megbocsátani nem akarásunkat. Azonban ha jobban megnézzük, ennek az álláspontnak az alapja testi, nem szellemi. Ez természeti, nem szellemi törvény. Keresztény emberként az alapelvünk ez: Akár igazunk van, akár nincs, nincs jogunk neheztelni. Ez a normánk; ez az alapelvünk. Ha a jogainkat követeljük, máris hibáztunk. "De nem ismeritek az én esetemet! Nem vagytok tisztában a körülményekkel!" Nézzétek, mindegy, hogy milyen érvekkel próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy jogosan neheztelünk, ez Isten szabályain nem változtat. A neheztelést nem tudjuk megindokolni. A neheztelésre nincs indok. Pont. Az emberek talán úgy látják, hogy igazunk van. Mi magunk is láthatjuk, sőt érezhetjük úgy, Isten előtt azonban - aki a sorsod Tulajdonosa, aki a szíveket a kezében tartja - nincs jogunk neheztelni. Semmi 'ha', semmi 'de'. Keresztényként nincs jogunk neheztelni. Pont. Ér majd sérelem. Igen - elkerülhetetlen. De nem szabad táplálnunk a neheztelést a szívünkben. Nem szabad helyet adnunk neki a szívünkben. Nézzétek, megbántódni normális dolog. Azonban táplálni a sértettséget bűn. A sérelem táplálásával, megszomorítjuk a Szent Szellemet. Ha a nehezteléshez való jogunkkal törődünk, az énközpontú kárigényünkkel, azzal Isten és Isten Igéjének a tekintélye fölé helyezzük magunkat. És ha az ördög elhiteti velünk, hogy jogunk van megbántódni, akkor önkezűleg láncoljuk meg magunkat. Ami pedig még veszélyesebbé teszi az egészet, hogy észre sem vesszük, hogy csapdába estünk. Könnyen az énközpontúság és az önkéntes elszigetelődés ördögi körébe kerülhetünk. Mivel ez a következménye annak, ha sértett szívvel élünk. Ha sértettséget őrzünk a szívünkben, akkor mindent azon szűrünk keresztül. Ha ma eljönnétek, hogy megnézzétek ezt a csodás vízesést, még ezt is a sértettség szemüvegén át néznétek. Azon keresztül beszéltek, esztek, nevettek. Imádkozni is azon keresztül imádkoztok, ezért sokszor a gyengeségeitek helyett az ellenség ellen imádkoztok. A neheztelés szemüvegén keresztül alszotok, ezért vannak rémálmaitok. Azon keresztül teremtetek kapcsolatot, ezért magyaráztok bele dolgokat az emberek cselekedeteibe vagy tétlenségébe. Manapság rengeteg képzeletbeli háborút vívunk az elménkben olyan dolgok miatt, amelyek valójában nem is léteznek. A beszűkült látásunk és a helytelen előítéleteink miatt félremagyarázzuk az emberek cselekedeteit és rosszul ítéljük meg a szándékaikat. Könnyedén racionalizáljuk a saját tetteinket, miközben meg- és elítélünk másokat. Olyan mércéhez mérünk másokat, amelyet mi magunk nem ütünk meg, az elrugaszkodott elvárások pedig egészségtelen kapcsolatokhoz vezetnek, amelyeknek az alapja testi, nem szellemi. Az ilyen kapcsolatok pedig már azelőtt kudarcra vannak ítélve, hogy elkezdődnének.