Itt nőttem fel.

Egy Rotterdam-közeli kis faluban

Hollandiában.

Az 1970-es és 80-as években,
amikor tizenéves voltam,

ez a vidék még csendes volt.

Tele volt farmokkal,
mezőkkel és mocsarakkal.

Ott töltöttem a szabadidőmet,
remekül éreztem magam,

és ilyen olajképeket festettem,

vadvirágokat gyűjtöttem,
madarakat figyeltem

és rovarokat gyűjtöttem.

Ez volt az egyik
legbecsesebb felfedezésem.

Egy nagyon különleges bogár,

egészen bámulatos, 
a neve vörösnyakú szúfarkas.

Ez a bogárfajta az egész életét

egy hangyaboly belsejében éli le.

Úgymond megtanult "hangyául beszélni".

Ugyanazokat a kémiai jeleket

és illatanyagokat használja 
a kommunikációhoz, mint a hangyák,

és itt most épp azt mondja
ennek a dolgozó hangyának:

"Szia! Én is dolgozó vagyok,

éhes vagyok, kérlek adj enni."

És a hangya eleget tesz a kérésnek,

mert a bogár ugyanazokat
a kémiai anyagokat használja.

Évmilliók alatt

ez a bogár kifejlesztett egy módszert,
hogy hogyan éljen egy hangyakolóniában.

Az évek alatt,

míg abban a faluban éltem,

20 000 különböző bogarat gyűjtöttem össze,

és egy egész bogárgyűjteményt
építettem fel.

És ez már nagyon korán felkeltette 
az érdeklődésemet az evolúció iránt.

Hogyan jönnek létre a különböző formák,
ez a hatalmas sokféleség?

Így lettem evolúcióbiológus,

mint Charles Darwin.

És akárcsak Charles Darwint,
engem is hamarosan zavarni kezdett,

hogy az evolúció nagyrészt
a múltban ment végbe.

A ma látható mintákat tanulmányozzuk,

miközben a múltban lezajló
evolúciót próbáljuk megérteni,

de valós időben sosem látjuk bekövetkezni.

Nem tudjuk megfigyelni.

Ahogy maga Darwin mondta:

"Mindaddig, amíg a múltba
vissza nem tekintünk,

semmit sem látunk ezekből a lassú,
folyamatban lévő változásokból."

Vagy mégis?

Az elmúlt néhány évtizedben

az evolúcióbiológusok rájöttek, 
hogy az evolúció néha

sokkal gyorsabban megy végbe,
és ténylegesen megfigyelhető,

főleg, amikor a környezet
drasztikusan megváltozik,

és nagy szükség van
a gyors alkalmazkodásra.

Természetesen manapság

a nagyobb környezeti változásokat
mi, emberek idézzük elő.

Kaszálunk, öntözünk, 
szántunk, építkezünk,

üvegházhatást okozó gázokat 
eresztünk a légkörbe,

amelyek klímaváltozást okoznak.

Egzotikus növényeket és állatokat
telepítünk olyan helyekre,

ahol korábban nem éltek,

élelmezési és egyéb szükségleteink miatt
pedig halászunk, erdőt irtunk, vadászunk.

Mindezek a környezeti változások leginkább
a városokban mutatkoznak meg.

A városok egy teljesen új, általunk 
létrehozott élőhelyet jelentenek,

amelyet téglával, betonnal, üveggel
és acéllal borítunk be,

és ezek olyan áthatolhatatlan felületek,

ahol a növények csak nagyon nehezen
tudnak gyökeret ereszteni.

Ugyancsak a városokban van jelen
a legnagyobb mértékben

a vegyi szennyezés,

a mesterséges fény és a zaj.

Világszerte találkozhatunk
olyan növények és állatok kavalkádjával,

amelyek a városban élnek,

mert megmenekültek a kertészkedéstől,

az akváriumoktól
és a kisállat-kereskedelemtől.

És mit tesz egy faj,

mikor egy teljesen megváltozott 
környezetben él?

Nos, sokan persze sajnos kipusztulnak.

Azok viszont, amelyek nem halnak ki,

látványos módon alkalmazkodnak.

Manapság a biológusok kezdenek rájönni,

hogy a városok az evolúció mai melegágyai.

Ezek azok a helyek, ahol a vadon élő
állatok és növények

a szemünk láttára,
villámgyorsan fejlődnek,

hogy alkalmazkodjanak
az új, városi feltételekhez.

Pont úgy, mint a vörösnyakú szúfarkas
tette évmilliókkal korábban,

mikor csatlakozott egy hangyakolóniához.

Manapság olyan állatokat és növényeket
találunk, melyek az emberhez költöztek be

és a mi városainkhoz alkalmazkodnak.

Mindeközben

arra is kezdünk rájönni,

hogy valójában az evolúció 
nagyon gyorsan is végbemehet.

Nem mindig egy hosszú,
korszakokon átívelő folyamat,

hanem a szemünk láttára is bekövetkezhet.

Ez itt például a fehérlábú egér.

A New York környéki területeken
őshonos emlős

több mint 400 évvel ezelőtt, 
mielőtt a város felépült,

mindenütt ott élt.

Manapság azonban kicsiny zöld területeken,

a város parkjaiban rekedt,
aszfalttengerrel és forgalommal körülvéve.

Mintha Darwin Galápagos-szigeteki
pintyeinek modern változatai lennének.

És mint Darwin pintyei,

az egerek minden egyes parkban 
fejlődésnek indultak,

és egymástól egyre inkább eltérővé váltak.

Ez itt a kollégám, 
Jason Munshi-South

a Fordham Egyetemről,

aki ezt a jelenséget tanulmányozza.

A New York parkjaiban élő

fehérlábú egerek DNS-ét vizsgálja,

és azt próbálja megérteni, 
hogyan fejlődnek

ezeken a kis zöld szigeteken.

Egyfajta DNS-lenyomatot használ, 
és amint mondja:

"Ha valaki egy egeret tesz elém,

és nem árulja el, 
hogy honnan származik,

én mindössze a DNS-éből
pontosan meg tudom állapítani,

hogy melyik parkból jött."

Ennyire különbözővé váltak.

Jason arra is rájött, 
hogy ezek a változások

– ezek az evolúciós változások –

nem véletlenszerűek,
hanem jelentést hordoznak.

Például a Central Parkban

azt találjuk, hogy az egerek olyan 
géneket fejlesztettek ki,

melyek elősegítik, hogy nagyon
zsíros ételekkel is megbirkózzanak.

Emberi ételekkel.

Évente 25 millió ember látogat el
a Central Parkba.

Ez Észak-Amerika leglátogatottabb parkja.

A látogatók nassolnivalókat,

mogyorót és gyorsételeket 
hagynak maguk után,

az egerek pedig elkezdtek ezekre rászokni,

márpedig ez az általuk megszokottól
teljesen eltérő táplálék.

Az évek alatt

alkalmazkodtak ehhez a nagyon zsíros,
nagyon emberi táplálékhoz.

Ez itt egy másik "dörzsölt", városi állat.

Az európai pettyes éticsiga.

Igen gyakori csigafaj,

megtalálható különféle színváltozatokban

a halvány sárgától a sötétbarnáig.

A színeket teljes mértékben

a csiga DNS-e határozza meg.

A színek az adott házban élő csiga

hőháztartását is meghatározzák.

Például egy csiga,
amelyik kint van a napon,

a vakító napfényben,

és halványsárga a háza,

nem melegszik fel úgy, mint az a csiga,
amelyiknek sötétbarna háza van.

Csakúgy, mint mikor fehér autóban ülünk,
kevésbé melegszünk fel,

mintha fekete autóban ülnénk.

Van egy jelenség, az úgynevezett
városi hősziget,

ami azt jelenti, 
hogy egy nagyváros központjában

a hőmérséklet több fokkal magasabb lehet,

mint a városon kívül.

Ez abból fakad,

hogy ott emberek milliói
zsúfolódnak össze,

és minden tevékenységük és gépük

hőt termel.

Ráadásul a magas épületek
a szelet is felfogják,

és a sok acél, tégla és beton
magába szívja a napból érkező hőt

éjszaka pedig kibocsátja.

Így egy forró levegőből álló buborék 
keletkezik a nagyváros közepén.

A tanítványaim és jómagam úgy véljük,
hogy ezek az éticsigák

a különféle házaikkal

talán a városi hőszigetekhez 
próbálnak alkalmazkodni.

Talán a belvárosban

a csigaház színe úgy változik,

hogy csökkentse a csigák túlmelegedését.

Ennek tanulmányozására egy közösségi 
tudományos projektbe fogtunk.

Készítettünk egy ingyenes
okostelefon alkalmazást,

amellyel az emberek Hollandia-szerte

csigákat fotózhattak
a kertjükben, az utcán

és külterületeken is,

a képeket pedig feltölthették
egy közösségi, tudományos webes felületre.

Egy év alatt 10 000 csigás képet kaptunk,

melyeket Hollandiában fotóztak,

és amikor elkezdtük
elemezni az eredményeket,

arra jutottunk, hogy beigazolódtak
az eredeti feltételezéseink.

A városi hőszigetek közepén azt látjuk,

hogy a csigák sárgább,
halványabb házat növesztettek.

A városi csiga és a manhattani egér

csak kettő az egyre növekvő
számú állat és növény közül,

amelyek alkalmazkodtak
ehhez az újfajta élettérhez,

az általunk létrehozott,
városi élettérhez.

A könyvben, amelyet erről a témáról írtam

– a városi evolúció témájáról –

sokkal több példát mutatok be.

Például gyomnövényeket,
melyeknek a magvai úgy alakultak át,

hogy könnyebben sarjadnak ki a kövezeten.

Tücsköket, melyek magasabb
hangon ciripelnek,

ha zajos forgalom közelében élnek.

Szúnyogokat, amelyek áttértek arra, hogy 
az ingázó emberek vérével táplálkozzanak

a metróállomásokon.

Sőt, még a közönséges városi galamb is
továbbfejlődött oly módon,

hogy képes méregteleníteni magát

a nehézfémszennyezéstől úgy,
hogy azt eltárolja a tollaiban.

A hozzám hasonló biológusok
a világ minden táján

egyre inkább érdeklődnek a városi evolúció

lenyűgöző folyamata iránt.

Kezdjük felismerni, hogy a földi élet

egy egyedülálló eseményének vagyunk tanúi.

Egy teljesen új ökoszisztéma
van kialakulóban,

amely alkalmazkodik
az általunk teremtett élettérhez.

És nemcsak a tudósokról van szó,

hiszen egyre inkább bevonjuk
a városlakók millióinak kezét,

fülét és szemét.

Amatőr kutatókkal

és iskolás gyerekekkel együtt

építünk egy globális megfigyelő hálózatot,

amely lehetővé teszi, 
hogy a városi evolúció folyamatát

valós időben kövessük végig.

Mindeközben ez arra is rávilágít,

hogy az evolúció nem
pusztán egy elvont dolog,

aminek a tanulmányozásához
a Galápagos-szigetekre kell utazni,

vagy aminek a megértéséhez
paleontológusnak kell lenni.

Az evolúció egy közönséges
biológiai folyamat,

amely állandó jelleggel, mindenhol zajlik.

A hátsó udvarban, az utcában, ahol élünk,

mindjárt itt az előadótermen kívül.

Persze a lelkesedésemnek
van egy másik oldala is.

Amikor visszamegyek a faluba,
ahol felnőttem, látom,

hogy a gyermekkoromból jól ismert mezők
és mocsarak többé nem lelhetők fel.

A falut felszippantotta

Rotterdam növekvő agglomerációja,

és a helyén bevásárlóközpontok,

elővárosok és buszsávok létesültek.

A megszokott állatok és növények
közül sokan eltűntek,

talán a vörösnyakú szúfarkas is.

De egy dolog vigasztal:

bár lehet, hogy a faluban
manapság felnövő gyerekek

nem tapasztalják meg
azt a hagyományos természetet,

amelyben én felnőttem,

viszont egy újfajta természet
veszi körül őket,

egy újfajta ökoszisztéma,

amely számukra épp olyan izgalmas lehet,
mint nekem volt a régi.

Ők már egy új, modern kori
Galápagoson élnek.

És ha összefognak amatőr kutatókkal

és hozzám hasonló evolúcióbiológusokkal,

akár a városi evolúciót tanulmányozó, 
21. századi Darwinokká is válhatnak.

Köszönöm.

(Taps)