Jó napot! (Zene) Kiváltságos helyzetben vagyok, mert két, egymástól nagyon különböző környezetben nőttem fel. Németországban születtem, de egyszersmind lehetőségem volt arra is, hogy mélyebben megismerjem az ősi saolin bölcsességet. Ha az ember ázsiai családban nő fel, elég gyakran előfordul, hogy egyrészt nem vitatkozik az apjával, másrészt, hogy vagy orvos, vagy mérnök, vagy ügyvéd lesz belőle, máskülönben elszomorítaná a szüleit. Így talán érthető, hogy tanulmányaimat két egyetemi diplomával, egy MBA fokozattal és egy sor különböző tanúsítvánnyal és képesítéssel zártam, vagyis csupa olyasmivel, amiről a szüleim úgy gondolták, jó, ha van. De tanulmányaim során végig az volt az érzésem, hogy valami hiányzik. Sok mindenről tanultam: hogyan működnek a növények, hogyan épül fel egy atom, hogyan működnek a politikai rendszerek, de valahogy mindenhonnan hiányzott az, hogy hogyan ismerheti meg az ember önmagát. Négyéves koromban ismerkedtem meg a szerzetesi gyakorlatokkal, és nagyon boldog voltam, mikor megtudtam, hogy ezek legfontosabb része, hogy felfedezzük és megismerjük önmagunkat. A testedzés mellett erősítettük az elménket, és fejlesztettük a jellemünket, vagyis volt minden, amit ma saolin kungfu néven ismerünk. Annak ellenére, hogy szüleim vágya az volt, hogy vessem bele magam az üzleti életbe, és irányítsam a világot, úgy döntöttem, a kolostorban maradok, és elsősorban önmagam próbálom megismerni. Mikor erre az előadásra készültem, megkértek, mondjak pár szót arról, mi az élet értelme, de az az igazság, hogy nekem az is nagy kihívás, hogyan fogok három évtizedet egyetlen előadásba sűríteni. De a kép, amit most mutatni szeretnék önöknek, jól összefoglalja, hogy mi az, amit az életben fontosnak tartok. Fontos, hogy valamit meg tudjunk osztani másokkal. Fontos, hogy legyenek kötődéseink. Fontos, hogy eddzük és fejlesszük önmagunkat, és hogy még akkor is jól érezzük magunkat, amikor épp nem csinálunk semmit. És az egyik legfontosabb dolog, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy azt csinálhassuk, amit szeretünk. Mikor felkértek, hogy tartsak itt ma előadást – különösen, mert az esemény mottója: "Magasra, magasabbra, még magasabbra" –, eszembe jutott valami. A saolin templomban élő egyik mester mesélt egyszer egy történetet, amit szeretnék most megosztani önökkel. (Zene) Volt egyszer egy ember, aki egy magas hegy közelében élt. Minden nap ezen gondolkodott: "Mi lenne, ha megmásznám azt a hegyet? És vajon mit látnék, ha felérnék a tetejére?" Végül egy nap az ember útnak indult. Mikor a hegy lábához ért, találkozott egy utazóval. Meg is kérdezte tőle: "Hogy jutottál fel a hegy tetejére, és mit láttál odafentről?" Az utazó pedig elmesélte, hogy jutott fel, és azt is, hogy mit látott. Az ember ekkor azt gondolta: "Az, ahogy ez az utazó feljutott. nagyon fárasztónak hangzik. Más utat kell keresnem." Így aztán tovább folytatta útját a hegy lábánál egészen addig, míg össze nem találkozott a következő utazóval. Tőle is megkérdezte: "Hogy jutottál fel a hegy tetejére, és mit láttál odafentről?" Ez az utazó is elmondott neki mindent. Mivel még mindig nem tudta eldönteni, milyen irányba és melyik úton menjen, az ember még 30 utazót kikérdezett. Mikor mindegyiket meghallgatta, végre döntésre jutott: "Most, hogy olyan sokan elmondták, hogy jutottak fel a hegyre, és azt is, mit láttak fentről, már nem is kell felmennem." Ez az ember tehát sajnálatos módon soha nem tette meg az utat. Mi is hát e történet tanulsága? Először is, minden embernek magának kell megtalálni a módját, hogy a hegyre feljusson. Másodszor, vannak dolgok, melyeket szavakkal elmondhatunk ugyan, de lehetetlen átadni a tisztánlátásnak azt az élményét, mikor az ember maga áll a csúcson. Az, hogy megtesszük a szükséges erőfeszítést, és megmásszuk a hegyet, jelképe annak, amit minden buddhista gyakorlat, a saolin tanítások vagy bármilyen más spirituális gyakorlat jelent. A tisztánlátás annyit tesz, hogy világosabban látunk. Ha világosabban látunk, egyértelműbbé válnak a dolgok közti kapcsolatok. Ha világosabban látunk, már nem szükséges, hogy higgyünk bárkiben vagy bármiben. A tisztánlátás azt jelenti, hogy az ember saját maga el tudja dönteni, melyik a helyes út, és hogy milyen döntéseket kell meghoznia ahhoz, hogy céljait, álmait megvalósíthassa. A mai előadás során lehetőségük lesz arra, hogy sok utazó tapasztalataiból merítsenek ihletet, de azt, hogy melyik úton haladjanak, nem tudom és nem fogom elmondani. Csak annyit mondhatok, hogy személyes útja során mindenkire várnak kihívások. Ezek a kihívások eltéríthetnek attól, hogy folytassuk az utat és megmásszuk a hegyet – talán fel is adjuk ezt a célt. A saolin templomban ezeket úgy hívjuk: az öt akadály. Az öt akadály öt különböző tudatállapotra utal. Ezekben a tudatállapotokban nagyon nehéz világosan látni, és ezért a helyes döntéseket is nehéz meghozni. Az első akadály az érzéki vágy. Az érzéki vágy akkor jelentkezik, mikor olyasmi köti le a figyelmünket, ami örömöt okoz. Ez az öröm testünk öt kapujának valamelyikéhez köthető: a látáshoz, a halláshoz, a szagláshoz, az ízleléshez vagy a tapintáshoz. Képzeljük el, hogy végül mégis elindulunk a hegyen fölfelé. Egy mérföldnyi gyaloglás után meglátunk egy gyönyörű fogadót, ahol csupa szép embert üldögél. Az ételek illata mennyei, van mindenféle innivaló. Ha engedünk ennek a csábításnak, máris letértünk az útról. Ha a csábítás olyan erős, hogy már nem is akarunk elmenni innen, elmondhatjuk, hogy az érzéki vágy megszállottságba fordult. De akár így, akár úgy, ha ott maradunk, nem látunk tisztán. A második akadály a rossz gondolat. Ezzel arra a tudatállapotra utalok, amely negatív érzésekből táplálkozik. Ebben a tudatállapotban ódzkodunk, elutasítunk vagy egyszerűen nem szeretünk valamit: egy tárgyat, egy helyzetet vagy akár egy személyt. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy megyünk fel a hegyen, és mondjuk, esni kezd az eső. De mi nem szeretjük, ha esik. Látjuk, hogy göröngyös az út, de mi nem szeretjük a göröngyös utakat. Ahhoz, hogy átkeljünk a folyón, úsznunk kell, de mi nem szeretünk úszni. Bármi legyen is az, amit nem szeretünk, utunk nem lehet már kellemes, hacsak meg nem tanuljuk elengedni a rossz gondolatot. Ha nem tesszük, valószínűleg nem fogjuk folytatni a megkezdett utat. A harmadik akadályt általában úgy hívjuk: tunyaság és kábultság. A tunya ember teste nehéz, a kába agy tompa. Olyan ez, mintha álmosak lennénk, nincs bennünk sem akarás, sem energia. Gyakori megnyilvánulási formája a depresszió. Egy buddhista hasonlat szerint olyan ez, mintha börtönben lennénk. Az ember egyszer csak egy cellában találja magát. Hirtelen képtelenek vagyunk bármiféle mentális vagy fizikai erőfeszítést tenni. Ha folytatni akarjuk az utunkat, egyetlen lehetőségünk van: valahogy ki kell másznunk a gödörből, ki kell szabadulnunk a cellából. A negyedik akadály a nyughatatlanság, a békét nem lelő tudatállapot. Ez szó szerint azt jelenti, hogy az elme nem talál nyugtot. (Nevetés) Hogy hol kéne nyugalomra lelnie? Itt, a jelenben. A nyughatatlan elme vagy a jövő miatt aggódik, vagy a múltba réved vissza, és olyan események fölött ítélkezik és sajnálkozik, melyek a múltban történtek. Ezt majomelmének is nevezzük, hiszen elménk is ugrál ágról ágra, képtelen hosszabb ideig a jelen pillanatban időzni. Itt az a probléma, hogy nincs idő arra, hogy bármit is tisztán lássunk. Az utolsó akadály pedig a kétkedő bizalmatlanság, ami szorosan kapcsolódik ahhoz a tudatállapothoz, amikor képtelenek vagyunk bármilyen döntést meghozni. Ilyenkor könnyen belegabalyodunk saját gondolatainkba. Ez legyen? Ez a helyes út? Mit mondanak mások? Mi van, ha ez? Mi van, ha az? Ilyenkor megszűnik a kapcsolat a tudatunk és cselekedeteink között. Ennek eredményeként pedig eltávolodunk azoktól a céloktól, amelyeket egykor kitűztünk magunknak. Ha utunkon túl sok a kétely, gyakrabban állunk meg, és nem haladunk előre. Most, hogy már ismerjük az öt akadályt, lássuk, mit tehetünk ellenük. Úgy kell berendeznünk és szerveznünk az életünket, hogy ezek az akadályok ne merülhessenek fel. Ha ez nem sikerül, olyan módszereket kell használnunk, amelyekkel kiiktathatjuk őket. Mind az öt akadály ködbe borítja az elmét vagy az utat, amin járunk. Csak egyetlen dologra kell figyelnünk: hagyjuk, hogy essen. (Az eső hangja) Ez a négy lépésből álló módszer segít abban, hogy legyőzzük ezeket az akadályokat. Az első, hogy felismerjük, milyen tudatállapotban vagyunk. [Ismerd fel, fogadd el, vizsgáld meg, ne azonosulj!] Ezután tanuljuk meg ezt elfogadni, ismerjük el, hagyjuk, hogy egy helyzet vagy személy hasson ránk, olyan legyen, amilyen. Vizsgáljuk meg, mit érzünk, és mit gondolunk, és tegyük fel magunknak a kérdést: Miért érzem magam így? Mi lesz a következménye annak, ha ebben az állapotban maradok? Végezetül pedig: ne azonosuljunk. Tudatosítsuk: Én nem a testem vagyok. És nem is az elmém. Én nem vagyok azonos az érzéseimmel. Egyszerűen csak képes vagyok arra, hogy mindhármat érzékeljem. Egész életünk – mindannyiunk élete – túl egyedi ahhoz, hogy mások útján járjunk. Ismerjük fel, mi a célja az életünknek, ismerjük fel benne az értékeket. Meg kell ismernünk önmagunkat, nem szabad engednünk, hogy az akadályok megállítsanak. Ha önök közül bárki úgy dönt, hogy a világosság ösvényét választja, boldoggá tenne, ha találkozhatnánk a hegytetőn. (Zene) (Taps)