Valószínű,

hogy a nap folyamán belenéztél már
legalább egyszer a tükörbe.

Mikor borotválkoztál,
vagy fésülted a hajad,

vagy spenótmaradványt kerestél
a fogadon ebéd után.

Viszont amit nem tudtál,

hogy az arc, ami visszatekint rád,

nem az az arc, amit mindenki más lát.

Egyfajta kifordított, elferdített,

visszájára fordított kép.

Pár éve New York felé a repülőn

olvastam egy cikket a FT
[Financial Times] magazinban.

A cikk az Igaz Tükör
jelenségről szólt -

és az amerikai hallgatóknak mondom,
hogy egy tükörről beszélek.

Az Igaz Tükör tulajdonképpeni feltalálói

egy New York-i testvérpár,

John és Catherine Walters.

Felfedezték, hogyha fogunk két tükröt,

megfelelő szögben összeillesztjük,

és az illesztési vonalat vesszük,

akkor a két kép visszatükröződik egymásra.

Egy Igaz Tükörbe nézve pontosan
úgy látod magad,

ahogy mások látnak, mikor rád néznek.

Tehát leszálltam New York-ban, 
és felhívtam Johnt.

Megkérdeztem, hogy találkozhatunk-e.

Végül a Brooklyn-i galériájukban 
kötöttem ki.

Ott úgy éreztem magam, 
mint egy cirkuszi show-ban.

Igaz Tükrök voltak,

mindenfelé a galériában, teljes alakosak,
arc méretűek.

Mikor először odamentem egy Igaz Tükörhöz,

és belenéztem,

az életem legösszezavaróbb élménye volt.

Az első, amit egy Igaz Tükörbe
nézve észlelsz, az,

hogy a fejed nem egyenesen áll.

A tied valahogy erre áll,

a tied pedig elég egyenes,

a tied meg arra dől egy kicsit;

tehát legtöbbünk erre vagy arra 
megbillenti a fejét.

Ezért mikor közelítünk az Igaz Tükörhöz,

az első dolgunk, hogy megpróbáljuk
beállítani a fejünket.

Mivel tükörképet látunk, 
rossz irányban mozdítjuk,

tehát nagyon-nagyon összezavaró.

De sokkal fontosabb, 
hogy bevillant valami.

Bevillant egy kép kislánykoromból.

Glasgow-ban nőttem fel -

ha eddig nem vettétek volna észre,
skót vagyok.

Glasgow-ban nőttem fel és az édesanyám,

mikor sminkelte magát,

szerettem ott ülni és nézni,
ahogy felviszi a sminket.

Tudjátok, az államat a kezembe támasztva.

Egy alkalommal megjegyeztem:

"Nem vicces, hogy a felső ajkad
egyik oldala

feljebb van, mint a másik?"

Belenézett a tükörbe, és azt mondta:
"Nincs is."

Mire én: "Alig pár milliméterrel,

de azon az oldalon az íve határozottan
magasabb,

mint a másik oldalon."

Erre azt felelte: "Caroline, 
te csak zagyvaságokat beszélsz."

Mikor belenéztem az Igaz Tükörbe,

ott volt az az ajak,

amit akkoriban már 45 éve viseltem,

és így még soha nem láttam.

A különbség az, hogy mikor a szokásos
tükörbe pillantasz,

akkor visszaigazolást keresel.

Annak igazolását, hogy szép,

fiatal, vagy csinos vagy,

vagy hogy a hátsód nem látszik nagynak.

Viszont mikor az Igaz Tükörbe nézel,

akkor nem magadra nézel,

hanem magadért nézel.

A kinyilatkozást keresed,
nem a megbizonyosodást.

Ez nagyon fontos volt nekem,

mert munkám során embereket segítek,
hogy önmaguk legyenek.

Nem narcisztikus vagy 
szolipszisztikus módon,

hanem mert hiszem, 
hogy a társadalom megváltoztatása

mindig az egyénekkel kezdődik.

Ha figyelemre méltó egyéneket látsz -

mikor én figyelemre méltó
vagy sikeres egyénekre utalok,

akkor nem anyagilag sikeresekre gondolok,

hanem azokra, akik sikeresen megvalósítják

saját kitűzött céljaikat -

rájössz, hogy az a közös bennük,

hogy semmiben sem azonosak.

Ezek az emberek, akikkel foglalkozom

különböző területen tevékenykednek.

Dolgozom vállalati emberekkel,

iparmágnásokkal,

megválasztott politikusokkal.

Dolgoztam geofizikusokkal.

kamarazenekarral,

balett-táncosokkal, popsztárokkal 
és operaénekesekkel is.

Azonosítottam a szálat, 
ami összekapcsolja őket.

Ők azok, akiknek sikerült felhasználni
azt az egyedi ajándékot,

amit az univerzumtól kaptak, 
mikor megszülettek,

és ezt a céljaik szolgálatába állították.

Szerintem mind tökéletesként érkezünk.

Tökéletesek vagyunk
egy valódi feladattal ellátva jövünk.

Ők azok az emberek, 
akik ezt megvalósították.

Ez a feladat nem arról szól,
hogy milyen foglalkozást válasszunk,

hanem arról, hogy miként cselekedjünk.

Mikor ezekre az emberekre nézünk,

akkor egyöntetűen nagyszerűnek
nevezzük őket.

Mikor olyan valakit látsz,
mint Roberto Benigni,

azt mondod, "Ó, Istenem."

Eve Ensler, ő nagyszerű,

ez engem mindig megmosolyogtat,

mert hogy lehet valaki 
nagyszerűbb, mint az élet?

Az élet a nagyszerű.

Azonban sokan nem használjuk ki a teret,

amit az univerzum nekünk szánt.

Ezt az apró teret foglaljuk csak el 
magunk körül.

Ezért ha olyanokat látunk,
akik képesek emberségüket kiteljesíteni,

azt rögtön észrevesszük.

Ők minden irányban 
legalább fél méterrel nagyobbak,

mint a normál emberi lények, és ragyognak,

csillognak,

fénylenek,

mintha lenyelték volna a holdat.

Minden eddigi munkám rámutatott arra,

hogy ezek az egyének, pontosan olyanok, 
amilyennek rendeltettek.

Akik félnek önmaguk lenni,

azoknak dolgoznak majd, akik nem félnek.

A feladatod nem az, hogy olyan légy,

mint bárki a képeken mögöttem.

Az a dolgod, hogy annyira 
más legyél, amennyire csak tudsz.

Az egyetlen feladatod ezen a bolygón,

hogy annyira önmagad légy,

amennyire ők önmaguk tudnak lenni.

Ez a feladat.

Tehát azzal szeretném kezdeni,
hogy felteszek

egy hihetetlenül személyes kérdést.

Nem azt, hogy:

"Miért van olyan sok szótag az 
'egyszótagú' szóban?" Nem.

És még azt sem, hogy:

"Tudtad, hogy Britney Spears
a Presbyterian anagrammája." Nem.

(Nevetés)

Valami kissé jelentősebbet.

Valójában ez a kérdés egész életedben
téged keresett.

Lehet, hogy a legegyszerűbb

és a legbonyolultabb, 
amit valaha kérdeztek.

Eddig életedben hányszor

javasolta valaki jóindulatúan,

hogy csak önmagad légy?

Hányszor mondtad te valaki másnak?

Ha egyik gyereked hozzád fordul,

ha egy csapattársad hozzád jön,

és elmondják, hogy idegesek,

hogy félnek.

Meg kell tenniük valamit, de nem merik,

te pedig azt mondod nekik:
"Kedves, csak légy önmagad,

mert mikor önmagad vagy,
akkor mesés vagy."

Ez mindig működik, 
mert ez minden, amit akarunk.

Ha azt mondod Johnnak,
hogy legyen önmaga,

akkor nem szeretne Mary lenni.

Elég boldog, hogy önmaga lehet.

A "csak" szó használatát
fontosnak találom,

mert két dolgot von maga után.

Először azt, hogy egyszerű volt megtenni.

Másodszor, hogy eredeti ötlet volt.

Tudod, hogy John soha 
nem gondolt volna erre magától.

Amikor arról van szó, hogy önmagad légy,

amikor arról van szó, 
hogy kilépj a világba

abban a pillanatban, amikor megjelentél,

a születés pillanatában,

akkor azt életfogytiglanra kaptad.

Nem tudod, mennyi időd van.

Lehet 70 éved van, nekem 62.

Fogalmunk sincs, menyi időnk van.

A születés helye,

a születés ideje, a szülők

mind hatással vannak

és befolyásolják, 
hogy milyen leszel, ki leszel.

Ha Svájcba születsz,

valószínű, hogy hosszú időt kaptál,
hogy ezt kisilabizáld.

Ha Zimbabwe -ba születtél, 
vagy Glasgow egyes részein,

és nem viccelek,
jelentősen kevesebb időt kaptál.

Tehát arra kérlek, ne azon gondolkozz,
hogy mit várnak tőled az életben,

hanem, hogy te mit vársz az élettől?

És mit vár az élet tőled?

Ezek sokkal érdekesebb kérdések.

Két szakasza van az életnek, 
amikor teljesen,

fantasztikusan önmagad vagy.

Először, mikor kisgyerek vagy.

Gyerekkorban teljesen önmagad adod,

mert nem tudod hogy kell elrejteni 
a különbözőséged.

Ezért látsz a parton gyerekeket

pucéran, egészen 5 éves korig;

és aztán hirtelen, hat vagy hét évesen

fürdőruhát szeretnének,
bikinit akarnak.

Kinek van 4 éves fia?

Van valakinek 4 éves fia?

Nekem egy 3 éves van.

Jose neked egy 3 éves fiad van.

Képzeld el, hogy bemegyek
Eduardo osztályába,

ahol hároméves fiúk vannak.

Megkérdezem:
"Ki a legerősebb az osztályban?"

Mi történik?

Minden kéz a magasban, igaz?

Minden egyes kéz fellendül az osztályban.

Egymással fognak versengeni, 
hogy ki az erősebb.

Ha egy hasonló osztályba megyek,

de olyanba, ahol 7 éves fiúk vannak,
és felteszem ugyanazt a kérdést,

azt mondják: "Ő", 
mert 7 évesen már tudják.

Ő az erős,

ő a leggyorsabb futó,

ő a vicces fiú,

ő a verekedős.

A társadalmi archetípusok megjelennek

öt, hat, hét, nyolc év körül.

Ezért mondják a jezsuiták:

"Adj egy 7 év alatti fiút,
és megmutatom a férfit."

Mert ekkor születik meg a tudatosság.

Onnantól egyre öntudatosabb leszel,

és magától értetődően 
egyre kevésbé leszel önmagad.

A másik időszak, 
amikor döbbenetesen önmagad leszel,

mikor már csupa ránc vagy,

és nem tudnak megszégyeníteni.

Eléred azt az állapotod az életedben,

mikor rádöbbensz, 
hogy több nyár van mögötted,

mint előtted,

és minden felfokozódik.

Őszinte leszel.

Kevésbé kötsz kompromisszumot.

Megmondod az embereknek,

"Nem kérem a spenótot,
nem eszem meg, nem szeretem.

Nem szeretem a jazzt,
Kapcsold ki azt a zajt,

és ha már itt tartok, te sem tetszel!"

(Nevetés)

Az ilyen személyeket 
"excentrikusoknak" nevezzük.

A régi dolgokat excentrikusoknak tartjuk.

Valójában az a hibájuk, 
hogy autentikusak.

Amolyan homokóra effektus ez:

mikor fiatal vagy, 
akkor igazán önmagad vagy,

mikor idős vagy, 
akkor igazán önmagad vagy,

de a közepén néha nagyon problémás.

Ez az a rész, ahol szocializálódsz,

meg kell találd a helyed
és alkalmazkodnod kell.

Kifejlesztettem a "komplex én" fogalmát.

A "komplex én" egy modell, 
mely segít meghatározni,

hogy melyik "én"-re gondolsz, 
amikor azt mondod "én".

Jól ismered a felsőbbségi komplexust.

Ha felsőbbrendűségi komplexusod van,
akkor azt hiszed,

te vagy a legfontosabb személy 
ebben a teremben.

Ha kisebbségi komplexusod van,

akkor egy túlzott szerénységben, 
alacsony önértékelésben szenvedsz.

Ezek egy törékeny ego jellemzői.

Az egyik nagyzási hóbort,

a másik a jelentéktelenség illúziója.

Van egy harmadik létezési mód is,

és ezt nevezem "belsőséges"-nek.

Ezt a szót én alkottam.

Ez a "belsőséges" 
egy különös elhelyezkedést jelent

és két okból lehet hasznos neked.

Először, mert összehasonlíthatatlan.

Ha felsőbbrendűségi,
vagy kisebbségi komplexusod van,

ahhoz szükséged van másokra magad körül.

A felsőbbrendűségi komplexushoz

alsóbbakra van szükséged.

Az kisebbségi komplexusosok

a "valaki-mondja-már-meg-mi -legyen" 
szindrómától szenvednek,

kell valaki, aki megmondja, ki legyél.

A belsőség egyáltalán nem relatív,

ebből a lehetőségből kiindulva,

a létezés olyan, 
mint egy észlelési előny helyzet.

Ez egyfajta érzékenység.

Egyfajta irányultság.

És az egyetlen hely az életedben,

az egyetlen hely,

ahol nincs versenyhelyzet.

Keress csak egy összehasonlítást magadnak,

és teljesen kiütöd magad.

Beszélhetek annyit a belsőségről Önöknek, 
hogy vér csorduljon a nyelvemből,

vagy meg is mutathatom, milyen az.

Úgyhogy szeretnék bemutatni önöknek
egy nőt, Jill Scott-ot.

Lehet rajta van az iTunes listátokon,

Jill énekes, épp színpadra készül lépni,

és ha elszalasztaná a kérdést

egy francia filmes filmezi őt.

Erykah Badu után következik a színpadon,

és megkérdezik: "Ideges vagy?

Tudod, hogy Erykah után következel?"

Hallgasd meg a válaszát.

(Video) Jill Scott: Az a tyúk ott

határozottan megmutatta az utat
nekem és sok testvérnek.

Tudod, értékelem.

Riporter: Ideges vagy, 
hogy utána lépsz fel?

(Nevetés)

JS: Láttál már szerepelni?

Én vagyok lady Jill Scott.

Költő vagyok és énekes,

és még sok minden más.

Mindannyiunknak megvan 
a maga dolga, ez a varázslat.

Mindenki hozza a saját maga erősségét

és a saját királynőiségét.

Az enyém nem összehasonlítható az övével,

és az övé sem lesz soha 
az enyémhez hasonlítható.

Caroline McHugh: Látod,
te azt sem tudtad,

hogy van birodalmad. 
Hát így van ez.

Mikor rájössz, hogyan legyél önmagad,

az hihetetlenül felszabadító, 
tragédiáktól mentes módja az életnek.

Nem fejlesztesz ki identitásokat

ami egy patchwork személyiséget 
alakítana ki.

Nem vagy egy kompozit, egy amalgám,

az összes tapasztalatodból és hatásokból.

Nem csak valaki főnöke vagy, valaki anyja,

vagy akárki akárkije.

Te önmagad vagy.

Azonban, van esély,

hogy legalább négyen üljetek
minden székben,

hadd mutassalak be önmagatoknak.

A leglátványosabb "te",
amit a külvilágnak mutatsz,

az az, amit mindenki más gondol rólad.

Annyi vélemény van rólad, ahány ember.

Képzeld el, hogy egy óriás 
USB egység vagy,

ami rácsatlakozik a világra.

Megjelensz a világ képernyőjén.

Ebben van a kontextus ereje.

Ha ezt a részletet nem érted,

enélkül lehet, hogy rossz ötlet 
önmagadnak lenni.

Természetesen fontos 
megérteni az érzékelést,

ez az egyik dolog, amire rájöttem.
a nemek viszonylatában,

és egyébként szörnyen, 
kétséget kizáróan nő vagyok.

Nem tartom tragikusnak, hogy nő vagyok.

Én inkább nő-párti vagyok,
mint feminista,

de ugyanakkor plakát-lengető 
feminista is vagyok.

Nagyon kevés dolgot tartok 
nemhez kötöttnek.

Egy közülük az, amit én
"elismerés függőség"-nek nevezek.

A szeretet vágy,
az igazolás igénye, vagy elismerés,

hogy legyen valaki, aki igazolja,
hogy okék vagyunk.

Úgy találom, hogy több nő szenved ettől
a csapástól, mint férfi,

és szerintem ez az egyik
leglehangolóbb dolog.

Amikor arról van szó, hogy önmagad légy,

mások jóváhagyására várni,

mások véleményét szajkózni

és összetéveszteni a sajátunkkal,

a leglelombozóbb dolog, amit
az önmagad felé vezető úton elkövethetsz.

Soha többé nem leszel érzéketlen,

de fontos, hogy szabadon észlelő légy.

Egy dolog segít abban,
hogy szabadon észlelj,

az, hogy fordulj a második körbe
az "én komplexben".

Ez az óhajod világa.

Ez, amit szeretnél, hogy mindenki
gondoljon rólad.

Ez nem azt jelenti, hogy hamis vagy,
vagy hóbortos, vagy színlelsz.

Ez a változás, a lehetőség;

ez a lehetséges, ez a feltételezett.

Tehát míg van egy részed, ami olyan, 
mint a gerinced,

addig ez a részed olyan, 
mint egy kívánság csontocska.

Ez az alkalmazkodó személyiséged,
az építő önmagad,

és még ez is egyedi,

mert senki a világon

nem tapasztalta ugyanazt 
és nem érték ugyanazok a hatások.

Ez a változó éned,

ami állandóan alakul.

Ez segít elkerülni, 
hogy egy legyél a sok közül.

Ismered azokat az embereket, akik 
azt mondják, hogy van 15 év tapasztalatuk

miközben úgy értik, egy év alatt volt 15.

Szó szerint ismétlik önmagukat,

évről évre, és azután is.

Azt szeretném, hogy átgondold,
hogy minden eltelt évvel

az a feladatod, hogy egyre jobb legyél

abban, aki már vagy.

Ez nem kozmetikai gyakorlat.

Már most más vagy.

A feladatod megtalálni, hogy hogyan,

és utána abban jobbá válni.

Vannak bizonyos időszakok az életedben,

amik változást hoznak,

amik a változást gyorsítják, mélyítik.

Én ezeket lehetőség-időnek nevezem.

Hát nem mindig vannak 
ilyen jól megjelölve, mint ez,

de ismered azokat az időszakokat 
az életedben,

amikor egy útelágazáshoz érkezel,

és észleled, hogy a lehetőség a változásra
megnövekedett.

Találkozol egy idegennel egy bárban;

Döntened kell, hogy mit teszel.

A főnököd felajánl egy új állást.

Mit szeretnél? 
Folytatni a megszokott dolgokat,

vagy szeretnéd az új állást?

Tudod, hogy ha belemész a változásba,

akkor az életed sebessége megváltozik.

Sajnos néhány ilyen közbelépés

pár ilyen lehetőség intervallum
katasztrofális.

Valójában legtöbb katasztrofális,

mert többségünk inkább alva jár,

míg valami fel nem ébreszti.

Az történik, hogy egy szeretted
megbetegszik,

vagy te megbetegszel,

vagy elbocsátanak.

Esetleg lehet valami személytelen.

Megtörténik szeptember 11,
vagy cunami lesz,

földrengés Kashmiri-ban,

de valami történik,
ami visszadob abba a belső magadba,

és felteszi benned a kérdést,
amit én is kérdeztem az elején.

Az a gond, hogy mikor ez
katasztrofálisan történik,

akkor sebezhető vagy, gyenge.

Az én kérdésem az,

miért nem teszed fel ezeket a kérdéseket, 
mikor erős vagy,

az egészséges pozícióból?

Mikor van munkád,

mikor szeretnek:

ilyenkor a kérdés hasznosabb.

A kérdés a következő:

"Ha te lehetnél álmaid asszonya,
akkor ki lennél?"

Nem viccelek,

mikor felteszem a kérdést.

A dolog, ami megakadályoz abban, 
hogy álmaid asszonya légy,

az a következő kör,

és az az, amit magadról gondolsz.

Megvan, amit mások gondolnak rólad,

megvan, amit szeretnél, hogy gondoljanak,

és ez az, amit te gondolsz magadról.

Vannak jó és rossz napjaid, nem?

Vannak napok, amikor úgy ébredsz, 
hogy te vagy a világ közepe.

Más napokon felébredsz

és még a neved sem jut eszedbe.

Még a mobilod is túl nehéznek érzed.

Azokon a napokon,

amikor elemében érzed magad

sincs egy bizonyos okod.

Csak szabadon áramlik az öröm a testedben

csak céltalanul,

és ismered azt az érzést,
mert (zizegő hang).

Arra gondolsz: "Valaki hallgasson már meg!
Tűzben égek!

Gyorsan, irányítsanak már valahova!"

A hajad mesésen áll,
minden klappol,

minden működik azokon a napokon.

Máskor semmi nem működik.

A lábad nem mozog,
a szád sem működik.

Jön a szótolvaj 
és ellopja az egész szókincsed.

Ez az egód két véglete,

az egyik az öndicséretről szól,

a másik az önvádról.

Az egész életed,
függetlenül attól ki vagy,

függetlenül attól mennyi idős vagy,

az egész életed
születéstől mostanig,

az egóval való stabil kapcsolatod
kiépítéséről szólt.

Szükséged van egóra az élethez
a nyugati, kapitalista világban.

Ha nincs egód, akkor véged van.

A kihívás az, hogy visszafogd az egód
abból az uralkodó pozícióból.

Húzd vissza, hogy ő szolgáljon téged.

Ekkor válik hasznossá,
és hogy ez megtörténjen

meg kell találnod azt a nyugodt 
középpontot a két véglet között.

Ezt nevezném nyugalomnak 
vagy egyensúlynak.

Ez egy tudatállapot,

amit nem lehet megszépíteni

semmiféle rajtad kívüli történéssel.

Ez egy magabiztosság, ami innen jön,

olyan mint az ég bizonyossága.

Pont most sötét van kint,

de tudod, hogy ha felszállsz egy géppel,

még a legviharosabb napokon is,

az ég ragyogóan kék alattad.

Mikor felnézel az égre
és szivárvány van rajta

és abszolút gyönyörű,

az ég nem kérdezi meg:

"Hé, látod a szivárványom?"

Vagy mikor egy szörnyű, sivár

tudod, olyan szürke, komor nap van,

az ég nem kér elnézést.

Nem, az ég csak van,

mert az ég látja, 
hogy a felhők átmenetiek,

és a szivárvány mulandó.

Ki kell alakíts egy belső tudatosságot,

amin nem hatol át sem a jó, sem a rossz 
esemény, ami körülvesz,

ahogy az ég van az időjárással.

Nyugati fogalmazásban

alázatosságnak neveznénk ezt az érzést.

Múlt héten egy nap UK Sporttal dolgoztam

és főleg elképesztő coachokkal 
foglalkoztam,

akik azokkal a fantasztikus atlétákkal 
dolgoztak,

akik azokat a szenzációs eredményeket 
hozták a Nyári Olimpián.

Hihetetlen, hogy 400 ilyen ember
gyűlt össze egy teremben.

Az UK Sport vezetője egy hölgy, 
Baroness Campbell-nek hívják.

Mondott egy meghatározást 
az alázatosságra.

Van olyan jó, mint bármelyik, 
amit eddig találtam.

Azt mondta: Az alázatosság nem az,
ha kevesebbet gondolsz magadról,

alázatosság, az ha kevesebbet 
gondolsz magadra."

Emlékszem, hogy én megtanultam 
ezt a leckét kislány koromban.

Valószínű nem voltam több 
hét vagy nyolc évesnél.

Egy ferde szájú nő tanította meg nekem
ezt a leckét,-

fogalma sem volt édesanyámnak,
hogy mit tett velem -

miközben cseperedtem.

Glasgow-ban nőttem fel,

tipikus munkásosztálybeliként,
az acéliparban Glasgow-ban,

ahol senkinek nem volt pénze,

senki nem engedhette meg magának, 
hogy eljárjon szórakozni.

A társasági élet mindenkinek 
otthon zajlott,

ezért hétvégeken minden öreg és gyerek

megjelent valakinek a házánál,

ittak, öntudatlanságig,

teljesen különböző emberek,

mindenki egyszer fellépett 
az este folyamán.

Zajos volt, mert ezek az emberek
busz sofőrök,

hegesztők, és kárpitosok voltak napközben,

de utána este bemutatót tartottak,

olyanok lettek, mint Frank Sinatra,

Dean Martin, Sarah Vaughan

vagy Billy Eckstine.

Mind ott voltak... a házunkban,
mint egy sztár-parádén,

élőben nálunk,

és minden gyereket betanítottak, 
hogy fellépjen.

Én vagyok a legidősebb a négy lány közül,

édesanyámnak 4 lánya volt.

Hasonlóan apámnak is, elég érdekes.

Úgy nőttünk fel kicsi korunktól,
hogy szerepeltünk.

Hátulról tuszkoltak ki minket
ezeken a partikon,

engem a gitárommal
és a testvéreimet körülöttem.

Énekelni kellett.

Szó szerint kiállítottak, 
mint Joset a Von Trapp.

Tudjátok apám irányította:
"Beneda oda, Louise oda."

és utána énekeltünk, szörnyen.

Teljesen amatőrök voltunk.

Egy este mikor anyám feljött értünk
párnacsatát tartottunk.

Megjelent és azt mondta:
"Rendben lányok, mindenki elkészült.

Menjetek le, énekeljetek egyet."

Azon az estén én fellázadtam.

Közöltem: "Nem akarok énekelni."

Megkérdezte: "Miért nem akarsz énekelni?"

Azt mondtam: "Szégyellős vagyok."

Megkérdezte: "Miért vagy szégyellős?"

Azt mondtam: 
"Hát mindenki engem néz majd."

Nem felejtem el az arcát soha.

Rám nézett és azt mondta: "Caroline,
drágám ne áltasd magad.

(Nevetés)

Azt hiszed valakit is érdekelsz ott lent?
Egyáltalán nem.

A te dolgod, hogy menj és szórakoztasd
őket, menj és énekelj."

Azt mondtam "rendben", fogtam a gitárom,

a testvéreimet és tudjátok mi történt?

Az a tanács örökre velem maradt.

De ami elmúlt, az az

hogy látványosan figyelmen kívül hagyom
a képességeim határát,

és soha nem szeretek a figyelem 
középpontjában lenni.

Tény, hogy azóta soha nem voltam
a figyelem középpontjában.

Te vagy az enyémben,

és ez teljesen más érzés.

A végső, a végső én,

de nem utolsó sorban,

az örökké jelen levő, nem mozduló én.

Ez az én, aki 7 éves korod óta vagy,

és aki leszel 107 évesen is, 
ha Isten is úgy akarja.

Sok időt töltöttem Indiában,

és ott azzal az érzéssel nevelkedsz,

hogy spirituális lény vagy, 
aki történetesen egy fizikai testben van.

Míg mi itt nyugaton 
inkább fizikai test vagyunk

és ha eléggé megöregszünk

akkor elkezdünk érdeklődni 
a spiritualitás iránt.

Ha voltatok a Gandhi múzeumban Delhiben

tudjátok, hogy ott van az a mondat 
az ajtó fölött,

az tulajdonképpen Gandhi válasza

egy újságíró kérdésre.

Gandhi éppen szállt fel egy vonatra

mikor az újságíró utána kiáltott:

"Gandhiji, Gandhiji 
mit üzensz a világnak?"

Gandhi megfordult és azt válaszolta:

"Az életem.

Az életem az üzenetem."

Az életed a te üzeneted.

Lehet nem akkora üzenet, mint Gandhié

az enyém biztos nem az,

de a te életed a te üzeneted 
kell hogy legyen.

Máskülönben miért vagy itt?

Nem úgy van az, 
hogy van még egy tartalékod.

Tehát mikor az identitásodra gondolsz,

mikor azon gondolkodsz mit jelent élni,

mikor azon töprengsz, 
miért szolgálsz rá a létezésedre,

nem lehetsz a gondolataid
mert azokat te gondolod.

Nem lehetsz az érzéseid,

mert akkor ki érzi őket?

Nem vagy az, amid van.
Nem vagy az, amit teszel.

Még az sem vagy, aki szeret,
vagy akit szeretnek.

Kell legyen valami mindezeken túl.

Mikor ezeket az embereket nézed,
akik túlléptek

mindazokon az ítéleteken
amiket mi rakunk rájuk -

Tudod ezt az embert itt nem lehetett
emberként megítélni,

vagy fekete emberként, vagy fiatal,
vagy öreg,

vagy demokrata, vagy republikánus,

vagy meleg, vagy őszinte.

Igazából, de igazából 
nincs semmi jelentősége

mert tudta miért volt itt.

Igen, képesek vagyunk.

Látod, igévé vált. [Szójáték van kiírva: 
lehetséges vagyok, egybeírva pedig 'lehetetlen']

Mikor megszülettél,

a sok olyan tulajdonság nélkül, 
amivel társaid rendelkezhetnek,

ha olyan módon születsz is,

ami miatt tehetetlennek érezheted magad,

ha képes vagy kapcsolatba lépni 
azzal a hanggal,

és hallgatsz arra a belső hangra,

amiről beszéltem,

akkor lehetsz akár

12 évesen a valaha élt legfiatalabb

világbajnok a Nemzeti Úszó Csapatban.

Elérheted 13 évesen,

hogy te legyél az eddigi legfiatalabb 
Olimpiai aranyérmes.

Elérheted 14 évesen,

hogy te legyél a legfiatalabb, 
aki megkapta az MBE-t.

Ez van, mikor összhangba kerülsz 
önmagaddal.

Ha meg tudod tenni,

akkor nem csak felgyorsul az életed,

nem csak tartalmasabb lesz,

hanem soha többet nem érzed
feleslegesnek magad.

(Taps)

Köszönöm.