Olyasmiről fogok beszélni,
amivel nem szeretünk foglalkozni.
Tudom, de ez ilyen vagy olyan formában
mindannyiunk életében jelen van.
Ez pedig az életünkkel kapcsolatos
elégedetlenség és boldogtalanság.
Nektek valószínűleg megvan mindenetek,
ami alapvető:
élelem, víz, biztonság, menedék.
De valahogy többre vágyunk.
Pszichológusként igazán látom azt,
mennyire boldogok szeretnénk lenni,
de boldogságunkat
minduntalan a jövőben keressük.
Ezt én is nagyon jól ismerem,
hiszen minden megvolt az életemben;
szeretetteljes támogatás,
tanulmányok, karrier,
de mégsem volt elég,
ami nagyon frusztrált engem.
Végül felfedeztem ennek valódi,
nyilvánvaló okát.
Tényleg nyilvánvaló.
Az elménk az oka.
Folyton elkalandozik,
elvész a negatív gondolatokban,
és nehezére esik
a jelen pillanatban maradnia.
Ezt a mindfulness meditáció
segített felismerni.
Szakterületemen végzett
kutatásaim során bukkantam rá,
és elkezdtem használni
pácienseimmel való munkámban.
Ez elvezetett egy személyes utazásra,
amely során egyszer csak
támadt egy képtelen ötletem,
hogy mit kell tennem:
fel kell adjak mindent az életemben,
és el kell menjek egy hat hónapos
meditációs elvonulásra
Délkelet-Ázsiába, egy erdei kolostorba,
teljes némaságba.
Életem legnehezebb, legkellemetlenebb,
legfájdalmasabb hat hónapja volt.
(Nevetés)
Viszont igazán mély tanítást nyújtott,
és ez ösztönzött arra, hogy eljöjjek ide.
Azért vagyok ma itt, hogy megosszam
veletek személyes felismeréseimet,
és szakmai értelmezésemet
a mindfulness meditációról,
abban a reményben, hogy esélyt adtok neki,
így magatok is megbizonyosodhattok arról,
hogyan értelmezheti újra a boldogságról
és elégedettségről alkotott fogalmunkat,
és hogyan csökkenthetjük
a szenvedést életünkben,
amely már meglévő fájdalmainkból fakad.
Rendben, térjünk vissza
néhány nem túl jó hírhez az elménkről.
Elménk hajlamos a negatív torzításra;
az evolúciós pszichológia ezt
túlélési mechanizmusnak nevezi.
Például ha egy nyuszi van a bokorban,
és hangokat hallunk onnan,
elménk máris készen áll a stresszválaszra,
az üss vagy fuss reakcióra.
Ezt most fordítva mutattam.
(Nevetés)
Üss vagy fuss reakcióra.
Ha csak egy nyuszi van is a bokorban,
mi egy tigrisre készülünk fel.
A neuropszichológusok úgy tartják,
hogy elménk tépőzárként
tapad a negatív gondolatokhoz.
(Cuppp)
Rátapad a negatív gondolatokra.
Ismerős?
És még tovább is van.
A pozitív élmények meg úgy lefutnak róla,
mint bármilyen anyag a teflonról.
(Huss)
Hagyja teljesen elúszni őket.
Azonban nemcsak rossz hírek vannak.
Az idegtudomány fejlődésével
bebizonyosodott,
hogy a mindfulness meditáció
megváltoztatja agyunk szerkezetét.
És ehhez nem kell hat hónapra
kolostorba vonulni.
Ez a jó része a dolognak.
Már egy nyolchetes mindfulness
program elvégzésével,
amely során napi 40-45 percet gyakorlunk,
javíthatjuk koncentrációs és döntéshozó
képességünket, empátiakészségünket,
és az életünkkel való elégedettségünket.
Nos, mi is egész pontosan
a mindfulness meditáció?
A meditáció egy formája,
lényegében az elme edzése arra,
hogy megmaradjon a jelenben.
Több ezer éves ősi tudáson alapszik,
amelynek eredete Ázsia.
Az egyik lehetséges gyakorlási mód,
hogy figyelmünket a hasunkra irányítjuk,
és követjük a légzésünket.
De mindezt jól meghatározott módon.
Jon Kabat-Zinn, aki beépítette
a mindfulnesst az orvosi gyakorlatba,
ami rendkívül jelentős dolog,
így határozza meg:
szándékosan, tudatosan figyelünk
a jelen pillanatra,
amely éppen most zajlik,
és ami a legnehezebb része
mindannyiunk számára:
ítélkezés nélkül.
Igazán nehéz.
Mondjuk, ez a figyelmünk,
amelyet a hasunkra fordítunk.
Mit gondoltok,
mi fog történni az elménkkel?
(Huss)
El fog kalandozni.
De anélkül, hogy elhessegetnénk
a gondolatokat, vagy gyűlölnénk őket,
vagy beléjük kapaszkodnánk,
legyenek akár jók, akár rosszak,
visszahozzuk a figyelmünket.
Nos, magatok is
megtapasztalhatjátok ezt most,
ha van kedvetek hozzám csatlakozni;
a kezeteket a hasatokra helyezitek,
és együtt megfigyelünk két lélegzetvételt.
Természetes belégzés,
természetes kilégzés.
Még finomabban.
Belégzés...
Kilégzés.
Belégzés...
Kilégzés.
Rendben, nos mialatt ezt tesszük,
bizonyára észrevettétek néhányan,
hogy gondolataitok támadnak,
érzések bukkannak fel,
vagy érzékeltek dolgokat.
De ne vesszünk el bennük.
Hozzuk vissza a figyelmünket.
És akárhányszor ezt tesszük, tudjátok,
mit jelent ez az elménkre nézve?
Erősítjük elménk izmait,
minden egyes alkalommal.
Kondigyakorlat az elmének.
És mialatt türelmesen gyakoroljuk ezt –
rengeteg türelemre lesz szükségünk –
és együttérzéssel,
megtanulunk dolgozni az elménken,
és jelen lenni mindennel,
ami része a jelen pillanatnak.
Nem szükséges, hogy élvezzük azt, ami van.
Amikor először megérkeztem
az erdei kolostorba,
megkérdeztem a szerzetest: "Valóban igaz,
hogy mérges kígyók vannak a területen?"
Így válaszolt: "Igaz, igaz".
"Halálosak?" "Halálosak".
(Nevetés)
"Kerüld el őket.
Éber figyelemmel járj".
Nagyon jó.
(Nevetés)
"Használj lámpát éjszaka".
És ezt is nagyon szeretem:
"Ellenőrizd a meditációs párnádat,
mielőtt ráülsz".
(Nevetés)
Úgy értem... meg is halhattam volna.
Ez reális lehetőség volt.
De a legjobb az volt, amikor azt mondta:
"Küldj feléjük szeretetet".
(Nevetés)
"Ők hamarabb voltak itt, mint mi".
Rendben, Szerzetes úr,
de erre még nem voltam felkészülve.
(Nevetés)
Viszont mielőtt elmentem volna
erre a hosszú elvonulásra,
már észrevettem bizonyos változásokat
az elmémben és a reakcióimban,
a naponta végzett meditáció
eredményeképpen.
Egyik nap váratlanul dugóba kerültem,
nagyon korán reggel, 5:40-kor,
az edzőterembe menet.
És a szokásos: "Miért nem mozdulnak már
ezek az emberek?" helyett,
meg a szokásos feszültség,
idegesség helyett,
és ahelyett,
amibe az elme ilyenkor belefog:
"Ez egy szörnyű nap lesz. Elkések",
meglepő módon olyasmit hallottam belülről,
ami nagyon érdekesnek tűnt számomra:
ez pedig a következő volt:
"Remélem, senki nem sérült meg".
Lehet, hogy történt egy baleset,
vagy talán építkezés zajlik,
a munkások meg egész éjjel fent voltak,
és elkezdtem feléjük
jókívánságokat küldeni:
"Legyenek mindannyian biztonságban ma".
Nos, még mindig késésben voltam,
vagyis ez nem változott,
de nem ereszkedtem bele
az elme negativitásába.
És ez világosan megmutatta nekem,
hogy megérte dolgozni azokon az izmokon,
és megérte végezni
a mindennapos gyakorlatokat.
Akkor foglaljuk össze, amit eddig mondtam,
egy kis szemléltetéssel.
Képzeljétek el, hogy ez egy fájdalom.
Lehet bármilyen.
Mondjuk, legyen gyomorfájás.
Jelzések futnak az agyba.
Tegyük fel, hogy ez az agyunk, az elménk,
viszonylag nyugodt állapotban.
Most beérkezik egy fájdalomjelzés.
De itt nincs vége.
Általában nem fogadjuk szeretettel.
Gyűlöljük, nyugtalanok leszünk,
és azt kívánjuk, bárcsak ne lenne ott.
És aztán hagyjuk a negatív érzéseket
átszivárogni tudatunk minden területére.
"Miért én?"
"Miért történik ez?"
És aztán
mindezt jól elkeverjük negativitással.
"Micsoda szörnyű dolog ez".
Aggódunk.
És ahelyett, hogy a jelenben lennénk
a fájdalmunkkal,
teljesen elragad minket az elménk.
Nagyon jól ismerem mindezt,
mélyen átéltem erdei elvonulásom idején.
Hiszen a mézeshetek hangulatának –
"Ó, követem az álmom,
ilyen sokáig meditálni fogok" –
(Nevetés)
vége szakadt már az első éjszaka után!
(Nevetés)
Minden, ami boldoggá tett,
vagy amiről azt gondoltam,
hogy boldoggá tett,
hirtelen ki lett rántva a lábam alól.
Az emberek, akiket szeretek;
nincs semmilyen technológia,
sem közösségi média,
sem internet,
csak elkülönülés és nélkülözés.
És ott volt a reggeli ébresztés,
minden nap hajnali 3-kor.
De nem az a kellemes csilingelés...
(Nevetés)
"Jó reggelt, Kasim!"
Nem, nem ez volt, hanem ez:
(Bumm, bumm, bumm)
minden áldott reggel –
döbbenetes –,
és ez indította el napi
13-14 órás meditációnkat.
A melegben, bájos bogarakkal,
skorpiókkal, igen, skorpiókkal!
Ami azt illeti,
valakit meg is csípett egy,
amint ráült a meditációs párnájára,
magam is szemtanúja voltam...
(Nevetés)
És az alvás azon a kedves faágyon,
egy egészen vékony habszivaccsal.
Mindennapos éhezés.
Mivelhogy a nap utolsó étkezése,
mit gondoltok, mi volt?
Ebéd.
És mikor?
Reggel 10:30-kor.
(Nevetés)
Ez volt az ottani valóság.
Valahányszor elmémet felkavarták
az imént felsorolt szenvedések,
az valósággal megsemmisítő érzés volt.
Úgy éreztem magam,
mint aki csapdába esett.
Egy éjszaka valósággal üvöltve
ébredtem fel mindezek miatt.
Igazán megtapasztaltam, ha ellenállunk
saját valóságunknak, ha küzdünk ellene,
csak még sokkal rosszabb lesz.
A dolgok akkor kezdtek
megváltozni számomra,
amikor elkezdtem a fájdalomra
pusztán fájdalomként tekinteni,
és annyira tisztán láttam,
hogy a szenvedést az elmém teremti meg,
és ez nem kötelező!
Hú!
Minden, amit tennem kell,
az, hogy a jelen pillanatban legyek.
A mindfulness meditáció megtanított arra,
hogy lehetünk egy vihar közepén.
Figyelhetjük, ahogy elvonul,
pillanatról pillanatra.
A tudat, hogy minden mulandó,
rendkívül felszabadító tud lenni.
És az is, ha a saját fájdalmunkat
együttérzéssel szemléljük.
Hiszen elég fájdalmas már amúgy is.
Nem szükséges, hogy ezt még gyűlölettel
tetézzük; csak legyünk vele.
Egy pszichiáter, Viktor Frankl
ezt mondta:
"A döntés a végső emberi szabadság".
A döntés.
Megtanultam, hogy a mindfulness
használata egy döntés.
És éppen amikor úgy tűnt, hogy minden
szabadságomtól meg lettem fosztva,
éppen akkor éltem át az igazi szabadságot.
És a legnagyobb, legnagyobb
kinyilatkoztatás számomra,
hogy a boldogság és elégedettség
nem a távoli jövőben található,
vagy otthon, amikor hazatérek,
hanem valójában mindannyiunk számára,
minden egyes pillanatban elérhető.
Természetesen bomlik ki
a tudatállapotból, amely nyugalmas,
nem zaklatott
és békés.
Most pedig ezzel búcsúzom tőletek... –
Ó, az ott én voltam –
(Nevetés)
Egy mozaikszóval búcsúzom tőletek,
amely összegzi tapasztalataim egy részét,
remélem, javatokra válik, ha elveszettnek
érzitek magatokat valamilyen szenvedésben.
Ez pedig a LOST (elveszve).
Az első betű: L.
Csak tudd, hogy el vagy veszve
a szenvedésben és a gondolatokban.
Térj vissza a jelen pillanatba.
Árassz szerető kedvességet.
Nem kell szeretned a fájdalmat,
csak viszonyulj hozzá együttérzéssel.
Láss és mosolyogj.
A fájdalmat fájdalomnak lásd,
az örömet örömnek,
az elme hozzáadott zaklatottsága nélkül.
És mosolyogj, tudva,
hogy ezt meg tudtad tenni.
És végül végy egy nagy levegőt,
tudva azt, hogy nem vagy egyedül;
mindannyiunknak szembesülnünk kell
tudatunk természetével.
Kérem, csatlakozzatok hozzám,
és vegyünk mély levegőt az orrunkon át.
(Belégzés)
És kilégzés.
(Kilégzés)
Összefoglalva: ha nem képezzük át
elménket, akkor fokozza szenvedéseinket,
az átképzés pedig a mindfulness
meditációval el tud kezdődni.
Nem gyors megoldás
bűvös eredményekkel,
és nem is fog minket védetté tenni
az élet kihívásaival szemben.
De képzeljétek el, ha az emberek fele
naponta gyakorolná a meditációt,
hogy ezáltal inkább legyen jelen saját
életében, jóval és rosszal egyetemben,
hogy együttérzőbbé váljon ezáltal,
több elégedett és boldog
pillanatot éljen meg,
és engedje mindezt természetesen
kibomlani egy békésebb tudatállapotból.
Nos, ez egy recept a pozitív változáshoz,
amely veletek kezdődhet el!
Köszönöm.
(Taps)