Képzeljék csak el,

hogy Athén utcáin sétálnak

24 évszázaddal ezelőtt – nagyjából.

Jó eséllyel futnának össze vele,

Kitioni Zénónnal.

Kereskedő volt, föníciai kereskedő.

Nagyon jól is ment neki, egészen addig, 
amíg egy hajótörés következtében

mindenét elveszítette, amije csak volt.

Így jutott el Athénba. És mit tett?

Az egyik első dolga volt,
hogy elsétált egy könyvesboltba,

és elkezdett könyveket olvasni.

Elolvasta Xenophón 
"Emlékeim Szókratészról"-ját.

Ez annyira kíváncsivá tette, 
hogy odafordult a boltoshoz,

és megkérdezte:
"Hol találhatok egy ilyet,

egy ilyen filozófus fickót?"

A könyvárus megfordult:

"Az egyikőjük éppen ott megy."

Mert akkor ilyen volt Athén:
a filozófusok simán sétálgattak az utcán.

(Nevetés)

A fickó, aki épp arra sétált
Kratész volt, egy cinikus filozófus.

És Zénón beállt a tanítványának,

utána pedig folytatta a tanulást

Athén több neves filozófusánál is.

Ezek után pedig
megalapította a saját iskoláját,

ami "sztoicizmusként” vált ismertté,

mert a "sztoán",
a nyílt piacon tanítottak.

Eltérően a többi iskolától,
melyeknek saját épületük volt –

mint Platón Akadémiája
vagy Arisztotelész Lükeionja –,

a sztoikusok 
az emberek között akartak lenni,

hogy az életükről beszélgessenek velük,
és arról hogyan javítsanak rajta.

A sztoicizmus az ókor egyik meghatározó
filozófiai irányzatává vált.

Először a hellén világban terjedt,

majd eljutott a Római Köztársaságba,
később pedig a Római Birodalomba is.

A kor néhány nagyobb gondolkodója is
közülük került ki.

Seneca, aki szenátor volt, drámaíró –

nagy hatással volt Shakespeare-re is –

és Néró császár szerencsétlen tanácsadója
is egy személyben.

Ez utóbbi nem is végződött
jól Seneca számára.

Marcus Aurelius, a világtörténelem
kevés filozófuskirályainak egyike,

az "Elmélkedések" című
személyes napló szerzője,

amit napjainkban milliók
olvasnak az egész világon.

Az ókorra egyáltalán nem jellemző módon

a sztoicizmus a nőket is érdekelte.

Sok római matróna szervezett conviviákat,

afféle baráti összejöveteleket,

a sztoicizmus megvitatására.

De sokan így élték az életüket is.

Közülük az egyik leghíresebb
Porcia Catonis,

aki egyszerre volt ifjabb Cato,

Julius Caesar esküdt ellenségének a lánya,

és Brutus, az egyik 
Caesar elleni összeesküvő felesége is.

Így sok mindennel meg kellett
birkóznia az életében,

és mindezt a sztoicizmus
elvei alapján tette.

A sztoicizmus, mint minden
más ókori filozófiai iskola,

végül kihalt vagy bezárt
a kereszténység megerősödése miatt,

de a következő kétezer év során is
hatással volt az emberekre.

Az ok, amiért ma sokaknak
ismerős a sztoicizmus néhány tétele,

az a kereszténységre tett hatása,

kezdve Pál apostollal,
a kereszténység egyik alapítójával

Aquinói Szent Tamáson,

a középkor legnagyobb
hatású teológusán át

egészen a modern időkig,
René Descartes-ig,

az egyik legfontosabb modern filozófusig

és Baruch Spinoza-ig, akinek etikája
lényegében a sztoicizmuson alapult.

De ennyi elég is a történelméből.

Miről is szól a sztoicizmus?

Az első dolog,
az a rendkívül fontos kitétel,

hogy életünket a természettel
összhangban éljük.

De mielőtt bárki is megy és meztelenül
kezdi ölelgetni a fákat az erdőben –

nem erről van szó.

A sztoikusok úgy gondolták, hogy komolyan
kell vennünk az emberi természetet.

Az emberi természet pedig alapvetően
két dologból, két aspektusból áll.

Az egyik, hogy társasági lények vagyunk.

Magányosan is tudunk élni, ha kell,
de csak emberek között gyarapodunk,

csak akkor, ha egészséges emberi
kapcsolataink vannak.

A másik, hogy gondolkodunk.

Ez persze nem azt jelenti,
hogy mindig gondolkodunk is.

Valójában ennek épp az ellenkezője igaz –
ez egy küzdelem.

De képesek vagyunk gondolkodni.

A sztoikusok számára

a lehető legjobb emberi élet,
amit csak élhetünk az,

amiben gondolkodunk,
intelligensen viselkedünk,

hogy jobbá tegyük a társasági életünket,

hogy jobbá tegyük mindenki más életét is.

Két alapvető pillére van
a sztoikus filozófiának,

amikről rögtön meglátjuk majd, hogy nagyon
gyakorlatiasan illeszkednek az életünkbe.

Az egyik a négy fő erény:

bölcsesség, bátorság,
igazságszeretet és mértékletesség.

A bölcsesség annak a tudása, hogy mi jó,

és mi nem jó nekünk.

A bátorság nem annyira fizikai,
mint inkább morális:

a bátorság, hogy összeszedjük magunkat,
és helyesen cselekedjünk.

Az igazságszeretet azt mutatja meg,
hogy mi a helyes,

hogy érintkezzünk más emberekkel,
hogyan bánjunk velük.

A mértékletesség pedig az,

hogy a dolgokat megfelelő
mennyiségben végezzük –

ne túl sokat, és ne is túl keveset.

A másik pillér a "kontroll kettőssége".

Nagyon alapvető elképzelés ez,

mely szerint bizonyos dolgok
hatalmunkban állnak, mások pedig nem.

Vagyis minden, amit csinálunk,
besorolható ebbe a két kategóriába,

és csak az elsőbe
tartozók miatt kell aggódni.

Például, abban a hitben jöttem ide,
hogy tudom majd kezelni a vetítőt.

Amint láthatják, efelett nincs hatalmam.

Aggódok miatta? Nem.

Bemutatom önöknek Epiktétoszt.

Ő volt az ókor egyik legfontosabb
sztoikus filozófusa.

Rabszolga volt.

Hierapoliszban született,
a mai Pamukkalében, Törökországban.

Epiktétosz tulajdon volt –
ahogy a neve is mutatja: "szerzett".

Nem tudjuk az igazi nevét:
az Epiktétosz annyit jelent "szerzett".

Rómába, Néró császár udvarába került,

ahol nagyon jól boldogult.

Végül fel is szabadították.

Okos fickó volt,

így elkezdte járni Róma utcáit,

és a sztoicizmusról prédikált.

De valakit ez zavart,
ezért aztán orrba verte.

Így arra jutott, hogy ez nem a jó módszer.

Hatalmában állt
megváltoztatni a módszerét,

így kezdte elölről,
és saját iskolát alapított,

ami nagyon sikeres is volt,

egészen, amíg Domitianus császár
ki nem kergette a sztoikusokat Rómából,

mert nem értékelte a "mondj igazat
a hatalomnak" felfogásukat –

ahogy manapság mondanánk.

Ezért Epiktétosz fogta magát és elment
Nikopoliszba, Északnyugat-Görögországba,

újraalapította iskoláját,

és az ókor egyik legfontosabb
tanítójává vált.

Azért szeretem Epiktétoszt, mert nyers,

és a humorérzéke szarkasztikus.

Hadd adjak egy kis ízelítőt az utóbbiból.

Ez áll a "Beszélgetésekben":

"Meg kell halnom.

Ha máris meg kell halnom, akkor meghalok.

Ha később kell, akkor most megebédelek,

mert ebédidő van,

aztán – ha itt az ideje – meghalok."

Ne aggódjunk a halál miatt,
aggódjunk az ebéd miatt.

(Nevetés)

Tudjuk, hogy meg fogunk halni,
efölött nincs hatalmunk.

Az ebéd felett azonban nagyon is van.

Ahogy már említettem,
a kontroll kettőssége

a sztoicizmus két alappillérének egyike.

Epiktétosz így magyarázza ezt.

Azt mondja:

"Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak,
más dolgok nincsenek.

Tőlünk függ a véleményünk,
a törekvésünk, a vágyunk,

egyszóval mindaz,
amit egyedül alkotunk meg.

Nem tőlünk függ a testünk,
a vagyonunk, a hírnevünk,

tehát mindaz, amit
nem egyedül hoztunk létre."

Ha itt egy pillanatra megállunk
és elgondolkodunk,

itt valami nem stimmel.

Azt mondja, a testünk, a vagyonunk,
a hírnevünk nem tőlünk függnek?

Ezt hogy érti?

Elkezdhetek edzeni
és egészségesen étkezni,

persze, hogy a testem tőlem függ.

Kivéve, ha egy vírustól legyengülök.

Kivéve, ha balesetet szenvedek,
és eltöröm a lábam.

A lényeg az, hogy vannak dolgok,
amiket megtehetek,

amiket elhatározhatok az egészségemmel,
hírnevemmel stb. stb. kapcsolatban,

de a végeredmény felett nincs hatalmam.

De mit is jelent ez a gyakorlatban?

Pusztán annyit, hogy meg kell próbálnunk

céljainkat magunktól függővé tenni,

nem aggódni a végeredmény miatt,
mert afölött nincs hatalmunk,

viszont oda kell figyelni a szándékainkra
és az erőfeszítéseinkre,

mert azok nagyon is tőlünk függenek.

A sztoikusok nagyon szép
hasonlatot találtak erre,

mégpedig az íjászét.

Képzeljük el,
hogy megpróbálunk célba lőni.

Mi fölött van hatalmunk?

Az íjászat gyakorlása felett –
hosszú órákon át gyakorolhatunk.

Kiválaszthatjuk a legjobb íjakat
és nyilakat, amikhez csak hozzáférünk.

Vigyázhatunk ezekre az íjakra
és nyílvesszőkre.

Koncentrálhatunk egészen 
a kilövés pillanatáig.

De ezek után már semmi sem tőlünk függ.

Egy széllökés tönkreteheti a lövésünket.

A célpont elmozdulhat,
főleg ha az egy ellenséges katona,

és már el is hibáztuk a célt.

Szóval mit tegyünk?

Cicero szerint

a célpont eltalálása lehet a célunk,

de ne legyen a vágyunk.

Ne tegyük a saját önbecsülésünket
az eredménytől függővé,

attól tegyük függővé, ami felett
hatalmunk van: a próbálkozástól.

Ha ezt kivetítjük arra, ahogy élünk,

ez megváltoztathatja
a hozzáállásunkat szinte mindenhez.

Hadd mondjak pár példát.

Tegyük fel, előléptetésre
pályázunk a munkahelyünkön.

Általában aggódunk amiatt,

hogy megkapjuk-e az előléptetést vagy sem.

A sztoikusok szerint
ez rossz megközelítés:

mert maga az előléptetés
hatalmunkon kívül áll.

Lehet, hogy a főnökünk
bal lábbal kelt fel,

ideges,

vagy valami máson jár az esze,

és az interjú rosszul alakul.

Vagy talán valaki más jobban
megérdemli az előléptetést,

hiába teljesítettünk jól,

és ez megint csak nem tőlünk függ.

Ami tőlünk függ az,

hogy a lehető legjobban
felkészülünk az interjúra,

a lehető legjobb
önéletrajzot állítjuk össze,

és igazán keményen dolgozunk azért,
hogy megkapjuk az előléptetést.

Ez az irányítás helye,

az, ahová az erőfeszítéseinket
koncentrálnunk kell.

Vagy gondoljunk a kapcsolatainkra.

Mindegyikőnk szeretné, ha szeretnék.

De ez nem tőlünk függ.

Ez attól az embertől függ,
aki szeret vagy nem szeret minket.

Ami tőlünk függ,

hogy a lehető legszerethetőbbek legyünk,

hogy gyengédek legyünk,

hogy ott legyünk a másiknak.

Akár velünk marad, akár nem,

efelett nincs hatalmunk.

Ha ezt komolyan vesszük,
mondja Epiktétosz,

boldogok leszünk,

hiszen a boldogság nagy része
a békességben rejlik,

abban, hogy tudjuk,
hogy úgy éltük az életünk,

hogy mindig a legjobbat adtuk magunkból,

és nem volt semmi,
amit ezen felül még tenni tudtunk volna.

Azt mondja: "Ha megfelelő képzeteid
vannak arról, hogy mi a tiéd,

és mi nem" –

más szavakkal, mi áll
a hatalmunkban és mi nem –,

"soha nem kényszeríthetnek
vagy gátolhatnak,

nem fogsz senkit sem átkozni vagy bírálni,

és mindent, amit teszel,
készségesen teszed."

És ez egy jelentősen jobb világ lenne,

mint az, amelyikben mindenki
másokat hibáztat azért,

ami felett nincs hatalma.

Brian Johnson kollégám
a Fordham Egyetemről

Epiktétosz megközelítését
a szerepetika egyik típusaként magyarázta,

melynek lényege, hogy mindannyian
különböző szerepeket játszunk az életben,

és a boldog élethez ezeket
olyan ügyesen egyensúlyozzuk,

amennyire csak tudjuk.

Alapvetően háromféle szerep létezik.

Először, alapszerepünk,
hogy emberi lények vagyunk –

mindannyian az emberi poliszhoz tartozunk.

A sztoikusok voltak, akik kitalálták
a "kozmopolita” kifejezést,

ami szó szerint azt jelenti:
"az univerzális polisz polgára".

Mind emberi lények vagyunk,

mind ugyanazon a helyen,

és mind ugyanarról a helyről
kell gondoskodjunk.

Aztán vannak a körülményeink által
meghatározott szerepeink.

Az ember lehet
valakinek a fia vagy a lánya.

Ez nem a mi döntésünk,
egyszerűen így alakult.

Aztán ott vannak a körülményeink
alapján választott szerepeink:

a karrierünk, hogy anyák
vagy apák vagyunk – az ilyen dolgok.

Ez a háromféle szerepkör
így viszonyul egymáshoz:

alapszerepünk, hogy emberek vagyunk,
üt mindent.

Mielőtt bármit teszünk,
kérdezzük meg magunktól:

jó ez az emberiségnek?

Ha nem az, akkor ne tegyük.

Ez egy egyszerű teszt.

A végén pedig jóval kevesebb dolgunk lesz,
ha megfogadjuk ezt a tanácsot,

ráadásul energiát is spórolunk.

A többit pedig megpróbáljuk
egyensúlyban tartani.

Ezek a szerepek
kompromisszumokat igényelnek.

Igen, a legjobb anyák vagy apák,
fiúk vagy lányok,

kollégák és barátok stb.
akarunk lenni,

de ez áldozatokkal jár,

és a sztoikusok sokat beszélnek,
illetve tanítanak arról,

miként egyensúlyozzuk ezeket a szerepeket.

Hogyan játsszuk ezeket a szerepeket?

A sztoikusok szerint
a legfontosabb az önazonosság.

Mit is jelent ez?

Epiktétosz így magyarázza:

"Egyedül azt vizsgáld meg,

mennyire taksálod magadat,

és mekkora árat szabsz önmagadért.

Ha már árat kell szabnod érte,

ember, legalább ne szabj olcsó árat!"

Ez pedig azt jelenti,
hogy nem a tökéletesség a cél,

bármi is legyen az;

csak legyünk a lehető legjobbak.

Ne alkudjunk meg, és adjuk el
magunkat bagóért, mert ez mindenünk.

Ennyi.

Ha egyszer eladjuk magunkat,
nem marad semmi másunk.

A lényeg nem a tökéletesség, csak az,
hogy legyünk jobbak, mint tegnap,

mindig csak apránként.

Hadd mondjak néhány példát.

Epiktétosz beszél egy apáról,

aki nagyon elszomorodik,
mert a lánya beteg,

ő viszont nem tudja ezt elfogadni.

Elmegy otthonról,

és magára hagyja a feleségét,
hogy foglalkozzon ő a beteg lányukkal.

Epiktétosz erre azt mondja: "Várj csak!

Úgy gondolod, hogy helyesen cselekedtél,
amikor így tettél?"

Az apa gondolkodik egy kicsit,
s ezt mondja:

"Természetem szerint cselekedtem.

Tudod, el voltam keseredve.
Nem tudtam semmit tenni ellene."

Ez pedig ismét megerősíti,
milyen fontos az,

ami természetes számunkra –
mint az érzelmeink.

Nem tudjuk irányítani az érzelmeinket.

Ha össze vagyunk zavarodva,
mert a lányunk beteg,

nincs semmi, amit tennünk kellene
vagy tenni tudnánk ez ügyben.

Más viszont az erkölcsi kötelesség,

az apai kötelesség,
amivel a lányunknak tartozunk.

Akkor is vele kellene maradnunk,

ha az rengeteg érzelmi energiánkba kerül.

Így itt két erény játszik szerepet:

a bátorság,

hogy megtegyük azt, ami helyes,
maradjunk a lányunkkal,

és az igazságszeretet,

hogy egyszerűen megtegyük
a lányunkért azt, ami helyes.

Ahogy már említettem, egyensúlyban kell
tartanunk eltérő társadalmi szerepeinket.

Ehhez pedig két másik
erényre van szükségünk:

bölcsességre,

hogy különbséget tudjunk tenni

a számunkra jó és a számunkra
rossz dolgok között,

és a mértékletességre,

hogy úgy tartsuk egyensúlyban a dolgokat,

hogy a megfelelő mennyiségű
energiát fektetjük beléjük.

Epiktétosz ezt így magyarázza:

"Gondold meg, milyen szerepeket
töltesz be a társadalomban?

Ha fiatal vagy,
mit jelent fiatalnak lenni?

Ha öreg, mit jelent a kor?

Ha apa, mivel jár ez?

Minden szerep körvonalazza
a neki megfelelő tevékenységet."

Képzeljük el, hogy színészek vagyunk.

A szerepünk nincs teljesen meghatározva.

Sokféleképpen játszhatunk el
példának okáért egy anyát.

Nem kell feltétlenül úgy,

ahogy azt a társadalom kívánja tőlünk.

Egyszerűen úgy kell alakítanunk,
ahogy mi helyesnek gondoljuk.

De továbbra is anyák vagy apák vagyunk,
így vannak kötelességeink.

Hogy hogyan ültetjük át
ezeket a gyakorlatba,

hogyan végezzük a kötelességeinket,

az rajtunk múlik.

De a kötelesség maga ott van.

De hogyan is tanuljuk meg
jól játszani a szerepeinket?

Több módszer is van –

a sztoikusok híresek
az ilyen dolgokkal kapcsolatos

gyakorlataikról, módszereikről,

de az egyik legegyszerűbb módszer az,

ha magunk elé képzelünk
embereket, akik jók,

akik a példaképeink lehetnek,

akiket látunk,
és akiknél látjuk azt a mintát,

ami alapján átalakítjuk
a saját életünket is.

Az ókori emberek olyanokat választottak,
akiket ismertek, akikről hallottak,

vagy épp fiktív személyeket.

Az egyik kedvenc példaképük
az ifjabb Cato volt.

Őt már említettem;
ő volt Portia Catonis apja.

Cato olyannyira önazonosan élt,

hogy amikor Rómában valaki rosszat tett,

elkövetett egy hibát,
vagy nem felelt meg az elvárásoknak,

annyit mondtak:
"Nem lehet mindenki Cato!"

Kifogásként használták.

Mintha azt mondták volna,
nem lehet mindenki ennyire jó.

Ez igaz, de próbálkozhatunk.

Az egyik kedvenc ókori példaképük
Odüsszeusz volt,

aki kétszer adta fel a halhatatlanságot,

és 10 évnyi bolyongást vállalt,
csak azért, hogy hazajusson,

vissza a feleségéhez és a gyermekéhez.

De vannak modern példaképek is,
ráadásul nem is kevesen.

Az egyik kedvencem Nelson Mandela,

aki, mint tudjuk,
20 évet töltött börtönben,

mert az apartheid rezsim ellen harcolt.

Nagyon dühös volt
ebben az időszakban, ami érthető.

De életének egyik fordulópontja volt,

amikor az egyik rabtársa

becsempészte neki Marcus Aurelius
"Elmélkedések” című könyvét.

Mandela elolvasta és megértette,
hogy az előtte álló út

nem dühön és gyűlöleten keresztül vezet,

hanem épp ellenkezőleg,
ki kell tárnia a karjait

fogva tartói és kínzói számára is,
különösen számukra.

Ez megváltoztatta az életét,

és megváltoztatta
a dél-afrikaiak életét is.

Egy másik kedvenc példaképem,

Susan Fowler,

aki néhány évvel ezelőtt

leplezte le az Uber
utazásszervező vállalkozás

szexuális zaklatásoktól
jócskán roskadozó kultúráját.

Sokat kockáztatott ezzel:

a karrierjét, a barátságait,

de mindezt a sztoikus szemlélet
jegyében tette.

Személyesen is ismerem Susant,
aki gyakorló sztoikus.

A kedvenc képzeletbeli
példaképem pedig Pókember.

Neki van az a híres mondása,
hogy nagy hatalommal nagy felelősség jár.

Nekünk nincs nagy hatalmunk,
nem vagyunk szuperhősök,

de azért van hatalmunk.

Hatalmunkban áll döntéseket hozni,

ez viszont azzal a felelősséggel jár,

hogy a lehető legjobb döntést hozzuk meg.

Az alapfeltevés Epiktétosz szerint,

hogy miként az ókor színészei

az ősi Görögországban,

úgy mi is több maszkot viselünk,
és folyamatosan cserélgetjük őket.

Ugyanaz a színész felmehetett a színpadra
egy másik maszkban,

és ez jelezte a közönségnek,

hogy éppen melyik szereplőt is alakítja,

és egyúttal a színészt is
emlékeztette arra,

hogy ő most egy másik szereplő.

A lényeg tehát az, hogy a boldog élet
valójában olyan jól kiegyensúlyozott élet,

ahol az összes szerepet mi játsszuk,
a tőlünk telhető legjobb alakításban.

Nagyon köszönöm.

(Taps)