Hányan hallották azt a kijelentést,

hogy magánszféra már nem létezik?

Tegyék föl a kezüket!

Hányan hallották már valakitől,
hogy nem számít a magánszféra védelme,

mert neki nincs takargatni valója?

Tessék.

(Nevetés)

Hányan használnak titkosított szoftvert?

Tegyék föl a kezüket!

Vagy jelszót internetes fiókjuk védelmére?

Vagy függönyt, redőnyt otthoni ablakukra?

(Nevetés)

Azt hiszem, mindenki.

(Nevetés)

Miért folyamodnak ezekhez?

Azt hiszem,

mert törődnek magánszférájukkal.

A magánszféra eltűnése csak tévhit.

Az, hogy az embereket nem érdekli
magánszférájuk védelme,

mert "nincs takargatni valójuk",

vagy mert semmi tilosat nem tesznek,

az is csak tévhit.

Azt hiszem, nem akarják az interneten

bárki számára nyilvánossá tenni

az egészségükre vonatkozó adataikat.

Vagy telefonjukról, számítógépükről
indított kereséseik adatait.

Lefogadom,

ha a kormány csipet
akarna agyukba ültetni,

hogy továbbítsa minden gondolatukat
valami központi kormánygépbe,

vonakodnának tőle.

(Nevetés)

Azért, mert törődnek a magánszférájukkal,

mint minden emberi lény.

Világunk gyorsan megváltozott.

Manapság érthetően sok a zavar akörül,

mi a magánszféra, s miért van jelentősége.

A magánszféra nem azonos a titkossággal.

A magánszféra korlátozás.

A testemet és egészségemet illető infót
megosztom az orvosommal,

arra számítva, hogy nem fogja
ukmukfukk megosztani

szüleimmel,

főnökömmel vagy gyerekeimmel.

Az infó magánjellegű, nem titkos.

Én szabályozom, kihez juthat el.

Nyilván hallották már,

hogy alapvető feszültség van
egyrészt a magánszféra,

másrészt a biztonság közt.

De a magánszféránkat előmozdító technikák

biztonságunkat is előmozdítják.

Gondoljunk a kerítésekre, zárakra,

ablakfüggönyökre, jelszavakra,

rejtjelező szoftverekre.

E technikák egyszerre védik

magánszféránkat és biztonságunkat.

A titkosszolgálati megfigyelés
viszont egyiket sem védi.

Az utóbbi években

a szövetségi kormányzat
szakértők feladatául szabta,

hogy a Magánszféra és Polgári
Szabadságjogok Felügyelőtestületében

vizsgálja meg a 9/11 utáni kormányzati
megfigyelési programokat,

és a titkosszolgálati
megfigyelési programokat.

A szakértők egyetlen példát
sem találtak rá,

hogy a titkosszolgálati megfigyelés
fokozta volna a biztonságot:

nem fedett föl vagy akadályozott meg
egyetlen terrorista támadást sem.

Tudják-e, mégis mire voltak
jók ezek az infók?

Hogy az NSA alkalmazottai romantikus
kapcsolatuk után kémkedjenek.

(Nevetés)

Közönség: Nahát!

KC: De van, ami közelebbről érint minket.

Az USA-ban és a világon

több milliónyian alkalmaznak
okosotthon-eszközöket,

pl. internetre kapcsolt
megfigyelőkamerákat.

Ám tudjuk, hogy az internetre
kapcsolt bármely eszközt

föl lehet törni.

Így ha a bűnöző bejut otthonukba

a internetes megfigyelőkamerán át,

ott bárkit megfigyelhet, amint jön-megy,

és rájöhet, mikor kell lecsapni.

Tudják, mit nem lehet
távolból meghekkelni?

Függönyöket.

(Nevetés)

Kerítéseket.

Ajtózárakat.

(Nevetés)

A magánszféra nem a biztonság ellensége,

hanem a szavatolója.

Ennek dacára a propaganda
nap mint nap azzal ostromol minket,

hogy magánszféránkról
részben le kell mondanunk

a megfigyelőprogramok nyújtotta
biztonságunkért cserébe.

E technikák közül
legveszélyesebb az arcmegfigyelés.

Két fő módja van a kormányzatok
használta mai technikáknak.

Az első az arcfelismerés,

mikor arcképe alapján
azonosítanak valakit.

A másik az arcmegfigyelés,

amelyet megfigyelő-kamerás hálózatokkal

és adatbázisokkal összehangoltan
arra használnak,

hogy rögzítsék személyek
nyilvános mozgását,

szokásait, kapcsolatait,

és ezzel mindenlátó
digitális börtönt hozzanak létre.

Ez a Panoptikon,

az úgy tervezett börtön, melynek közepéről
néhány őr szemmel tarthatja,

mi történik a körben
elhelyezett cellákban.

A börtöncellákban raboskodók
nem látnak be az őrtoronyba,

de az őr a cellák minden szegletét látja.

Az elgondolás ez:

ha a cellában lévők tudják,

hogy állandóan figyelik

vagy figyelhetik őket,

akkor annak megfelelően viselkednek.

Az arcmegfigyelés ugyanígy központosított
jogkörrel ruház föl valakit –

esetünkben az államot –,

hogy a nyilvános térben folyó emberi
mozgások és kapcsolatok teljességét

szemmel tartsa.

A mindennapi életben

ez így néz ki.

Esetünkben ez nem a toronyban lévő őr,

hanem a kémközpontban ülő
rendőrségi elemző.

A börtön a falakon túlra is kiterjed,

és magában foglal mindenkit,

mindenhol és mindenkor.

Szabad társadalomban

ez el kell rémisszen minket.

Évtizedeken keresztül

a zsaruduma azzal nyomult,

hogy az arcmegfigyeléshez hasonló
technikák végtére a közjót szolgálják.

A valóság nem zsarudráma.

A rosszfiúk nem mindig rosszak,

a zsaruk nem mindig jófiúk,

a technika nem mindig működik.

Vegyük Steve Talley esetét,

a coloradói pénzügyi elemzőét.

2015-ben Talleyt letartóztatták,
és bankrablással vádolták

az arcfelismerő rendszer hibája alapján.

Talley küzdött az igazáért,

végül fölmentették a vád alól,

de az állami eljárás alatt

elvesztette házát, állását és gyerekeit.

Steve Talley esete azt példázza,

műszaki hibából mi történhet.

De az arcmegfigyelés akkor is veszélyes,
amikor megfelelően működik.

Gondoljanak bele, mennyire
egyszerű egy kormányszervnek

megfigyelőkamerát
elhelyeztetnie arra az épületre,

ahol az Anonim Alkoholisták üléseznek.

Összeköthetik a kamerát

arcmegfigyelő algoritmussal
és adatbázissal,

majd egy gombnyomásra
jegyzéket állíthatnak össze

az alkohol miatt kezelést
kapó összes emberről.

Ugyanilyen könnyű lenne
egy kormányszervnek

e technikával automatikusan
mindenkit azonosítani,

aki részt vett a Nők menetén

vagy A feketék élete számít tüntetésen.

Még az iparág is észleli
a baj súlyosságát.

Brad Smith, a Microsoft elnöke
beavatkozásra kérte a Kongresszust.

A Google nyilvánosan visszautasította

arcmegfigyelő termékek szállítását.

Részben emberi jogi
és polgárjogi fenntartások miatt.

Ez jó dolog.

Hiszen végtére is

a nyílt társadalom védelme
sokkal fontosabb,

mint a cégek nyeresége.

Az ACLU országos kampánya,

hogy a kormány fékezze le

e veszélyes technika alkalmazását,

logikus kérdéseket vet föl
a gondolkodó emberekben.

Mitől válik e technika
különösen veszélyessé?

Miért nem elég csupán a szabályzása?

Miért kongatjuk a vészharangot?

Az arcfelismerés két összefüggő ok
miatt különösen veszélyes.

Az egyik a technika jellemzője,

a másik, hogy rendszereinkből
alapvetően hiányzik

a felügyeleti és felelősségre
vonási mechanizmus,

amely pedig szükséges lenne,

hogy a kormányzat
ne élhessen vissza az eszközzel.

Egyrészt, az arcmegfigyelés
a megfigyelés totális módja;

ez korábban lehetetlen volt.

Minden egyes személy minden
látogatása barátja otthonában,

kormányhivatalban,

templomban,

családtervező intézetben,

kannabiszboltban,

sztriptízbárban;

bárki nyilvános helyen való mozgása,
szokása, kapcsolata

dokumentált és katalogizált,

nemcsak egy-egy nap, hanem minden nap is,

csupán egy gombnyomásra.

Az efféle totális és tömeges megfigyelés

alapjaiban fenyegeti szabad
társadalomban való létünket.

Szólásszabadságunkat,
egyesülési szabadságunkat,

vallásszabadságunkat,

sajtószabadságunkat,

magánszféránkat,

hogy egyedül maradhassunk.

Arra gondolhatnak:

"Jó, de a kormányzat még
rengeteg módon kémkedhet utánunk."

Igen, ez igaz,

nyomon követhetnek minket mobilunkon át,

de ha abortuszra akarok menni,

vagy politikai gyűlésen
akarok részt venni,

vagy ha beteget jelentve
csak lógni akarok a strandon,...

(Nevetés)

otthon hagyhatom a mobilom.

De az arcomat nem.

Ez elvezet a másik
lényeges aggodalmamhoz:

hogyan szabályozhatjuk
értelmesen ezt a technikát?

Ha ma a kormányzat tudni akarja,
hol jártam a múlt héten,

nem tud időgépbe ugorni,
és visszamenve az időben lekövetni.

A helyi rendőrségnek sincs

központi követőrendszere,

amellyel állandóan számon tarthatná
mindenki nyilvános mozgását

azon az alapon, hogy az infó
egyszer majd jó lesz valamire.

Ha a kormányzat ma tudni akarja,
hol jártam a múlt héten,

a múlt hónapban vagy tavaly,

bírói végzést kell kapnia,

kézbesítenie kell a telefontársaságomnak,

amely egyébként pénzügyileg érdekelt
a magánszférám megőrzésében.

Arcmegfigyelés esetén

nincs ilyen korlátozás.

Ezt a technikát 100%-osan
maga a kormányzat irányítja.

Hogy működne ilyen körülmények közt
a végzés követelményrendszere?

Elmegy a kormányzat egy bíróhoz,

megkapja a végzést,

majd kézbesíti saját magának?

Ez olyan lenne, mintha azzal adnám
oda önöknek a határidőnaplómat:

"Tartsák meg örökre,

de nem olvashatják el, amíg nem engedem."

Mit tehetünk?

Az arcmegfigyelés kormányzati
használata miatti fenyegetettségre

csak az a válasz:

megtagadjuk tőle a közbizalom
megsértése lehetőségét azzal,

hogy megakadályozzuk

házi arcmegfigyelési hálózatok kiépítését.

Pont ezen dolgozunk.

Az ACLU része az országos kampánynak,

melynek célja, hogy a kormányzat gátat
vessen e veszélyes technikának.

Már vannak sikereink

San Franciscótól
a massachusettsi Somerville-ig.

Önkormányzati tiltást fogadtattunk el

a technika kormányzati alkalmazása ellen.

Számtalan más önkormányzat
itt Massachusettsben

és szerte az országban

hasonló intézkedésekről tárgyal.

Van, aki azt mondja, hogy a mozgalom
kudarcra vannak ítélve.

Csupán csak azért,

mert a technika létezik,

minden kormány minden körülmények között

telepíteni fogja.

A magánszféra már nem létezik.

Ezt beszélik.

Nem fogadom el ezt a felfogást.

Önök se fogadják el!

Nem engedhetjük, hogy Jeff Bezos

vagy az FBI döntse el, a 21. században
hol húzódnak szabadságunk korlátai.

Demokráciában élünk.

Mi ülünk a vezetőülésben,

mi alakítjuk közös jövőnket.

Válaszút előtt állunk.

Vagy továbbra is a szokásos
módon folynak tovább az ügyek,

és a kormány ellenőrzés nélkül
telepíti és használja e technikákat

közösségeinkben, utcáinkon s iskoláinkban,

vagy bátran cselekszünk,

hogy leállítsuk az arcmegfigyelés
kormányzati használatát,

megvédjük magánszféránkat,

hogy biztonságosabb,
szabadabb jövőt építsünk

mindannyiunk számára.

Köszönöm.

(Taps és ujjongás)