Képzelje magát Rómába,

amint megérkezik a Vatikáni Múzeumokhoz.

Keresztülvergődik a hosszú folyosókon,

szobrok, freskók és rengeteg minden
egyéb más mellett halad el.

A Sixtus-kápolna felé tart.

És végre! Egy hosszú folyosó, 
egy lépcső és egy ajtó.

A Sixtus-kápolna küszöbén áll.

Mégis, mire számít?

A magasban lebegő boltozatra?
Angyalok kórusára?

Nem igazán van ott ilyesmi.

Akkor mégis mi lehet ott? 
-- kérdezheti töprengve.

Nos, függöny fel! Íme a Sixtus-kápolna.

Szó szerint értem, hisz festett 
függönyök vesznek minket körbe;

a kápolna eredeti dekorációja 
ugyanis ilyen volt.

A templomok nem csupán a hideg ellen 
használtak függönyt a hosszú miséken,

hanem ily módon ábrázolták 
az élet nagy színházát.

Az ember drámája, melyben mind 
szerepet játszunk, egy nagyszerű történet;

egy történet, amely felöleli 
az egész világot,

és amely a Sixtus-kápolna festésének

három szakaszában bontakozott ki.

Ez az épület egy kis csoportnyi
jómódú, iskolázott,

keresztény pap termeként kezdte.

Itt imádkoztak.
Itt választottak pápát.

Ötszáz évvel ezelőtt

ez volt az egyházi 
férfi barlang netovábbja.

Joggal kérdezheti, mégis hogy lehet, 
hogy napjainkban évente ötmillió,

legkülönfélébb hátterű látogatót

vonz és ejt ámulatba?

Hát úgy, hogy ebben a zárt térben
egy kreatív robbanás történt,

melyet az új geopolitikai határvidékek 
okozta felvillanyozó izgalom gerjesztett,

ami lángra gyújtotta az egyház ősi 
misszionárius tradícióját,

és a történelem egyik legnagyszerűbb
műalkotását eredményezte.

Ez a fejlődés hatalmas evolúcióként 
ment végbe;

kezdve néhány kiváltságostól,

mígnem hatalmas embertömegekhez szólt,

akik a világ legkülönfélébb 
tájairól érkeztek.

Eme evolúciónak három szakasza volt,

mely szakaszok mind egy-egy 
történelmi körülményhez kapcsolódtak.

Az első látóköre igencsak 
korlátozott volt.

Meglehetősen szűk látókörű
perspektíváról tett tanúbizonyságot.

A második a világszemléletek drámai 
változását követően ment végbe;

Kolumbusz történelmi jelentőségű 
utazása után.

A harmadik pedig,

a felfedezések korának derekán,

mikor az egyház elfogadta a

globalizáció kihívását.

E templom eredeti díszítése 
egy kisebb világot tükrözött

mozgalmas jelenetekkel

Jézus és Mózes életének történeteiből,

így ábrázolva a zsidók és keresztények 
fejlődését.

A megbízást kiíró személy, 
IV. Sixtus pápa

a firenzei művészet álomcsapatát
verbuválta össze;

olyan művészeket, mint Sandro Botticelli

és a mestert, akinek később Michelangelo
lett a festőtanonca:

Ghirlandaiót.

Élénk színekkel borították a falakat,

és e történetekben ismerős
tájakat találhatunk,

hiszen a művészek római műemlékeket 
és toszkán tájképeket használtak,

hogy ily módon tegyék ismerősebbé
a távoli vidékeken történteket.

A pápa barátai és családja képmásának
hozzáadásával

tökéletes dekorációjává vált egy,
az európai kontinensre

szorítkozó, apró udvarnak.

Ám 1492-ben felfedezték az Újvilágot,

a látóhatár kitágult,

és e 40 x 16 méteres kis világnak
is tágulnia kellett.

Így is lett –

köszönhetően egy kreatív géniusznak,

egy látnoknak 
és egy fantasztikus történetnek.

A kreatív géniusz 
Michelangelo Buonarroti volt,

akit 33 évesen választottak ki, hogy 
díszítse az 1100 m2-es mennyezetet.

A leckét feladták neki, hiszen

festőtanulmányait hagyta ott annak
idején a szobrászat kedvéért.

Firenzei patrónusai tajtékoztak
a sok hátrahagyott

befejezetlen megbízás láttán,

mikor Rómába csábították egy grandiózus
szobor elkészítésének lehetőségével,

és a megbízásból végül semmi nem lett.

Nem maradt más hátra, mint egy megbízás
a 12 apostol megfestésére

dekoratív háttérrel együtt
a Sixtus-kápolna mennyezetére,

ami az égvilágon semmiben nem különbözött
volna Itália többi mennyezetétől.

A géniusz azonban felvette a kesztyűt.

Abban a korban, mikor az ember át 
merészelt hajózni az Atlanti-óceánon,

Michelangelo új művészeti 
vizekre merészkedett.

Ő is történetet mesél --

apostolok nélkül -- 
történetet a nagyszerű kezdetekről,

történetet a Genezisről.

Nem volt egyszerű elfogadtatnia a
történetmesélést a mennyezeten.

Hisz hogyan is tudnánk olvasni egy majd' 
19m magasságban lévő mozgalmas jelenetet?

A firenzei műhelyekben immár 
200 éve öröklődő festői módszer

nem volt alkalmas ilyen fajta 
történetmesélésre.

Ám Michelangelo valójában 
nem is festő volt,

így arra fókuszált,
ami tényleg az ő erőssége volt.

A szokásos "töltsük ki a teret
némi mozgalmassággal" helyett

fogta a vésőt és a kalapácsot,
és nekiesett egy darab márványnak,

hogy felfedje a belsejében lakozó alakot.

Michelangelo esszencialista volt;

történetét erőteljes, 
dinamikus testeken keresztül mesélte el.

Terve elnyerte a pápaóriás, 
II. Gyula tetszését is,

aki nem rettent meg Michelangelo
pimasz géniuszától.

IV. Sixtus unokaöccseként

30 éve műalkotások közepette élt, 
és jól ismerte azok hatalmát.

A történelemkönyvekben a hadvezér pápa
megjelöléssel szerepel,

ám az ő Vatikánra hagyott örökségét 
mégsem erődök és ágyúk képezik,

hanem műalkotások.

Ő hagyta örökül a pápai lakosztályokat
és a Sixtus-kápolnát.

Csakúgy mint a Szent Péter-bazilikát,

valamint a görög-római kori szobrok 
egy egészen különleges gyűjteményét --

kétségkívül nem keresztényi alkotásokat,
melyek a világ első modern múzeumának,

a Vatikáni Múzeumok magját jelentették.

Gyula olyan ember volt,

aki a Vatikánt a pompa
és szépség segítségével

örökké aktuális intézményként képzelte el,

és igaza volt.

E két óriás, Michelangelo 
és II. Gyula találkozása

adta nekünk a Sixtus-kápolnát.

Michelangelo olyannyira elkötelezett volt
e feladat iránt,

hogy 3 és fél év alatt teljesítette,

minimális csapatlétszámmal, 
miközben éjt nappallá téve,

megfeszített munkával festette 
a mennyezetre a jeleneteket.

Vizsgáljuk hát meg ezt a mennyezetet,

hogy miként vált a történetmesélés
globálissá.

Nincsenek többé a világunkra vonatkozó
megszokott művészeti utalások.

Csak tér van, struktúra és energia;

egy monumentális festett keret
9 panelből,

amiket sokkal inkább a szobrászat formái,
mint a festészet színei jellemeznek.

Mi a bejáratnál, a legvégén állunk,

messze az oltártól és a klérusnak 
szánt kapus klauzúrától,

miközben tekintetünk a távolban 
keresi a kiindulópontot.

Legyen az akár tudományos kutatás 
vagy bibliai tradíció,

az isteni szikra jár a fejünkben.

Michelangelo feltüzelt minket az elején,

mikor elénk tárta a fény és
sötétség szétválasztását,

a messzeség homályában kavargó,

szűk helyre bepréselt alakot.

A következő alak nagyobbnak tűnik,

amint egyik oldalról a másikhoz csapong.

Nyomában pedig feltűnik a nap,
a hold és a növények.

Michelangelo nem a megteremtett
dolgokra koncentrált --

sok más művésszel ellentétben.

Ő a teremtés aktusát helyezte középpontba.

Majd, mint cezúra egy versben, 
a mozgás alábbhagy,

és a Teremtő lebeg.

De mit is csinál?

Szárazföldet teremt? Vagy tengert?

Vagy visszatekint saját keze munkájára:
a világegyetemre és kincseire,

épp úgy, ahogy valószínűleg 
Michelangelo is

nézte művét a mennyezeten

kijelentve: "Jó lett."

A jelenet tehát adott,

és elérkeztünk a teremtés 
csúcspontjához: az emberhez.

Ádám megragadja a tekintetet világos 
alakjával a sötét háttér előtt.

Ám közelebbről szemügyre véve

lába ernyedten fekszik a földön,

karja lustán a térdén pihen.

Hiányzik még a belső szikra,

mely nagyságra készteti majd őt.

A Teremtő épp átadná 
azt a szikrát az ujjával,

mely csupán egy milliméterre van Ádámétól.

Tűkön ülünk e jelenettől,

hisz egy pillanat választ el
minket az érintéstől,

melyen keresztül az ember értelmet nyer,

felugrik és elfoglalja helyét 
a teremtés csúcsán.

Ám ekkor Michelangelo csavar 
egyet dolgon.

Kit ölel a másik kar?

Éva az, az első nő.

Nem, ő bizony nem egy megkésett ötlet,
hanem része a tervnek.

Mindig is tervben volt.

Nézzék meg, milyen meghitten
fonja kezét Isten karja köré.

És 21. századi amerikai
művészettörténészként,

ez volt az a pillanat, 
mikor a festmény hozzám szólt.

Rájöttem, hogy az emberi dráma 
eme ábrázolása

mindig is a férfiról és a nőről szólt.

Olyannyira, hogy pontosan középen,
a mennyezet szívében

a nő teremtése áll, nem Ádámé!

Amikor pedig együtt látjuk őket 
a Paradicsomban,

együtt buknak el,

és büszke tartásuk együtt 
válik görnyedt szégyenné.

Kritikus pont ez a mennyezeten.

Épp e ponton túl 
ön és én már nem

mehetünk beljebb a templomba.

A kapus klauzúra kirekeszt 
minket a belső szentélyből,

és épp úgy kiűzve érezhetjük magunkat,
mint Ádám és Éva.

A mennyezet fennmaradó jelenetei

tükrözik a világban minket körülvevő
zsúfolt káoszt.

Ott van Noé a bárkájával és az özönvíz.

Íme Noé, amint áldozatot mutat be,
és szövetséget köt Istennel.

Talán ő a Megváltó.

De nem, Noé az, aki szőlőt termesztett
és először készített bort,

és ájultra itta magát mezítelenül
a pajtában.

Különös módja ez 
a mennyezet felosztásának:

kezdve itt, amint Isten életet teremt,

itt végezve egy holtrészeg 
fickóval a pajtában.

Ha tehát Ádámhoz hasonlítjuk,

azt gondolhatnánk, hogy 
Michelangelo gúnyt űz belőlünk.

Ám ő szertefoszlatja a komorságot

az épp Noé alatt használt élénk színekkel:

smaragdzöld, topázsárga, skarlátvörös
Zakariás próféta ruháján.

Zakariás előrelátja 
a keletről jövő fényt,

és e ponton egy új úti cél felé fordulunk

szibillákkal és prófétákkal, kik
végigvezetnek minket egy felvonuláson.

Itt vannak a hősök és hősnők,
akik vigyáznak minket az úton,

mi pedig anyáinkat és apáinkat követjük.

Ők e hatalmas emberi gépezet motorja,
ami előre hajtja azt.

És elérkeztünk a mennyezet zárókövéhez,

az egész mű tetőpontjához.

Íme egy alak, aki mintha bármelyik 
pillanatban kieshetne a helyéről

betolakodva

a mi világunkba.

Ez a legfontosabb pont,

ahol múlt és jelen találkozik.

Ő itt Jónás, aki három napot töltött
a cet gyomrában.

Ő a keresztények számára az 
emberiség megújulásának szimbóluma

Jézus áldozata által,

ám nap mint nap a múzeum 
mindenféle vallású látogatóinak

többsége számára

ő jelenti a pillanatot, mikor a távoli
múlt találkozik a jelenkori valósággal.

Mindezzel elérkeztünk az oltárfal 
ásító boltívéhez,

ahol megcsodálhatjuk 
Michelangelo Utolsó ítéletét,

mely 1534-ben készült,
miután a világ ismét nagyot fordult.

A reformáció szilánkokra 
törte az egyházat,

az Oszmán Birodalom az iszlámot 
hozta közelebb

és Magellán átjárót talált 
a Csendes-óceánra.

Miként tudhatna eme 59 éves művész, 
aki Velencén túl még nem járt,

ehhez az új világhoz szólni?

Michelangelo úgy döntött, 
hogy a végzetet festi meg.

Azt az egyetemes vágyat,

mely mindannyiunknak sajátja,

hogy kiválóságot hagyjunk
magunk után örökül.

Az Utolsó ítélet, a világvége

keresztény vízióját illetően

Michelangelo megalkotta ezen alakok sorát,

akiknek teste mind megkapóan gyönyörű.

Nincsenek többé ruhák, sem arcképek --

néhány kivételtől eltekintve.

E kompozíciót kizárólag testek alkotják,

szám szerint 391, 
nincs köztük két egyforma,

egyedi mind, csakúgy, mint mi magunk.

Az alsó sarokból indulnak ki 
a földről elrugaszkodva,

küszködve a felemelkedésért.

Akiknek sikerült, lenyúlnak,
hogy másoknak segítsenek.

Egy csodálatos jelenetben

egy színesbőrű és egy fehér embert 
együtt húznak fel

az emberiség egységének 
hihetetlen látomása képpen

ebben az új világban.

E tér oroszlánrészét 
a győztesek köre foglalja el.

Férfiak és nők itt a sportolókhoz
hasonlóan teljesen mezítelenek.

Ők azok, akik legyőzték
a sok viszontagságot,

és Michelangelo látomásában azok,
akik leküzdik a nehézségeket,

túljutnak az akadályokon --

épp olyanok, mint a sportolók.

Íme tehát nők és férfiak 
hullámoznak, pózolnak

e különleges rivaldafényben.

Eme gyülekezet felett Jézus áll,

aki előbb kereszten szenvedő ember volt,

immáron pedig dicső uralkodó a mennyekben.

És amint azt Michelangelo
festményén be is bizonyította,

a megpróbáltatások, sorscsapások 
és akadályok

nem korlátozzák a kiválóságot --
hanem kovácsolják azt!

Tény, hogy ezzel egy különös 
dologhoz jutunk el.

Ez tehát a pápa privát kápolnája,

amit legjobban valóban aktok 
zűrzavaraként írhatnák le.

Michelangelo azon volt, hogy a 
legfennköltebb művészi nyelvet használja,

a legegyetemesebbet,
amit csak el tudott képzelni:

az emberi test nyelvét.

És ahelyett, hogy az erényt bátorságként 
vagy önuralomként mutatta volna be,

II. Gyula csodálatos szoborgyűjteményéből
kölcsönzött azért,

hogy a belső lelkierőt 
külső (izom)erőként ábrázolja.

Egy kortársa azt találta írni, hogy

a kápolna túl gyönyörű lett ahhoz,
hogy ne okozzon vitákat.

Viták márpedig voltak.

Michelangelónak korán szembesülnie
kellett azzal, hogy a nyomtatott sajtóval

a meztelenség miatti panaszáradat
mindenfelé eljutott,

így az emberi drámát ábrázoló mesterművére
hamar ráaggatták a pornográf címkét.

Ekkor kiegészítette azt
két újabb portréval:

az őt kritizáló pápai udvaroncéval,

és a saját aszott porhüvelyével, 
sportos izomzat nélkül

egy sokat szenvedett mártír kezében.

Halála évében látta, amint jó néhányat
ezen alakok közül letakartak

jelentéktelen megzavarásaként az ő 
dicsőségre való nagyszerű buzdításának.

És íme.

Itt állunk a jelenben.

A kezdet és a vég

közötti tér fogságában

az emberi lét tapasztalásának 
nagyszerű mindenségében.

A Sixtus-kápolna kényszerít, hogy úgy 
tekintsünk körbe, mintha tükörbe néznénk.

Ki vagyok én ezen a képen?

Egy vagyok a tömegben?

Én volnék a részeg fickó?

Vagy talán a sportoló?

Amint elhagyjuk a felemelő 
szépség e menedékét,

feltehetjük magunknak 
az élet legfontosabb kérdéseit:

Ki vagyok én és mi a szerepem 
az élet e hatalmas színházában?

Köszönöm.

(Taps)

Bruno Giussani: Köszönjük, Elizabeth Lev.

Elizabeth, említette
a pornográfia problémáját:

túl sok akt, túl sok jelenet a 
mindennapi életből, illetlen dolgok

az abban a korban élők szemével nézve.

De a történet ennél nagyobb.

Nemcsak néhány alak retusálásáról 
és eltakarásáról van szó.

Ezt a műalkotást majdnem
megsemmisítették emiatt.

Elizabeth Lev: 
Az Utolsó ítélet hatása óriási volt.

A nyomtatott sajtó tett róla,
hogy mindenki lássa.

Ám ez nem pár hét,

hanem 20 év leforgása alatt történt.

Cikkek és panaszok

érkeztek az egyházhoz:

"Hogyan is szólhatnátok bele
a mi életünkbe!?

Nem tűnt fel, hogy a pápa kápolnáját
pornográfia díszíti?"

Így történt, hogy a szűnni nem akaró,

az alkotás elpusztítását követelő 
panaszáradat hatására

– Michelangelo halálának évében –

az egyház végül kompromisszumra lelt,

mellyel a freskó megmenekült,

és amellyel 30 további 
takarást retusáltak a műre.

Történetesen innen ered
a fügefalevél alkalmazása.

Így történt hát,

méghozzá az egyház keze által,
mely próbálta menteni a műalkotást

a rongálás ill. megsemmisítés helyett.

BG: Az imént hallott előadás eltér a 
klasszikus idegenvezetéstől,

amin az emberek manapság 
a Sixtus-kápolnában részt vehetnek.

(nevetés)

EL: Nem is tudom, ez reklám volna?

(nevetés)

BG: Nem, nem. Nem feltétlenül. 
Ez egy kijelentés.

A művészet élvezete napjainkban 
problémákkal küzd.

Túl sokan szeretnék ezt ott látni,

aminek eredményeképp 5 millió 
látogató lép át azon az aprócska ajtón,

és merőben másképp éli meg az élményt,

mint mi itt ma.

EL: Igen, egyetértek. Szerintem nagyszerű
csupán megállni és szemlélődni.

Ugyanakkor ne feledjük, hogy még akkor is

a napi 28 000 látogatóval,

még abban a hatalmas tömegben is,

nézzünk körül és gondoljunk csak bele,
mennyire fantasztikus,

hogy egy 500 évvel ezelőttről való 
festett vakolat

máig bevonzza azt a rengeteg
embert ott köröttünk,

akik mind tátott szájjal felfelé bámulnak.

Nagyszerű bizonyítéka ez annak, hogy a 
szépség valóban mindannyiunkhoz szól

időn és földrajzi téren átívelve.

BG: Liz, köszönöm.

EL: Én köszönöm.

BG: Köszönöm.

(taps)