1944-ben, 11 évvel a montgomeryi buszon meghozott híres döntése előtt Rosa Parks egy borzalmas bűntény ügyében nyomozott. Az NAACP, a színesbőrűek felemelkedéséért létrehozott nemzeti polgárjogi szövetség megbízottjaként egy alabamai kisvárosba utazott, hogy találkozzon Recy Taylorral, azzal a fiatal nővel, akit hat fehér férfi bántalmazott szexuálisan. Bár már az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy alabamai bíróság előtt akár csak egyikőjük bűnösségét bebizonyítsák, Rosa a végsőkig kitartott. Recy védelmére bizottságot hozott létre, az újságokat elárasztotta a tanúvallomásokkal, és tiltakozáshullámot indított el a déli államokban. Mivel az esküdtek nem mondták ki a támadók bűnösségét, Parks felszólította a kormányzót, hogy állítsanak össze új esküdtszéket. Ezt írta: "Tudom, hogy ön is biztosítani kívánja Alabama lakosságát arról, hogy a törvény előtt az állam minden polgára egyenlő." Parks egész életében újra és újra kiállt a faji erőszak és az elkövetőket védő elfogult rendszer ellen. Munkája azonban hatalmas kockázatot is jelentett, és mindezért nagy árat kellett fizetnie. Rosa 1913-ban született egy alabamai kisvárosban, ahol édesanyja és nagyszülei nevelték. Szerető otthonára nyomasztó árnyékot vetett a faji erőszaktól való félelem. A Ku-Klux-Klan gyakran hajtott el a házuk előtt, a Jim Crow-törvények pedig nyilvános helyeken teljesen elkülönítették őket. 19 évesen Rosa Montgomerybe költözött, és feleségül ment egy Raymond Parks nevű borbélyhoz, aki osztotta egyre növekvő dühét a faji igazságtalanságokkal szemben. Rosa férje tagja volt az NAACP helyi szervezetének, bár akkoriban a következményektől való félelem miatt ezt nem sokan vállalták. Kezdetben Raymond igyekezett távol tartani Rosát a mozgalomban való részvétel lehetséges veszélyeitől, de Rosában is egyre nőtt a harag az afroamerikaiakat sújtó korlátozások miatt, és nem bírta tovább tétlenül nézni az eseményeket. Mikor 1943-ban belépett az NAACP-be, ő és Johnnie Rebecca Carr voltak az egyedüli nők a helyi szervezetben. Kezdetben Rosa a gyűlések jegyzőkönyveit vezette, majd hamarosan kinevezték titkárnak. Ezzel kettős élete hivatalosan is kezdetét vette. Nappal varrónőként dolgozott, hogy támogathassa édesanyját és férjét, éjszakánként pedig polgárjogi ügyeknek járt utána: helyi politikai vitáktól nagy horderejű gyilkossági ügyekig és gyűlölet-bűncselekményekig. Titkárként ő fogalmazta meg a montgomeryi szervezet állásfoglalását azokban az ügyekben, melyekben kiálltak az afroamerikaikat gyakran sújtó igazságtalan ítéletek, hamis vádak és rágalomhadjáratok ellen. A jogi ügyekkel kapcsolatos munkája mellett Parks kiváló szervező is volt. Mint az NAACP ifjúsági csoportjának tanácsadója, segítette a fiatalokat a szegregációs törvények útvesztőiben, ideértve a választási rendszert, de a fehéreknek fenntartott könyvtárakat is. Az NAACP égisze alatt Parks arra törekedett, hogy a titkos polgárjogi akciókat nyilvánossá tegye. Támogatta a polgári engedetlenséggel kapcsolatot képzéseket, és felemelte szavát a faji erőszak ellen, különösen az Emmet Till-gyilkosság ügyében. 1955-ben azzal, hogy megtagadta, hogy átmenjen a busz szegregált részébe, egy olyan alulról jövő mozgalmat indított útnak, melyről mindig is álmodott. Egyszemélyes tiltakozása miatt letartóztatták és börtönbe zárták, ahol aztán sok helyi aktivista látogatta. Együtt szervezték meg azt a 24 órás buszbojkottot, amely végül 381 napig tartott. Parks egyszerű tette nyomán az éledező polgárjogi tiltakozás országos mozgalommá nőtt. A montgomeryi buszbojkott 1956-ban ért véget, mikor a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy a közlekedésben felszámolja a szegregációt. Rosának viszont nagy árat kellett fizetnie ezért a győzelemért. A bojkott idején mindvégig életveszélyes fenyegetéseket kapott, és politikai szerepvállalása miatt sehol nem talált munkát. 1957-ben Detroitba költözött, és ismét varrónőként helyezkedett el egészen addig, míg egy kongresszusi képviselő, John Conyers fel nem kérte arra, hogy támogassa akkor már virágzó polgárjogi kampányait. Parks mindig tevékeny maradt a faji igazságtalanság elleni harcban, és még 40 évig folytatta a munkát. Számos könyvet írt, országszerte tartott előadásokat, támogatott más aktivistákat, és néhai férje emlékére intézetet hozott létre az ifjúság oktatásának előmozdításáért. Rosa Parksra ma is mint rendíthetetlen aktivistára emlékezünk, aki ki mert állni a kor legbefolyásosabb emberei és politikai eszméi ellen. Hitvallása ma is a szívünkhöz szól: "Ha tudjuk, mit kell tennünk, elmúlik a félelem."