Vegyünk egy klasszikus fehér pólót. Évente világszerte kétmilliárd pólót adnak és vesznek, ezáltal a világon az egyik a legelterjedtebb ruhadarab. De hogyan és hol készül az átlagos póló, és milyen hatása van a környezetre? A ruhadarabok sokban különbözhetnek egymástól, de egy tipikus póló életciklusa amerikai, kínai vagy indiai farmon kezdődik, ahol a gyapotot elvetik, locsolják és termesztik, bolyhos terméséért. Automata gépek gondosan begyűjtik ezeket a magszálakat, egy feldolgozógép szétválogatja a bolyhos részt a magoktól, aztán a gyapotszálakat 225 kilós bálákba préselik. A gyapottermesztéshez sok víz és rovarirtó szer szükséges. Az átlagos trikó gyártásához 2 700 liter víz kell, ez több mint 30 fürdőkádnyi víz. Időközben a gyapot több rovarirtót és növényvédő szert használ, mint bármilyen más termesztett növény. Ezek a szennyező anyagok rákkeltőek lehetnek, károsítják a termesztők egészségét, és károsítják a környező ökoszisztémát. Egyes pólókat növényvédő szerek nélkül termesztett biogyapotból készítenek, de ezek aránya a világon összesen termesztett 22,7 millió tonna gyapotnak nem egészen 1%-a. Mikor a gyapotbálák elhagyják a farmot, a textilgyártók a fonodába szállítják őket, általában Kínába vagy Indiába, ahol modern gépek elegyítik, kártolják, fésülik, húzzák, nyújtják, majd végül fátyolszalagnak nevezett hófehér szálakat sodornak belőle. A szálakat a gyárba küldik, ahol hatalmas körkötőgépek durva szürkés szövetet szőnek belőle. Ezt hő- és vegykezelik, míg puha és fehér lesz. Itt a szövetet fehérítő és azoszínezékbe merítik, mely élénk színre festi a textilek mintegy 70 százalékát. Sajnos, némelyik rákkeltő anyagot tartalmaz, például kadmiumot, ólmot, krómot és higanyt. Más veszélyes összetevők és vegyi anyagok kiterjedt szennyeződést okozhatnak, mikor a mérgező szennyvizet kiengedik a folyókba és óceánokba. Napjainkban egyes országokban olyan fejlett a technika, hogy az egész termesztési és szövetgyártási folyamat alig érintkezik emberi kézzel. De csak eddig a szakaszig. Mikor a kész szövetet elviszik a gyárakba – rendszerint Bangladesbe, Kínába, Indiába vagy Törökországba –, emberi munkaerő szükséges a póló varrásához, mely művelet túl bonyolult ahhoz, hogy gépek végezzék. Sajátos gondokat rejt ez a folyamat. Például Banglades, lekörözve Kínát, világvezető a pamutpóló-exportban, 4,5 millióan dolgoznak a pólóiparban, de jellemzően rossz körülmények között, alacsony bérekért. A legyártott pólókat hajón, vonattal és kamionnal szállítják a fejlett országokba értékesítésre. Ez a folyamat jelentősen növeli a gyapot szénlábnyomát. Némely országok belföldön gyártják a ruhákat, így küszöbölve ki ezt a szennyező szakaszt, de általában a ruházati ipar 10%-kal járul hozzá a szén-dioxid-kibocsátáshoz. És ez növekszik. Az olcsóbb ruházat és a kereslet 1994-2014 között 400 százalékra nőtt a globális termelés, ez mintegy 80 millió ruhadarab évente. Végül, a felhasználók otthonába érve, a legnagyobb erőforrásigényű életszakaszába érkezik. Amerikában például egy átlagos család négyszázszor mos évente, mintegy 150 liter vizet használva minden alkalommal. A mosó- és szárítógépek energiát használnak. A szárítás ötször-hatszor több energiát igényel, mint a mosás. Az utóbbi húsz évben a nagyvállalatok által irányított drámai változás a ruházati fogyasztásban, és a gyors divat trendje károsan hatott a környezetre, a gazdálkodók egészségére, és az emberi foglalkoztatás kétes gyakorlatára került sor. Az olaj után a divat lett a második legnagyobb környezetszennyező. De van, amin változtathatunk. Fontoljuk meg a használt ruhavásárlást. Keressük az újrahasznosított textilanyagot vagy a bioszövetet. Mossunk kevesebbszer, és teregessük ki a ruhát, erőforrás-takarékosan. Ne dobjuk ki az elhasznált ruhadarabokat, adományozzuk el, vagy hasznosítsuk újra rongynak. Végül tegyük fel a kérdést, hány pólót és ruhát használunk el életünk során, és milyen összetett hatása lesz ennek a világra?