Vegyünk egy klasszikus fehér pólót.
Évente világszerte kétmilliárd pólót
adnak és vesznek,
ezáltal a világon az egyik
a legelterjedtebb ruhadarab.
De hogyan és hol készül az átlagos póló,
és milyen hatása van a környezetre?
A ruhadarabok
sokban különbözhetnek egymástól,
de egy tipikus póló életciklusa amerikai,
kínai vagy indiai farmon kezdődik,
ahol a gyapotot elvetik, locsolják
és termesztik, bolyhos terméséért.
Automata gépek gondosan
begyűjtik ezeket a magszálakat,
egy feldolgozógép szétválogatja
a bolyhos részt a magoktól,
aztán a gyapotszálakat
225 kilós bálákba préselik.
A gyapottermesztéshez sok víz
és rovarirtó szer szükséges.
Az átlagos trikó gyártásához
2 700 liter víz kell,
ez több mint 30 fürdőkádnyi víz.
Időközben a gyapot több rovarirtót
és növényvédő szert használ,
mint bármilyen más termesztett növény.
Ezek a szennyező anyagok
rákkeltőek lehetnek,
károsítják a termesztők egészségét,
és károsítják a környező ökoszisztémát.
Egyes pólókat növényvédő szerek nélkül
termesztett biogyapotból készítenek,
de ezek aránya a világon
összesen termesztett
22,7 millió tonna gyapotnak
nem egészen 1%-a.
Mikor a gyapotbálák elhagyják a farmot,
a textilgyártók a fonodába
szállítják őket,
általában Kínába vagy Indiába,
ahol modern gépek elegyítik,
kártolják,
fésülik,
húzzák,
nyújtják,
majd végül fátyolszalagnak nevezett
hófehér szálakat sodornak belőle.
A szálakat a gyárba küldik,
ahol hatalmas körkötőgépek
durva szürkés szövetet szőnek belőle.
Ezt hő- és vegykezelik,
míg puha és fehér lesz.
Itt a szövetet fehérítő
és azoszínezékbe merítik,
mely élénk színre festi
a textilek mintegy 70 százalékát.
Sajnos, némelyik rákkeltő anyagot
tartalmaz, például kadmiumot,
ólmot,
krómot
és higanyt.
Más veszélyes összetevők és vegyi anyagok
kiterjedt szennyeződést okozhatnak,
mikor a mérgező szennyvizet kiengedik
a folyókba és óceánokba.
Napjainkban egyes országokban
olyan fejlett a technika,
hogy az egész termesztési
és szövetgyártási folyamat
alig érintkezik emberi kézzel.
De csak eddig a szakaszig.
Mikor a kész szövetet
elviszik a gyárakba –
rendszerint Bangladesbe, Kínába,
Indiába vagy Törökországba –,
emberi munkaerő szükséges
a póló varrásához,
mely művelet túl bonyolult
ahhoz, hogy gépek végezzék.
Sajátos gondokat rejt ez a folyamat.
Például Banglades,
lekörözve Kínát, világvezető
a pamutpóló-exportban,
4,5 millióan dolgoznak a pólóiparban,
de jellemzően rossz körülmények között,
alacsony bérekért.
A legyártott pólókat hajón,
vonattal és kamionnal szállítják
a fejlett országokba értékesítésre.
Ez a folyamat jelentősen növeli a gyapot
szénlábnyomát.
Némely országok belföldön
gyártják a ruhákat,
így küszöbölve ki
ezt a szennyező szakaszt,
de általában a ruházati ipar 10%-kal
járul hozzá a szén-dioxid-kibocsátáshoz.
És ez növekszik.
Az olcsóbb ruházat és a kereslet
1994-2014 között 400 százalékra nőtt
a globális termelés,
ez mintegy 80 millió ruhadarab évente.
Végül, a felhasználók otthonába érve,
a legnagyobb erőforrásigényű
életszakaszába érkezik.
Amerikában például
egy átlagos család
négyszázszor mos évente,
mintegy 150 liter vizet használva
minden alkalommal.
A mosó- és szárítógépek
energiát használnak.
A szárítás ötször-hatszor
több energiát igényel, mint a mosás.
Az utóbbi húsz évben a nagyvállalatok
által irányított drámai változás
a ruházati fogyasztásban,
és a gyors divat trendje károsan hatott
a környezetre,
a gazdálkodók egészségére,
és az emberi foglalkoztatás kétes
gyakorlatára került sor.
Az olaj után a divat lett
a második legnagyobb környezetszennyező.
De van, amin változtathatunk.
Fontoljuk meg a használt ruhavásárlást.
Keressük az újrahasznosított
textilanyagot vagy a bioszövetet.
Mossunk kevesebbszer, és teregessük ki
a ruhát, erőforrás-takarékosan.
Ne dobjuk ki az elhasznált ruhadarabokat,
adományozzuk el,
vagy hasznosítsuk újra rongynak.
Végül tegyük fel a kérdést,
hány pólót és ruhát használunk el
életünk során,
és milyen összetett hatása lesz
ennek a világra?