Az éghajlatváltozásról szeretnék beszélni,

bár tulajdonképpen
nem is vagyok környezetvédő.

Mi több, sose tekintettem magam
nagy természetbarátnak.

Soha nem kempingeztem,
soha nem túráztam,

még háziállatom sem volt soha.

Egész életemben városokban éltem,

valójában csak egy városban.

És bár szeretek a természetben kirándulni,

mindig úgy gondoltam,
a klímaváltozás valahol máshol,

messze zajlik,

modern életünk pedig erődként
véd bennünket a fenyegetéseivel szemben.

Más szóval,

mint nagyjából mindenki, akit ismerek,

önelégülten éltem,

és azzal ámítottam magam,

hogy a globális felmelegedés
engem nem fenyeget.

Én úgy hittem, ez lassú folyamat,

tőlem kellő távolságban,

és csak elenyésző mértékben fenyegeti 
az általam folytatott életvitelt.

Minden tekintetben

igen nagy tévedésben voltam.

A legtöbben,
ha éghajlatváltozásról beszélnek,

egy várható jövőképet vázolnak fel.

Ha ezt tenném, én is azt mondanám most:

“Az ENSZ szerint, ha nem változtatunk,

a század végére

nagyjából négy Celsius-fok
melegedés várható.”

Egyes kutatók úgy hiszik,

mindez kétszer annyi háborúhoz,

fele annyi élelmiszerhez,

és 20%-os globális GDP-csökkenéshez
vezethet, mint a klíma változása nélkül.

Ez még a nagy gazdasági világválság
következményeinél is súlyosabb,

ráadásul maradandó változás.

És a hatásokkal
már 2100 előtt számolni kell.

Becslések szerint 2050-től

Dél-Ázsia és a Közel-Kelet
legnagyobb városainak többsége

nyaranta majdhogynem
lakhatatlanul forróvá válhat.

Ezek a nagyvárosok ma 10, 12, 15 millió 
embernek adnak otthont.

És már három évtizeden belül,

talán sétálni sem lehet majd a szabadban

hőguta vagy akár a halál veszélye nélkül.

A bolygó ma 1,1 Celsius-fokkal melegebb,

mint az iparosodás előtt.

Bár ez nem hangzik soknak,

mégis teljesen kívül esik
azokon a hőmérsékleti értékeken,

amelyek az emberiség történelme
során a világot jellemezték.

Ez azt is jelenti, hogy minden
eddig valaha ismert faj,

az ember evolúciója,

a mezőgazdaság fejlődése,

a kezdeti civilizációk,

a modern civilizáció,
az ipari civilizáció kialakulása,

minden, amit az emberről

mint biológiai, társas-
és politikai lényről tudunk,

annak a klímakörnyezetnek az eredménye,

melyet már magunk mögött hagytunk.

Mintha egy teljesen más
bolygóra kerültünk volna,

teljesen más klímakörnyezetbe.

És most kell megértenünk,

hogy a magunkkal hozott civilizációból

mi tud fennmaradni
az új körülmények között,

és mi nem.

A helyzet pedig még
ennél is rosszabb lesz.

Hosszú időn keresztül azt tanították,

a klímaváltozás olyan,
mint egy lassú folyású családregény.

Az ipari forradalommal kezdődött,

majd jöttünk mi, hogy feltakarítsuk

a nagyszüleink után maradt rendetlenséget,

hogy unokáink már ne küzdjenek
ennek következményeivel.

Századokon átívelő történet volt ez.

A valóság azonban az,
hogy a károsanyag-kibocsátás fele,

amely a fosszilis üzemanyagok égetéséből

az emberiség
teljes történelme alatt keletkezett,

az utóbbi 30 év hagyatéka.

Vagyis amióta Al Gore kiadta
első könyvét a felmelegedésről.

Amióta megalakult az ENSZ
Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete.

Azóta több kárt okoztunk,

mint a korábbi évszázadok,
sőt, évezredek alatt összesen.

Most 37 éves vagyok,

azaz az én életem magába
foglalja ezt az egész történetet.

Születésemkor a bolygó
éghajlata stabilnak tűnt.

Ma

a katasztrófa szélén állunk.

A klímaválság nem őseink hagyatéka.

Egyetlen generáció munkája.

A mi generációnké.

Ez talán rossz hírnek hangzik.

Az is. Valóban szörnyű hír.

De úgy hiszem,

ez jó hír is egyben –
legalábbis viszonylag.

A hatások ijesztően súlyosak.

Mégis úgy gondolom, izgalmasak is egyben.

Mert tulajdonképpen azt tükrözik vissza,

milyen nagy mértékben tudjuk
befolyásolni az éghajlatot.

Ha eljutunk a pokoli végkifejletig,

a saját tetteinknek köszönhetjük majd,

mert a saját választásunk vezet majd oda.

Ez azt is jelenti, hogy magunk dönthetünk
arról, mit is akarunk elérni.

Ez talán túl szép, hogy igaz legyen,

hisz a politikai akadályok roppant nagyok.

De a képlet rendkívül egyszerű,

a globális felmelegedés
elsődleges oka emberi tevékenység:

a karbonkibocsátás mértéke.

Ez viszont tőlünk függ.

Ezért mi magunk írhatjuk meg
a bolygó klímajövőjének történetét.

Nemcsak megírhatjuk,
de most is azt írjuk.

És tekintve, hogy a tétlenség is
egyfajta cselekedet,

mi magunk mozgatjuk ennek a történetnek
a szálait, akár tetszik, akár nem.

Márpedig ez nem akármilyen sztori.

Mindannyiunk kezében
ott van a bolygó jövője.

Ilyen történettel
eddig csak a mitológiában

és a teológiában találkozhattunk.

Egyetlen generáció,

amely kétségessé tette
az emberiség jövőjét,

most egy új jövő biztosítását
kapta feladatául.

Hogyan is nézhet ki ez az új jövő?

Talán napelemsorok ölelik
majd körbe a bolygót,

amerre csak a szem ellát.

Talán, ha jobb technológiát
fejlesztünk ki,

nem is kell majd olyan széles
körben ezeket telepíteni.

Becslések szerint ugyanis, a Szahara
sivatag már egészen kicsi része is

a világ energiaigényének megfelelő
napenergiát képes megkötni.

Szükségünk lesz
új elektromos hálózatra is,

amely a hulladékhővel nem veszti el
energiájának kétharmadát,

mint ahogy az ma történik
az Egyesült Államokban.

Talán több nukleáris energiát
is használhatunk,

bár ennek egész más jellegű
atomenergiának kell lennie,

hiszen a mai technológia
egyszerűen nem költséghatékony,

szemben a megújuló energiával,
melynek költségei rendkívül gyorsan esnek.

Szükségünk lesz új repülőgépekre,

hiszen nem lenne igazán praktikus,

ha a világ letenne a légi utazásról,

különösképp most,
hogy oly sok déli ország,

először képes ezt megfizetni.

Olyan repülők kellenek,
melyeknek nincs karbonkibocsátása.

Új típusú mezőgazdaságra lesz szükség.

Hiszen nem várhatjuk el az emberektől,
hogy ne egyenek húst, és vegánok legyenek.

Csak új állattartási eljárások kellenek.

De talán elég visszatérni
a régi módszerekhez,

hiszen már tudjuk, hogy a hagyományos
legeltetési gyakorlat

képes a marhatenyészeteket

CO2-termelő, úgynevezett
karbonintenzív jellegűből

karbonnegatívvá változtatni,
vagyis megkötni a CO2-t.

Vagy előnyben részesíthetnénk
technikai megoldásokat,

és a húst részben
laborban is előállíthatnánk.

A szarvasmarhákat pedig
etethetnénk hínárral is,

mert az metánkibocsátásukat
akár 90-95%-kal is csökkentheti.

Feltehetően az összes
megoldást alkalmaznunk kell,

hiszen – ahogy a problémát alkotó
részek önmagukban –

maga a probléma is túl
kiterjedt és komplikált ahhoz,

hogy egyetlen csodafegyver
kiutat jelenthessen.

Illetve akárhány megoldással
állunk is elő,

valószínűleg nem fogjuk tudni időben
biztosítani a karbonsemlegességet.

Ezzel a félelmetes képlettel
állunk most szemben.

A klímaváltozást nem tudjuk megelőzni,

de együtt élhetünk vele,
és gátat szabhatunk neki.

Ez azt jelenti, hogy szükségünk lesz

karbonnegatív megoldásokra is,

melynek segítségével az atmoszférából
karbont vonhatunk ki:

milliárdnyi, talán billiárdnyi új fára,

több létesítményre olyan gépekkel,
amelyek meg tudják kötni a karbont,

és egy, a ma működő olaj- és gáziparnál

akár kétszer vagy négyszer
nagyobb ágazatra,

amely az utóbbi évtizedekben 
okozott károkat helyrehozhatja.

Új infrastruktúrára lesz szükség,

más típusú cementből,

mert ha a cementgyártás ország volna,

ma a világ harmadik legnagyobb
károsanyag kibocsátója lenne.

Kína ma háromévente termel annyi cementet,

amennyit az USA a teljes
20. század alatt állított elő.

Tengeri falakat
és védőgátakat kell építeni,

hogy megvédjük
a tengerpartok mentén élőket,

kiknek többsége túl szegény,
hogy ezt ma felépíthesse.

Ezért véget kell vetni a szűkre szabott
nacionalista geopolitikának is,

amely lehetővé teszi,
hogy a világ más tájain élők szenvedését

jelentéktelennek tekintsük,

ha egyáltalán tudomást veszünk róla.

Ezt a jobb jövőt
nem lesz könnyű megvalósítani.

De az akadályok, emberi akadályok.

Ez talán nem megnyugtató,

ha önök is tudnak annyit az emberi
brutalitásról és közömbösségről, mint én.

De azt ígérhetem,
hogy ez a jobb alternatíva.

A természettudomány
nem szab gátat a cselekedeteinknek,

ahogy a technológia sem.

Megvannak a szükséges eszközeink,
hogy még ma nekiálljunk.

Persze, ahhoz is megvannak az eszközeink,
hogy megszüntessük a szegénységet,

a világjárványokat

vagy a nők elleni erőszakot.

Ezért az eszközök mellett még inkább
új politikára van szükség,

hogy valóban felülemelkedhessünk
az ember támasztotta akadályokon:

kultúránkon, gazdaságunkon,

a jelenlegi állapot iránti
elfogultságunkon,

azon, hogy nem vesszük komolyan azt,
ami félelemmel tölt el bennünket.

Rövidlátásunkon.

Saját érdekeink érvényesítésén.

És a világ leggazdagabbjainak
és legbefolyásosabbjainak önzésén,

akiknek legkevésbé fűződik érdekük
ahhoz, hogy bármin is változtassanak.

Persze ők is szenvednek majd,

de korántsem olyan mértékben,
mint akiknek a legkevesebb van,

akik a legkevésbé járultak
hozzá a felmelegedéshez,

és akik legkevésbé profitáltak
a folyamatokból,

amelyek ehhez a krízis ponthoz
vezettek minket.

Mégis az eredmény leginkább őket terheli
majd a következő évtizedekben.

Egy új politika

ennek a tehernek a kezelését,

vagyis azt, hogy ez kikre
és milyen mértékben hárul,

korunk legfontosabb prioritásává emelheti.

Bármit is teszünk, a klímaváltozás
változtatni fog modern életvitelünkön.

Bizonyos mértékű felmelegedés
már adott és elkerülhetetlen,

ahogy, az ezzel járó szenvedés is
feltehetően az.

Még akkor is, ha drámai beavatkozással

sikerül elkerülnünk néhány igen rémisztő
következményt a legrosszabbak közül,

teljesen más bolygón fogjuk
találni magunkat.

Új politika, új gazdaság mellett,

a technológiához és a természethez fűződő

megújult kapcsolattal,

egy teljesen új világban.

Mégis egy relatíve élhető,

virágzó,

zöld világban.

Miért ne erre essen a választás?

Köszönöm.

(Taps)