Egy nap az istenek üzentek
egy öreg királynak:

"Álcát bocsátunk rád,

hogy besétálhass az ellenség táborába,

és megtalálhasd fiad gyilkosát,

és aztán megpróbáld kiváltani nála
halott fiad testét."

A király mesél erről királynéjának,

aki teljesen elborzad:

"Ne menj!

A mészáros Akhilleusz végez veled is."

De akkor az öregember,

a trójai Priamosz király,

különös és csodás válasszal él,

amely a mi generációnk számára
nem teljesen értelmezhető:

"Nem bánom, ha a görögök megölnek,

ha előtte halott fiammal karjaim közt,

ölelésében szívem vigaszt lel."

"Halott fiammal karjaim közt"?

Az öregember nem tudja,

hogy a holttestek haszontalanok?

Kutatása céltalan.

Ki tenné kockára életét egy holttestért?

Ez a történet az Iliász
24. könyvéből származik,

amely a nyugati civilizáció alapműve,

Homérosz írta i.e. 700-ban
egy olyan háborúról,

amely i.e. 1300-ban zajlott.

Trója ostroma.

Bárdikus költemény,
amelyet kívülről megtanultak,

majd évezredeken át
mondták el és adták elő.

Hallgatjuk, és az Iliász története
magával ragad bennünket,

elmondja nekünk, hogy fedezzük fel újra

ókori őseink élettel és halállal
kapcsolatos bölcsességeit:

hogyan legyünk bátrak a gyászban,

hogyan nézzünk bátran
szembe saját halálunkkal,

mint tanítsuk meg gyermekeinknek,
hogyan kell meghalni,

hogyan legyenek jobb halandók,

jobb emberek.

(Ógörög) "Így rendezték ők
a lovas Hektór temetését."

Ez az Iliász záró sora ógörögül.

Egy olyan bölcsesség, amit szándékosan
elfelejtettünk és elhagytunk

újfajta, haláltól való
énközpontú félelmünkben.

Halandóságunkat viszont
alvállalkozóknak adtuk.

A modern halál, visszás módon,
orvosi specialitássá vált.

A palliatív ellátás egy idegen ország,

ahová soha vagy csak
életünk végén látogatunk el.

A halál tagadásának végső formája.

Tiltott dologgá tettük
nemcsak halottaink megölelését,

hanem megtekintését is.

Tiltottá.

Kipróbálunk valamit?

A jobb kezük ujjaira lesz szükség hozzá.

Igen, az önére is, mindenkiére.

Számolják meg, hány holtat
láttak, érintettek meg,

csókoltak meg és öleltek át életükben!

Egyet?

Kettőt?

Egyet sem?

Használniuk kell a bal kezük ujjait is
a halottszámláláshoz?

Hogyan lehetséges ez egy olyan világban,

ahol mindenki halandó?

A tévéképernyőn kikockázhatják

a homéroszi szeretet e végső aktusát,

a halott Hektort apja karjai közt,

mégpedig a társadalmi konvenciókra
és a közízlésre hivatkozva,

továbbá a reklámbevételek miatt.

Ám egzisztenciális menekülésünk
nem tett minket erősebbé vagy bölcsebbé,

nem nézünk szembe bátrabban a halállal,

csak nagyobb félelemmel.

Túl szomorúak vagyunk,

túl ijedtek saját halálunk miatt.

A halállal kapcsolatos elképzelésünk
leszűkült: csak az "én" van,

nincs "mi".

A halálos betegek szégyenükben
gyakran elbújnak a külvilág elől.

Zavarban vagyunk,

mit mondjunk egy kollégának,
aki elveszítette egy szerettét.

Saját halandóságunk váltja ki e zavart.

Attól tartunk, ha bármit mondunk,
csak még jobban elszomorítjuk az illetőt.

Márpedig a szomorúság rossz.

A gyász megélése,

a nyílt, közös gyászolás

ismeretlen számunkra.

Bár az Iliászban gyakran utalnak rá,

az anyai jó tanáccsal együtt,

hogy a több szeretkezés
legyen a gyász feldolgozásának része.

Egy olyan tanács,
amely személyes tapasztalatom alapján,

felbecsülhetetlenül sok jót hozhat
a gyászoló lélek számára.

(Nevetés)

Sokkal jobban tartunk az elmúlástól,

mint a trójai mezők harcosai,

akik közül többet legyőzött a halál.

Természetesen sokkal szomorúbbak
és ijedtebbek leszünk,

ha azt hisszük, hogy a halállal egyedül,

rettegések közepette nézünk szembe.

Ezt csak egyszer tapasztalhatjuk meg.

És ez mindig az "én" halála,
sosem a "miénk".

Mi lenne, ha úgy készülnénk a halálra,

ahogy, mondjuk, autót vezetni tanulunk?

Lenne oktató, akitől órákat vehetünk.

A szomszédságot körbejárva,

egész sor vizsgán vennénk részt,

és ha elbuknánk,
pótvizsgára kellene mennünk.

Egy közös társadalmi élmény,
egyfajta beavatási szertartás.

Nem tűnik nehéznek, ugye?

Ha sosem vettek részt

trójai vagy ír virrasztáson,

csak filmekben látták,

valószínűleg arra gondolnak, ez csak
egy újabb módja az írek lerészegedésének.

Pár részeg egy nyirkos bárban,

akik Johnny bácsikájuk halála miatt
siránkoznak, akit reggel temettek.

Igen nagyot tévednek ezzel kapcsolatban.

A virrasztás az emberiség legősibb rítusa.

Hétévesen

édesanyám elvitt halottnézőbe,

őseink szigetén egy virrasztásra.

Öregember feküdt egy koporsóban,
az orrlyukából szőrszálak türemkedtek elő,

és ösztönösen tudtam: nem alszik.

Anyai gondoskodása részeként

azt tanította nekem,
hogyan győzzem le a halálfélelmet,

ahogy őseink győzték le együtt
a halálfélelmet

évezredeken át.

A családom Mayo megye partjainál él,

250 éve ugyanabban a faluban,

ugyanazon a szigeten.

Egy igazi virrasztáson igazi halott van.

Egy halott közülünk.

Nem beszélnek sokat,

mégis sokat tanulhatunk tőlük.

Minden emberi lény,
akit valaha is megérintettek,

akár dühből, akár szeretetből,

melegvérű emlős.

Ám a holtak hidegek,
mintha márványból faragták volna ki őket.

Később,

amikor drága fivérem,

Bernard holttestét
tartottam a karjaim közt,

és megcsókoltam és megöleltem,

először hihetetlennek tűnt,

hogy a jéghideg báb valaha ember volt.

Íme egy másik
egzisztenciális megnyilvánulás.

Ahogy itt ülnek és engem hallgatnak,

a szívük vért pumpál.

Ám ha a pumpa leáll,

a nyomás megszűnik,

a vér az alsó végtagokba folyik,

az álluk leesik,

az arcuk elszürkül,

vértelen ujjaik
elefántcsontsárgásra színeződnek.

A személyiség élettel teli lényege,

mint az autójuk gyújtása,

odalesz.

Mi történik ilyenkor?

Amit nem kellene tegyünk,

és amit őseink sem tettek,

hogy marhaságokat beszélünk.

Olyasmit, tudják, mint például:
"Ez csak egy üres héj, felejtsd el!"

Az az eleven valaki,
akit életében szerettünk,

sosem létezett e testen kívül,

és ha életében szerettük az illetőt,

miért is ne tisztelnénk
a testét halálában?

A rómaiak, a kelták és a görögök
tisztelték halottaikat.

Ahogy az újszülöttet,
úgy a holtat sem hagyták magára,

és mindig volt, aki őrizze,

míg végső nyugalomra nem helyezték.

A bánat is jó volt.

Trója kapuinál nem volt szégyen gyászolni.

Még a mészáros Akhilleusz is addig sírt,

míg mellvértje könnyben nem ázott,

és a nők is nyíltan sírtak
és gyászoltak a temetéseken.

A holttesteket megbecsülték.

Őseink rengeteg rituálét
hajtottak végre együtt,

hogy a halandóság gyötrelmére
gyógyírt találjanak,

vigasztalják a gyászolót,

eltemessék halottaikat,

és folytathassák életük hátralévő részét.

Önmagukat adták.

Jól érezték magukat:

ünnepeltek, ittak
és szeretkeztek a temetéseken.

A halál – és itt a nagy ötlet –

mindennapos eseménynek
számított és számít.

Így van ez ma is Írországban,

ahol az emberek még mindig nagy számban
járnak virrasztásra és temetésre,

és az átlagember több tucatnyi,

akár több száz holtat is
láthat élete során.

A temetések lehetnek szomorúak.

Ám semmi elvont vagy érzelgős nincs
az ír virrasztásokban.

Az öregasszony a koporsóban,

az a vörös hajú gyermek
a halotti lepelbe csavarva,

csak egy másik halott ember.

Egy közülünk.

E halottnéző rituálék

számos jelentős szertartást

foglalnak magukba.

Azon a virrasztáson...

Tudják, így néz ki a halál.

Ez a halál.

Benyúlhatnak a koporsóba, megérinthetik.

E szertartások megengedik,
hogy megtegyünk dolgokat.

Például

szabad gyászolni.

Lehet dühöngeni, sírni,
gyászolni, zokogni.

Az elhunyt élettelenségének
közszemlére tételével

a visszafordíthatatlan
változást ismerjük el.

A gyász és a veszteség
közösségi elismerése ez.

Bátor, halandó szolidaritás.

A "mi" halálunk, nem az "én" halála.

Virrasztásokon és temetéseken
halottak társaságában lenni,

ez volt a halandók
vezetői tanfolyamának ősanyja.

Ez a kézikönyv ahhoz,
hogyan éljünk, haljunk,

egy csomó beépített utasítással,

minthogy a halandóság az életben
sosem választás kérdése.

Vagy például: miért őrült ötlet,
hogy halhatatlanok lehetünk,

és a gyász öröme,

a nyílt, nyilvános gyász hogyan segíthet
a sebzett lélek gyógyulásában,

továbbá, hogy hogyan győzhetjük le
közösen halálfélelmünket.

Jól hangzik, nem?

(A hallgatóság morajlik)

De azon töprengek,
van-e, aki azt gondolja,

hogy a mai Amerikában ez sosem működhet.

Nem ismerem a szomszédaim,

a családok szétszóródtak,

megszűntek azok a közösségek,
akikkel működött volna a virrasztás.

Ám újfent:

igen nagyot tévednének.

Mindannyiunknak hatalmában áll

őseink bölcsességét rekonstruálni.

Halandóságunkkal szembenézve

gyakran gyengének érezzük magukat,

rettegünk a haláltól.

Ám csak annyit kell tennünk,
hogy újra felfedezzük önmagunkat.

Legyenek jobban írek, ha úgy tetszik.

(Nevetés)

Lehet, csupán sosem ismerték fel,

hogy ugyanannak
a halandó közösségnek a tagjai.

Ám ha kipróbálják,
könnyű újra megtalálni a kapcsolatot.

Nem azért, mert önzetlenek,

hanem tisztán önző okokból.

Ingyenes haldoklástanfolyam.

Ugyan kitől remélnék, hogy megtaníthat
bennünket a haldoklás módjára,

ha nem egy másik, haldokló emberi lénytől?

Csupán le kell győzzék a félelmüket,

felhasználva a már adott eszközöket.

Mint például a telefonjukat.

Így egy nap, ha azt hallják,
hogy valaki elveszítette egy szerettét,

nem várnak,

hanem felveszik a telefonjukat,

felhívják az illetőt, és azt mondják:
"Sajnálom, hogy ilyen veszteség ért."

Vagy éppen meglátogatják
a haldokló beteget,

és megpróbálnak vele lenni
a halál pillanatában,

tanúként és a csodáért.

Az életben semmi más
nem lehet ilyen mélységű,

vagy adhat ennél több életigenlést.

Elmehetnek több temetésre is.

Még akkor is megtehetik,
ha nem ismerték olyan jól az elhunytat.

Biztosíthatom önöket, amíg lélegeznek,

igenis elég jól ismerték őket.

Legyenek felszabadultak.

Mert már csak e kis lépések révén is
fel fogják ismerni,

hogy önök is
nagy, halandó közösségünk tagjai.

Ugyanolyan emberi lények,

ugyanolyan sérülékenyek,

mint mások önök körül.

Az élet azért számít,
mert a halál is számít,

és a kettő elválaszthatatlan egymástól.

Ne aggódjanak,
ha először furcsán érzik magukat.

Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás,

míg olyan nem lesz,

mint amikor úgy ülnek be a kocsiba,
és indítanak, hogy észre sem veszik.

Bár hogy saját halálukat
helyesen vigyék véghez,

ahhoz egy élet szükséges.

Miután felhagytam azzal,
hogy mások céljaiért küzdjek,

és az ifjúság gőgjét is hátrahagytam,

bárdikus költő lettem.

Megírtam ezt a dicsérő éneket
szigetem anyáinak tiszteletére,

akik évezredeken át sosem hátráltak meg,

hogy halottaikat ölbe vegyék,
és nyugalomra helyezzék.

A címe: Ha énekelni tudnék.

"Ha énekelni tudnék,

nem zengnék dalt Iliász elesett városának,

sem odalett dicsőségének

vagy Hektor homokban száradó vérfoltjának.

Nem.

Egy szigetről szólna dalom,

mely messze nyugaton,

az óceán kék hullámaiból kiemelkedő falú,

víz permetezte kőtorony.

Egy új Trója, egy ír Trója ez.

Ott terül el, hol a Nap lemegy.

Ellenség nem vette be."

Ha hallanák e dalt,

elragadtatva hallgatnák

a jajveszékelő ír nőket,

halottaikat sirató, sikítozó nőket,

ahogy megszakadt szívvel gyászolnak,

kórusban a virrasztáson,

ahol az emberiség
utolsó reménye tovább él.

Annak a halandónak hús-vér testben

sosem kellene egyedül élnie,
szeretnie vagy meghalnia.

Ha énekelni tudnék,

ha együtt énekelnénk,

fivéreim és nővéreim,

sosem kellene abbahagynunk ezt az éneket.

Köszönöm.

(Taps)