Van egy Kaveh Akbar nevezetű költőbarátom.

Kaveh pedig a neten rábukkkant

a kék bálna anatómiai szívének fotójára,

amelyet tudósok plafonról lógattak le,

s így megfigyelhették,
hogy a kék bálna szíve elég nagy ahhoz,

hogy az ember állva elférjen benne.

Amikor Kaveh megosztotta a fotót,

leírást is adott hozzá:

"Újabb emlékeztető,

hogy az univerzum már megírta a verset,
amelynek a megírását csak terveztük."

Amikor megláttam, elborzadtam:

"Na, ne már, épp új metaforákat
próbálok kitalálni!

Feltárni a szépséget,
amelyet még senki nem tárt fel.

Mi az, hogy az univerzum mindig megelőz?"

Tudom, ez nem sajátos költői probléma,

de olyan napokon,
amikor a világ különösen nagy,

különösen elérhetetlen,

vagy különös ragyogással teli,

azok a napok, amikor azt érzem:

"Lehetséges, hogy valamit ehhez

hozzáadjak?"

Nemrég láttam egy videót,
amelyet néhányan már láthattak.

Pár havonta körbejárja az internetet.

Azokról a madarakról,
amelyeket seregélyeknek hívunk,

és összehangolt repülésük
az ún. murmuráció,

ami lényegében hatalmas madárfelhő.

Történetesen pedig valakinek
sikerült levideóznia telefonjával

repülésük közben ezeket a seregélyeket.

Először alaktalan foltnak tűnik,

majd egy pillanat alatt
a madarak megfordulnak,

és seregélyalakba rendeződnek

az égen!

(Nevetés)

Amint megláttam, azt mondtam:

(Zihálva) "Az univerzum
már megírta a verset,

amelynek a megírását csak terveztük!"

(Nevetés)

Annyi, hogy most nem
töltött el kétségbeeséssel.

Inkább azt gondoltam:

"Jó, talán nem feladatom,
hogy valami újat találjak ki.

Talán inkább az a dolgom,
hogy figyeljem, amit az univerzum mutat,

és nyitott legyek rá, amit nyújt.

Így amikor rám kerül a sor,

valamit a fény felé tarthatok,

ha csak egy pillanatra is,

csak addig, amíg nálam van.

Az univerzum már megírta a verset,

amelynek a megírását csak terveztük.

És ezért van,

hogy semmit sem tehetünk,
csak rámutatunk a seregélyrajra,

ahogyan alakjuk öröklött
koreográfiában fel-le hullámzik,

lebbenő lepelként árasztva el az eget

ami, egy röpke pillanatra,

összetéveszthetetlen formáját alkotja

egy eget verdeső

óriási madárnak.

Ezért van, hogy a szád "ó"-t formál,

de nem a lélegzet akadt el,

hanem annak az eleje,

hogy "óh, hogyne."

Mint az: hogyne lenne
a kék bálna szíve akkora, mint egy ház,

kamrái elég magasak,
hogy állva elférjenek benne.

Hogyne válhatna a fügéből,

ha virágába nősténydarázs rakja petéit,

elhull és lebomlik,

gyümölcs, bizonyítéka átváltozásának.

A vers időnként annyira csiszolt,

hogy esetlen nyelved elbotlik benne.

A vers időnként annyira igaz,

hogy nem hiszik el szavad.

Madár lettem

madarakból.

Ez a kék szív: ház,
amelyben egyenesen állhatsz.

Haldoklom

ennek

a virágnak a belsejében.

Ez így jó.

Erre születtem.

Itt ez a gyümölcs.

Ez maradt nekem.

Ez lehet, nem az első,

vagy a legízesebb,

de csak így lehetek biztos abban,

hogy éltem egyáltalán.

(Taps)