Van egy Kaveh Akbar nevezetű költőbarátom.
Kaveh pedig a neten rábukkkant
a kék bálna anatómiai szívének fotójára,
amelyet tudósok plafonról lógattak le,
s így megfigyelhették,
hogy a kék bálna szíve elég nagy ahhoz,
hogy az ember állva elférjen benne.
Amikor Kaveh megosztotta a fotót,
leírást is adott hozzá:
"Újabb emlékeztető,
hogy az univerzum már megírta a verset,
amelynek a megírását csak terveztük."
Amikor megláttam, elborzadtam:
"Na, ne már, épp új metaforákat
próbálok kitalálni!
Feltárni a szépséget,
amelyet még senki nem tárt fel.
Mi az, hogy az univerzum mindig megelőz?"
Tudom, ez nem sajátos költői probléma,
de olyan napokon,
amikor a világ különösen nagy,
különösen elérhetetlen,
vagy különös ragyogással teli,
azok a napok, amikor azt érzem:
"Lehetséges, hogy valamit ehhez
hozzáadjak?"
Nemrég láttam egy videót,
amelyet néhányan már láthattak.
Pár havonta körbejárja az internetet.
Azokról a madarakról,
amelyeket seregélyeknek hívunk,
és összehangolt repülésük
az ún. murmuráció,
ami lényegében hatalmas madárfelhő.
Történetesen pedig valakinek
sikerült levideóznia telefonjával
repülésük közben ezeket a seregélyeket.
Először alaktalan foltnak tűnik,
majd egy pillanat alatt
a madarak megfordulnak,
és seregélyalakba rendeződnek
az égen!
(Nevetés)
Amint megláttam, azt mondtam:
(Zihálva) "Az univerzum
már megírta a verset,
amelynek a megírását csak terveztük!"
(Nevetés)
Annyi, hogy most nem
töltött el kétségbeeséssel.
Inkább azt gondoltam:
"Jó, talán nem feladatom,
hogy valami újat találjak ki.
Talán inkább az a dolgom,
hogy figyeljem, amit az univerzum mutat,
és nyitott legyek rá, amit nyújt.
Így amikor rám kerül a sor,
valamit a fény felé tarthatok,
ha csak egy pillanatra is,
csak addig, amíg nálam van.
Az univerzum már megírta a verset,
amelynek a megírását csak terveztük.
És ezért van,
hogy semmit sem tehetünk,
csak rámutatunk a seregélyrajra,
ahogyan alakjuk öröklött
koreográfiában fel-le hullámzik,
lebbenő lepelként árasztva el az eget
ami, egy röpke pillanatra,
összetéveszthetetlen formáját alkotja
egy eget verdeső
óriási madárnak.
Ezért van, hogy a szád "ó"-t formál,
de nem a lélegzet akadt el,
hanem annak az eleje,
hogy "óh, hogyne."
Mint az: hogyne lenne
a kék bálna szíve akkora, mint egy ház,
kamrái elég magasak,
hogy állva elférjenek benne.
Hogyne válhatna a fügéből,
ha virágába nősténydarázs rakja petéit,
elhull és lebomlik,
gyümölcs, bizonyítéka átváltozásának.
A vers időnként annyira csiszolt,
hogy esetlen nyelved elbotlik benne.
A vers időnként annyira igaz,
hogy nem hiszik el szavad.
Madár lettem
madarakból.
Ez a kék szív: ház,
amelyben egyenesen állhatsz.
Haldoklom
ennek
a virágnak a belsejében.
Ez így jó.
Erre születtem.
Itt ez a gyümölcs.
Ez maradt nekem.
Ez lehet, nem az első,
vagy a legízesebb,
de csak így lehetek biztos abban,
hogy éltem egyáltalán.
(Taps)