Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szörnyű gyerekbetegség. Az azon a tájon létező betegségek közül ez volt a legszörnyűbb, mert abba halt bele a legtöbb gyerek. De egy ragyogó feltaláló, egy tudós, előállt valamivel, ami részben gyógyította a betegséget. De módszere tökéletlen volt, és sok-sok gyerek továbbra is meghalt, bár a helyzet a korábbihoz képest javult. A kezelésben az volt a jó, hogy voltaképpen ingyen volt, és nagyon könnyű volt a használata. De a legrosszabb benne az volt, hogy nem használhatták a legkisebb gyerekeknél: a csecsemőknél s az egyéveseknél. Így aztán pár év múlva egy másik tudós – talán ez a tudós nem olyan eszes, mint az elődje volt – de épített elődje találmányára, és előállt egy másik megoldással. A betegségre kitalált gyógyír szépsége abban állt, hogy csecsemőkre és egyévesekre is alkalmazható volt. Ám vele az volt a baj, hogy igencsak drága volt, s használni sem volt egyszerű. S bár a szülők mindent beleadtak, hogy helyesen használják, végül mégis nagyon ritkán sikerült nekik. De lévén oly bonyolult és drága, ezért csak csecsemőknél s egyéveseknél használták. És továbbra is a meglévő gyógyírt alkalmazták kétévesekre s idősebbekre. Így ment ez sokáig; s az emberek örültek. Megvolt mindkét gyógyír. Mígnem egy anya, akinek kétéves gyereke meghalt e betegségben, azt gondolta: "Gyerekem most töltötte be a kettőt, és eleddig én mindig a bonyolult s drága gyógyírt használtam kezelésre. Betöltötte a kettőt, s áttértem az ingyenes, egyszerű gyógyírra...", s eltűnődött, mint mindenki, aki elvesztette gyerekét: "Vajon nem tehettem volna valami mást, mint tovább használom a drága s bonyolult gyógyírt?" Elhíresztelte ezt mindenkinek, mondván: "Hogy lehet, hogy az olcsó és egyszerű, ugyanolyan jó, mint a bonyolult és drága?" A népek azt gondolták: "Igazad van! Tehát valószínűleg helytelen áttérni az olcsó és egyszerű megoldásra." A kormány pedig, megismerve a nő történetét s a nép véleményét, így szólt: "Igazatok van; törvényt kell hoznunk. Betiltjuk az olcsó és egyszerű gyógyírt, és nem hagyjuk, hogy bárki alkalmazza gyerekein." A nép pedig örült, és elégedett volt. Tartott ez sok esztendeig, s mindenki remekül elvolt. Ám föltűnt egy szerény közgazdász; neki is voltak gyerekei, ő is a drága és bonyolult gyógyírt használta. De tudott az olcsó és egyszerű gyógyírról. Elgondolkodott, és neki az a drága szer egyáltalán nem tűnt olyan kiválónak. Azt gondolta: "Nem konyítok a természettudományhoz, de az adatokhoz értek, megyek és megnézem őket, hogy e drága és bonyolult gyógyír jobban hat-e, mint az olcsó és egyszerű." S lám, amikor átnézte az adatokat, rájött, hogy bizony a drága, bonyolult megoldás csöppet sem jobb az olcsónál, legalábbis a két éven felüli gyerekeknél – az olcsó még mindig nem használt a kisebbeknek. Ezért a nép elé állt, és azt mondta: "Csodás dologra jöttem rá! Úgy látszik, használhatjuk az olcsó és egyszerű megoldást, és így évente megtakaríthatunk magunknak 300 millió dollárt, amit más módon költhetünk gyerekeinkre." A szülők zúgolódtak, és így szóltak: "Ez rémes! Már hogy lenne az olcsó s egyszerű portéka ugyanolyan jó, mint a másik. A kormány nagyon begurult, s csakúgy azok is, akik a drága megoldást gyártották: "Hát hogy versenyezzünk valamivel, ami ingyér van? Elveszítjük a teljes piacot!" A népek megdühödtek, s kígyót-békát kiabáltak rá. Ő meg úgy döntött, hogy elhagyja az országot, és megnézi, vannak-e intelligens, széles látókörű népek az Oxford nevű helyen, és elmondja nekik a történetet. Hiphop, itt vagyok, mert nem mese ez. Igaz történet a mai Egyesült Államokról, és a betegség, amelyről beszéltem, a gyermekeket ért autóbalesetek. Az ingyen gyógyír a felnőtt biztonsági öv, a drága, évi 300 millió dolláros pedig a gyerekülés. Ma arról szeretnék beszélni, milyen bizonyítékok alapján tartom igaznak, hogy a kétévesnél idősebb gyerekeknek nem jelent valódi előnyt – igazolt előnyt – a gyerekülés, annak a hihetetlen energiának a dacára, amelyet a törvény kiterjesztésére fordítottak, és hogy az övhasználat társadalmilag elfogadhatatlan legyen a nagyobb gyerekek esetében. Aztán elsorolom a bizonyítékaimat. Végül szólok egy harmadik módszerről, egy más technológiáról, amely valószínűleg jobb a maiaknál, amely elfogadásáért nemigen lelkesednek, mert az emberek úgy belebolondultak a mostani gyerekülés-megoldásba. Gyakran, ha kutatáshoz adatot gyűjtünk, bonyolult történetekkel találkozunk, de adatot nehéz találnunk. Nem ez helyzet a biztonsági öv és gyerekülés összehasonlításával. Az USA minden halálos baleset adatát tárolja, amely 1975 óta történt. Minden halálos áldozattal járó baleset összes érintettjéről információnk van. Az adatokat megnézve – fönn vannak a Nemzeti Autópálya Közlekedés- biztonsági Hivatal honlapján –, elég csak ránézni a nyers adatokra, és az az érzésünk támad, hogy kevés a bizonyíték a gyermekülés előnyére a két év fölöttiek esetében. Ezek a 2-6 évesek adatai; a hat év fölöttiek már nem használnak gyerekülést, ezért őket nincs mivel összevetni. Ha van halálos áldozat, a védelem nélkül hagyott gyerekek 29,3%-a maga is az. A gyerekülésbe tett gyerekek 18,2%-a hal meg, A hárompontos övvel bekötött gyerekek 19,4%-a hal meg a nyers adatok szerint, míg a kétpontossal bekötöttek közül 16,7%. Elméletileg a kétpontos öv gyengébb hatásfokú kéne legyen, mint a hárompontos. Ez figyelmeztet, hogy ha nyers adatokkal dolgozunk, százával bukkanhatnak föl zavaró változók. Ezért a következőképpen járunk el: – ugyanazt az infót mutatjuk be, csak a könnyebb érthetőségért diagramban A sárga oszlop mutatja az üléseket, a narancssárga a hárompontos és a vörös a kétpontos öveket. Mindegyik a védtelenhez képest: minél magasabb az oszlop, annál jobb. Ezeket az adatokat mutattam idáig is. Célunk a legmagasabb oszlop. Nézzük a helyzetet az alapvető tényezők – az ütközés ereje, a gyerekülés fajtája, a gyerek kora stb. – figyelembe vétele esetén. Ez a középső oszlopegyüttes. Látható, hogy a korrekció után a kétpontos övek már rosszabbak. Végül az utolsó oszlopegyüttes, amely minden tényezőt figyelembe vesz, ami csak ütközéskor számíthat, az ütközés 50, 75, 100 jellemzőjét. S azt látjuk, hogy az ülések és a hárompontos övek életvédelmi szempontból hatása ugyanakkora a halálos kimenetelű balesetben. A standard hiba határa is viszonylag kicsi a becslés környezetében. S ez nem csak általában igaz; megállja a helyét. ha a részleteket nézzük is. Érdekes, hogy ha a frontális ütközéseket nézzük, amikor a kocsi eleje ütközik valamivel, valóban az látható, hogy az ülés tűnik egy kissé jobbnak. Azt hiszem, ez nem véletlen. A jóváhagyáshoz meg kell feleljen az ülés bizonyos szabványoknak, amelyek mindegyike a frontális ütközésre is vonatkozik. De ha másfajta ütközést nézünk, pl. az ütközést hátulról, az ülések már nem annyira jók. Szerintem azért, mert az üléseket a bevizsgálásra optimalizálják, ahogy az lenni szokott, az emberek a hatályos szabályokhoz igazodnak, pl., hogy az autó milyen állapotú legyen. Fölvethetik azt is: "De az ülések azóta tökéletesedtek. Ha megnézzük a mostani baleseteket – az adathalmaz majd' 30 éves, a mai balesetekre nem ez jellemző; az új ülések sokkal jobbak." De a közelmúlt baleseteiben a hárompontos övek az üléseknél jobbnak bizonyulnak. Erre azt mondják: "Ez lehetetlen, nem lehet igaz." A szülők így magyarázzák: "Az ülések olyan drágák és bonyolultak, nagy, cseles reteszek vannak rajtuk, hát hogy működnének kevésbé jól, mint az övek, hiszen olyan drágák és bonyolultak?" Elég érdekes megközelítés. A másik dolog, amivel érvelnek: "A kormány nem mondta volna, hogy használjuk, ha nem volnának sokkal jobbak." De az az érdekes, hogy nem sok alappal mondja a kormány, hogy azt használjuk. Valójában pár olyan szülő szenvedélyes kérésére került e cikkely a törvénybe, akinek kétévesnél idősebb gyereke meghalt, nem pedig az adatok alapján. Történetünkben csak eddig juthatunk az elvont statisztika alapján. Barátaimmal sütögettünk, s megkérdeztem őket, hogyan bizonyíthatnám be az igazam. Azt mondták: "Csináltass törésteszteket!" Én: "Remek ötlet!" Így hát próbáltunk megrendelni pár töréstesztet. De kiderült, ahogy sorra fölhívogattuk az ország független törésteszt-cégeit, hogy egyik sem vállalja a teszt elvégzését, mert – ahogy egyesek nyíltan, mások burkoltan elmondták –, "Minden megrendelésünk a gyártóktól jön . Nem kockáztatunk velük egy összeveszést az ülések és övek összevetése miatt." Az egyik végül elvállalta – névtelenséget kérve. Azt mondták, örömmel elvégzik számunkra a tesztet névtelenül és 1 500 dollár/ülés fejében. Így elmentünk a New York-i Buffalóba. Egy pár szó az előkészületekről. Ezek a törésteszt-bábuk, amelyek arra várnak, hogy szerephez jussanak. A törésteszt pedig így zajlik. Nem törnek össze egy egész kocsit, az túl drága, nem érné meg. Csak padokat használnak, mint ez, rájuk vannak erősítve az övek és a gyerekülések. Nézzék csak meg őket! Így már megértik, miért hiszik a szülők, hogy az ülések remekek. Nézzék a gyereket az ülésben! Hát nem elégedettnek, útra késznek tűnik, mint aki bármit túlélhet? S a hátul ülő gyerek már eleve, még a baleset előtt fuldokolni látszik. Ha ránézünk, nehéz elhinni, hogy a hátul ülő megússza a balesetet. Az összeütközés úgy történik, hogy a szerkezetet frontálisan falnak ütköztetik kb. 50 km/h sebességgel, aztán megnézik, mi történt. Megmutatom, mi történik. Ezek "hároméves" bábuk. Ezek meg az ülések. Két dologra figyeljenek: hogyan bukik előre a fej s üti meg a térdet – az ülésben –, és figyeljék, hogyan imbolyog mindenfelé az ülés visszacsapódáskor. Az ülés mindenfelé mozog. Két dologról ne feledkezzünk meg. Olyasvalaki rakta be az ülést, aki már ezer ülést rakott be, és pontosan tudja a módját. Kiderült, hogy ezek a padok a legjobbak gyerekülések behelyezéséhez. Lapos háttámlájukra könnyen illeszkednek az ülések. Ez a teszt direkt az ülésekhez van megbundázva. E balesetben a gyerek kedvező helyzetben van. A szövetségi szabvány szerint e töréstesztben 1 000 alatt kell maradni a jóváhagyáshoz egy bizonyos mértékegységben, itt most mellékes, hogy mi az. Ennél az ütközésnél az eredmény kb. 450 volt. Egy fogyasztóvédelmi lap szerint ez az ülés átlag feletti minősítésű. Itt a következő. Nos. itt a gyerek, azonos töréstesztben, de övvel: a másik gyerekhez képest alig mozdul. A kamera igen rosszul vesz, mert csak az ülések filmezésére lett beállítva, és nem tudják ráirányítani a gyerekre, hogy lássuk a történteket visszacsapódás közben. A háromévessel végzett két tesztben kissé rosszabbak az eredmények, olyan 500 körül van abban a tartományban, a 400-valamennyihez képest. De ha ezekkel az adatokkal elmennek a szövetségi hivatalba, s közlik: "Új gyerekülést találtam föl, Kérem az engedélyezését!", azt felelnék: "Fantasztikus gyerekülés, kifogástalanul működik, az 1 000 hibapontból csak 500-at szerzett." Az öv kitűnő eredménnyel átmenne a teszten ülésnek álcázva. Ebből következik, hogy nemcsak az a baj, hogy rosszul teszik be az ülést, s ezzel veszélynek teszik ki a gyereket, hanem az is, hogy az ülések sem sokat érnek. Itt ez az ütközés. Ezek ugyanúgy vannak időzítve, látják, hogy az ülés esetében sokkal tovább tart a visszacsapódás; és az övvel bekötött gyereknél sokkal kisebbek az elmozdulások. Bemutatom az ütközést a hatéveseknél. A hatéves az ülésben, szörnyű a látvány, de az eredmény nagyszerű. olyan 400. Tehát a gyerek megússza. Arról semmi, hogy bármi baj érné. Ez pedig az övvel bekötött hatéves. majdnem szinkronban mozog az előzővel. Eszerint a hatéveseknek az ülés semmiféle előnyt nem jelent. Bizonyos szempontból ez további bizonyíték. Egy tudós megbírált, mondván: "Nem készíthetünk tanulmányt négy esetre támaszkodva", s a négy tesztre gondolt. Visszaírtam neki: "És mit szólna 45 004 esethez?" Mert megvolt a 45 000 valódi baleset. Érdekes, hogy az igazi balesetek adatainak elemzése, amit a közgazdászok helyesnek tartanának, a tudósoknak nemigen jut eszébe, inkább hagyatkoznának kísérletekre, ami nagyon gyenge tudást ad a bábuk vizsgálatából ahhoz a 30 évnyi adathoz képest, amelyek rendelkezésre állnak a gyerekekről és ülésekről. Hogy van ugyan sokkal jobb megoldás, de senkit nem hoz lázba,, azon múlhat szerintem, hogy mindenkinek nagyon tetszik, ahogy az ülések feltehetőleg működnek. Ha tervezőként úgy gondolkoznánk: visszatérni az alapproblémához azzal, hogy "biztonságot akarok a gyereknek a hátsó ülésen." Kétlem, hogy bármelyikük is azt mondaná: "Egy jó felnőtt biztonsági öv készítésével kéne kezdeni, Aztán csináljuk meg ezt a fontos valamit, amit rögzíteni kell hozzá, Kezdjük csak el... Egyébként, a gyerekeken kívül kik ülnek hátul? Csináljunk valami ilyesfélét, nem tudom, mennyibe fog kerülni, de nem valószínű, hogy sokkal drágább lesz a szokásos üléseknél. Látják, felhajtható [,mint a karfa], hozzásimul a háttámlához. Van a szokásos autóülés, ezt lehajtjuk rá, erre ül a gyerek, ez hozzá van építve. Szerintem nem lesz nagyon drága megoldás, és jobban kell működjön a jelenleginél. A kérdés: van-e remény ilyesmi bevezetésére, amely feltehetőleg sok életet menthetne meg? Szerintem a felelet egy történetben rejlik. Ez válasz arra, hogy miért oly sikeresek az ülések, és arra is, bevezetik-e őket valaha vagy sem. A papám mesélte, hogy amikor orvosként szolgált Angliában az amerikai légierőnél – jó régen történt –, olyat is megtehettek, amit ma nem. A papámnál megjelentek a páciensek, akiket ő szimulánsnak gondolt. Volt egy nagy bögréje tele placebóval, azt adta nekik azzal: "Jöjjön vissza egy hét múlva, ha nem használ." A legtöbben nem jöttek vissza, de egy páran igen. Amikor visszajöttek, még mindig meg volt győződve, hogy szimulálnak, egy másik bögréből böhöm nagy tablettát adott nekik, amit alig lehetett lenyelni. Szerintem hasonló a helyzet az ülésekkel. A páciensek meglátva a tablettát, megjegyezték: "Doki, ez akkora s oly nehéz lenyelni, hogy ha ez sem használ, akkor semmi." Ez után a legtöbben nem jöttek vissza, mert használt, de néha akadt, aki állította, hogy beteg, és visszajött. A papámnak volt egy harmadik bögréje, tele olyan apró placebotablettákkal, amekkorákat csak szerezni tudott. Alig lehetett észrevenni őket. A papám azt mondta: "Tudom, hogy legutóbb nagy tablettát kapott, amelyet nehéz volt lenyelni, de ez most olyan hatékony, hogy pici és majdnem láthatatlan. Majdnem mint ezek, amik nem is láthatók." Soha, amíg a papám a pici tablettát osztogatta, senki nem ment vissza hozzá a betegségével. A papám szerint itt a bizonyíték, hogy annak az incifinci erős tablettának volt a legnagyobb placebohatása. Ha a történet igaz, hamarosan elterjed a beépített ülés. A másik lehetséges következtetés: ha a páciens három vizit, három placebó után még mindig betegnek érezte magát, akkor másik orvost keresett magának. Ez teljesen elképzelhető. Ebben az esetben maradunk a hagyományos üléseknél. Köszönöm szépen. (Taps) Néző: Amikor bekötjük magunkat, nemcsak halálos baleset ellen védekezünk, hanem súlyos sérülésektől is meg akarjuk óvni magunkat. Adatai a halálos eseteket, s nem a súlyos sérüléseket mutatják. Vannak-e adatok, hogy az ülések kevésbé hatékonyak vagy nem jobbak az öveknél súlyos sérülés esetén sem? Mert az igazolná az állítását. Steven Levitt: Jó kérdés. Megnéztem a New Jersey-i balesetek adatait, csekély különbséget találtam. Ezen adatokban statisztikailag nincs szignifikáns különbség a sérüléseket tekintve az ülések és a hárompontos övek között. A New Jersey-i adatok másak, mert nemcsak a haláleseteket, hanem az összes esetet tartalmazzák. 10%-os eltérés van a sérülések terén, de ezek apró sérülések. Megjegyzem, hogy az orvosi irodalomban vannak ellentmondásos adatok, amelyek az ülések nagyobb előnyét sugallják. Ott egészen más metodikával dolgoznak. A baleset után megkapják a biztosítóktól az érintettek nevét, fölhívják s kikérdezik őket, mi történt. Nem egészen értem ezt, szívesen együttműködnék e kutatókkal, hogy megértsem az eltéréseket, amelyek teljesen ellentmondanak egymásnak. Ez kétségtelenül fontos kérdés. A kérdés: elég sok-e a súlyos sérülés, hogy az ülés költséghatékony legyen? Fogas kérdés. Még ha igazuk van is, akkor sem biztos, hogy költséghatékonyak.