1863 hajnalán
a még meg sem nyílt londoni metró
– a világ első földalatti vasútja –
nagy felzúdulást keltett a városban.
Hogy hatalmas lyukat ássanak
a föld alá, és abba fektessenek síneket,
az álmok kategóriájába volt sorolható.
A kocsmákban ezen gúnyolódtak,
és egy helyi lelkész a vasúttársaságot
vádolta, hogy a pokolba tör be.
A legtöbb ember úgy gondolta,
hogy a – mai értéken több mint 100
millió dollár összköltségű – projektből
soha nem lesz semmi.
De lett.
1863. január 10-én
30 000 ember merészkedett a föld alá,
hogy a világ első metróját kipróbálja
a 6,5 kilométeres londoni vonalon.
Háromévnyi építkezés és néhány
fennakadás után
a Metropolitan Railway készen állt
az üzembe helyezésre.
A városi tisztviselők fellélegeztek.
Mindenáron megoldást akartak találni
az utak túlzsúfoltságának enyhítésre.
Londonban, mely akkoriban a világ
legnagyobb és legvirágzóbb városa volt,
állandó volt a közlekedési káosz.
Kocsik,
piaci árusok,
tehenek,
és ingázók torlaszolták el útjait.
Egy viktoriánus látnok,
Charles Pearson gondolt először arra,
hogy a vasutat föld alatt helyezze el.
Az 1840-es években folyamatosan
lobbizott a földalatti vasútért,
de ellenzői az ötletet
kivitelezhetetlennek találták,
mert akkoriban a vasútnak csak rövid,
hegyek gyomrában futó alagútai voltak.
Hogyan vihetnénk keresztül
vasutat a város központján?
A válasz egy egyszerű módszer volt: nyílt
feltárásos építés, azaz kéregalagút.
A munkásoknak hatalmas
árkot kellett ásniuk,
tégla boltívű alagutat kiépíteni,
és az alagút fölé visszatölteni a földet.
Mivel ez zavaró volt,
és az alagút feletti épületek
lebontásával járt,
a nyomvonal nagyrészt
már meglévő utak alatt haladt.
Természetesen voltak balesetek.
Egyszer kiadós zápor öntötte el
a közeli csatornákat,
és betört a munkaterületre,
hónapokkal késleltetve a projektet.
De amint a Metropolitan Railway megnyílt,
a londoniak rohantak,
hogy kipróbálhassák az új szerelvényeket.
A "metró" hamar szerves része lett
London közlekedésének.
Nemsokára további vonalak épültek,
és új peremvárosok nőttek
az állomások köré.
Nagy áruházak nyíltak
a metróvonalak mentén,
és a vasúttársaság újabb
látványosságokat produkált, például
30 emeletnyi óriáskereket Earls Courtnél,
hogy metróval hozza be a turistákat.
Harminc éven belül
a londoni metróhálózat
80 kilométeresre nőtt
a városközpont alatti
alagútban futó vonalakkal,
valamint a felszínen, gyakran a rakparton
közlekedő peremkerületi járatokkal.
De London még tovább nőtt,
és mindenki szerette volna
használni a metróhálózatot.
Az 1880-as évek végére
a város túlságosan megtelt épületekkel,
csatornákkal és elektromos vezetékekkel
ahhoz, hogy a kéregvasutat alkalmazzák.
Így új módszer kigondolására
volt szükség.
A Greathead Shield nevű gép segítségével
egy mindössze 12 fős
munkacsoport átfúrta a földet,
és föld alatti mély alagutakat
vájt a londoni agyagba.
Ezek az új, csőnek nevezett vonalak
különböző mélységben voltak,
de általában 25 méterrel mélyebben,
mint a kéregvasutak.
Így építésük nem zavarta a felszínt,
és épületek alatt is lehetett fúrni.
Az első ilyen vonal,
a City and South London
1890-ben nyílt meg,
és olyan sikeresnek bizonyult,
hogy féltucat további vonal épült
a következő 20 évben.
Ugyannnek az okos, új technológiának
köszönhető számos vonal
London folyója, a Temze alatt.
A XX. század elejére
Budapest,
Berlin,
Párizs
és New York
is megépítette a maga földalattiját.
Ma már 55 ország több mint 160 városa
használ metróvonalat közlekedési
dugók csökkentése érdekében.
Köszönetet mondhatunk Charles Pearsonnak
és a londoni metrónak,
hogy helyes vágányra tereltek minket.