A '70-es évek derekán, évtizedekig
tartó politikai káosz után,
úgy tűnt, hogy Görögország
végre a stabilitás útjára tért.
Az új alkotmány beiktatásával
és az európai intézményekkel
folytatott tárgyalások nyomán
sok elemző bízott abban,
hogy a görög politika
a nyugati világ nagy részén
elterjedt mintázatot fogja követni.
Azonban 1981-ben egy PASOK elnevezésű
politikai párt került hatalomra.
Andreas Papandreou, a karizmatikus vezető,
szembeszállt az új alkotmánnyal,
és hazaárulással vádolta az elitet.
Ellenezte Görögország felvételét a NATO-ba
és az Európai Gazdasági Közösségbe.
Papandreou ígérete szerint az "átlagember"
érdekében fog kormányozni,
amely minden más érdeket felülír.
"Nincsenek intézmények,
csak emberek vannak", híresült el mondása.
Papandreou hatalomra jutása
nem egyedi eset.
Világszerte számos demokratikus országban
faragnak politikai ellenfeleikből
ellenséget a karizmatikus vezetők,
becsmérelnek intézményeket
és beszélnek a nép nevében.
Egyes kritikusok ezt a megközelítést
autoriternek vagy fasisztának tartják,
és sokan vélik úgy, hogy ezek a vezetők
felhasználják az érzelmeket
a választók manipulálása
és félrevezetése érdekében.
Bár sokak szemében ez a politikai stílus
etikátlan, kétségkívül demokratikus,
és populizmus néven ismert.
A populizmus kifejezés
a római korban bukkant fel,
a latin "populus" szóból származik,
amelynek jelentése "a nép".
Azóta azonban számos politikai mozgalom
viselte a populizmus nevet,
melyek néha ellentmondásos céllal
jöttek létre.
A populista mozgalmak lázadtak
monarchiák, monopóliumok
és sok más nagy hatalmú
intézménnyel szemben.
Ezért a kifejezés teljes történelmét
nem tudjuk itt bemutatni.
Ehelyett figyelmünk a populizmus
egy különleges fajtájára irányul -
arra, amely Papandreou kormányát fémjelzi
és további számtalan politikai vezetést
az elmúlt 70 évből: a modern populizmus.
Azonban hogy megértsük
a politikatudomány nézőpontját,
először azt kell megnéznünk,
hogy mire igyekszik választ adni.
A második világháborút követően
több ország is távolságot kívánt tartani
a totalitárius ideológiáktól.
Ezért egy új politikai rendszerre vágytak
amely az egyéni és közösségi
jogokat helyezi előtérbe,
keresve a politikai közmegegyezést,
ami tiszteletben tartja a jogállamiságot.
Így a nyugati országok többsége régóta
egy bizonyos kormányzati formát követ,
amelynek liberális demokrácia a neve.
A "liberális" szó ebben az értelemben
nem politikai pártra utal,
hanem a demokrácia azon formáját írja le,
amely három fő összetevővel rendelkezik.
Először is, a liberális demokráciák
elfogadják, hogy a társadalom
telis-tele vannak érdekellentétekkel,
amelyek feszültségekhez vezetnek.
Másodszor, ez szükségessé teszi,
hogy a társadalmi csoportok
az ellentétek dacára
igyekezzenek közös nevezőre jutni.
Végül, a liberális demokráciák alapját
a jogállamiság alkotja
és a kisebbségek jogainak védelme,
amelyet az alkotmány
és törvények biztosítanak.
Ezen értékek együttese azt kínálja,
hogy a tolerancia és az intézmények,
amelyek a kirekesztéstől óvnak minket,
egy jól működő és sokszínű
demokratikus társadalom alapját képezik.
A liberális demokrácia mindenütt
a stabilitást segítette, ahol bevezették.
Azonban más kormányzati formákhoz
hasonlóan, nem oldott meg minden kérdést.
Többek között az egyre szélesebbre nyíló
jövedelmi olló miatt,
egyes csoportokat figyelmen kívül hagyott
akik sem a gyarapodó szomszédaikban,
sem a politikai vezetésben nem bíztak.
Egyes esetekben a politikát övező
korrupció tovább rombolta a közbizalmat.
A növekvő gyanakvás és düh,
amely ezekre a politikusokra irányult,
arra ösztönözte a választókat,
hogy újfajta vezető után nézzenek,
aki felveszi a kesztyűt
az állami intézményekkel,
és az emberek szükségleteit
helyezi előtérbe.
Bizonyos értelemben ez a reakció
a demokrácia lényegére tapint rá:
ha a népesség többsége úgy érzi,
hogy az érdekei sérültek,
olyan vezetőt választanak, aki átalakítja
a fennálló demokratikus berendezkedést.
Ilyenkor a magabiztos, modern populista
jelöltek kiüresíthetik a demokráciát.
A modern populisták önmagukat
a "népakarattal" azonosítják,
és ezeket az érdekeket
az egyéni és közösségi jogokat védő
intézmények fölé helyezik.
A modern populisták állításai szerint
ezeket az intézményeket
önös érdekeiket védő kisebbségek vezetnek,
akik azon fondorkodnak, hogy
a tisztes honpolgárok sokaságát elnyomják.
Következésképp a politika többé már
nem keresi a közmegegyezést és konszenzust
a toleráns demokratikus intézmények révén.
Ehelyett ezen vezetők az alkalmatlannak
titulált rendszer eltörlésére törnek.
Tehát amíg a liberális demokrácia
áhítattal tekint olyan intézményekre,
mint a bíróságok, szabad sajtó
és nemzeti alkotmányok,
a modern populisták megvetnek minden
hivatalt, amely szembemegy azzal,
amit ők "közakaratnak" hívnak.
Habár modern populista pártok
a világ számos pontján alakultak,
a mozgalmak vezérei
szemlátomást hasonlítanak egymásra.
Gyakran magukkal ragadó egyéniségek,
akik önmagukat a "népakarat"
megtestesítőinek tekintik.
Valóságtól elrugaszkodott ígéretekkel
kecsegtetik híveiket,
míg ellenfeleiket hazaárulóknak hívják,
akik a nemzet ellen áskálódnak.
Mellékes, hogy ezen politikusok hisznek-e
a mondandójukban vagy csak manipulálnak,
mert a folyamat, amit elindítanak
alapjaiban rengetheti meg
a liberális demokráciát.
Még ha a modern populista vezetők
nem is viszik véghez
a legkirívóbb ígéreteiket,
a politikai közbeszédre, jogállamiságra
és közbizalomra gyakorolt hatásuk
messze túlélheti
a hivatalban töltött idejüket.