Ez a tó az egyetlen hely,
amit ez a hal valaha ismert.
De az utóbbi időben túl zsúfolt lett,
és kevés az élelem.
Szerencsére van egy lehetősége,
ami sokaknak nincs:
mivel békaharcsa, kimehet a vízből
nagyobb és jobb dolgok felé.
Ugyanakkor sok veszéllyel kell
szembenéznie utazása során:
olyan veszélyek leselkednek rá,
mint a fulladás, a kiszáradás,
sérülés a durva tereptől
és a szárazföldi ragadozók támadása.
Úgy gondolunk a halakra,
mint kizárólag vízi állatokra.
De a békaharcsa egy
a több száz halfajból,
amely igazából kétéltű, ami azt jelenti,
hogy úgy képes alkalmazkodni,
hogy a szárazföldön is életben maradjon.
A halak kétéltűsége széles skálán mozog.
Az egyik végén olyan fajok vannak,
mint a szúnyogirtó fogasponty,
ami csak akkor megy ki a szárazföldre,
ha nincs más választása.
És a másik végén olyan fajok vannak,
mint a kúszógébek,
amelyek gond nélkül ugrálnak
az iszapos területeken, akár napokig is.
De miért hagyják el ezek a halak
a vizet a szárazföldért?
És hogy képesek megbirkózni ezzel
a drasztikus változással?
Ha a hőmérséklet túl magas
a mangrove rivulusnak,
amely sekély, trópusi tavacskákban él,
kiugrik a partra,
és hűsölhet az árnyékban.
A száraz időszak alatt
képes két hónapot is
kihúzni a szárazföldön
nedves helyeken.
Az angolnaharcsa
azért megy a szárazföldre,
hogy kielégítse bogarak iránti étvágyát.
Más halak számára a szárazföldi út
sokkal rituálisabb.
Minden évben az éjszaka közepén
kaliforniai kalászhalak tömege ficánkol ki
a homokos tengerpartra,
ahol a nőstények több ezernyi ikrát
tesznek le a homokba,
mielőtt visszatérnek az óceánba.
A víz alatt
érzékeny, erekkel behálózott
kopoltyúkkal lélegeznek,
melyek felszívják
az oldott oxigént a vízből.
De a levegőben a kopoltyúk összeesnek
és használhatatlanná válnak,
szóval a kétéltű halaknak
máshogy kell lélegezniük.
A tepsifejűharcsa-félék gyomra
tele van erekkel,
le tudják nyelni a levegőt, és a gyomruk
nyálkahártyáján keresztül lélegeznek.
A tüdőshalak rokonságban állnak
a tetrapodák őseivel,
vagyis a négylábú gerincesekkel,
így igazi tüdejük van.
Megfulladnak, ha túl sokáig
víz alatt vannak.
A halaknak vékony, áteresztő bőrük van,
ami átengedi a nélkülözhetetlen
vegyületeket, amíg a víz alatt vannak.
De ez a tulajdonságuk
ellenük dolgozik a szárazföldön,
ahogy a testük nedvessége
eltűnik a levegőben.
Hogy ne száradjanak ki, a kúszógébek úgy
henteregnek az iszapban, mint a kiskutyák.
De a tüdőshalak viszik a pálmát:
a folyók, melyekben élnek
eltűnnek a száraz évszakban,
ezért a földbe temetik magukat,
és nyákgubóba rejtik a testüket.
Évekig képes így maradni,
míg a következő nagy felhőszakadás
alkalmával újraélednek.
A kétéltű halak erős uszonyukat használják
a szárazföldön való közlekedéshez,
és okos módszerük van arra,
hogy eligazodjanak mozgás közben.
A Nopoli "sziklamászó" goby
nem nagyobb pár centinél.
De az akár száz méter magas
vízeséseket is megmássza
a száján és a medenceuszonyain található
tapadókorongok segítségével.
Ahhoz, hogy a mummichog
vizet találjon a szárazföldön,
a legtöbb kétéltűhöz hasonlóan
tükröződő felületeket keres.
Más fajták, mint
a szúnyogirtó fogaspontyok
a belső fülüket használják,
hogy eligazodjanak a lejtőn
abban bízva, hogy a lejtő végén
valószínűleg víz van.
Míg a mi békaharcsánk
a testét beborító ízlelőbimbókat
használja a tájékozódáshoz.
Ezek az ízlelőbimbók
a bajszában összpontosulnak,
melyekkel a levegőt ostorozza,
hogy érzékelje
a közelben lévő víz – és persze a préda –
vegyületeinek közelségét és minőségét.
A békaharcsa a számára szimpatikus
illékony aminosavak felé kúszik,
de messze elkerüli
a hidrogén-szulfidos vizeket.
Habár a kétéltű halak sok új kihívással
szembesülnek, mikor elhagyják a vizet,
zseniális módon fejlődtek,
hogy leküzdjék ezeket a kihívásokat.
Ellenállóak, ha szárazságról
és áradásokról van szó,
mindig találnak zsákmányt,
és van B tervük,
ha zsúfolt, szennyezett vagy
egészségtelen helyről kell menekülniük.
Habár partra vetett halnak lenni
általában rossz dolog,
ezeket a fajtákat viszont
pont ez a tény teszi különlegessé.