1990-ben az olasz kormány vezető mérnököket bízott meg a híres pisai ferde torony stabilizálására. Többször megkísérelték már ezt a torony 800 éves története során, de e csoport számítógépes modelljei rámutattak a helyzet sürgősségére. Azt jósolták, 5,44 fokos dőlésszögnél a torony összeomolhat – akkor pedig már 5,5 fokos szögben dőlt meg. Senki nem tudta, hogyhogy még mindig áll, de a válsághelyzet egyértelmű volt: meg kellett oldani egy problémát, mely évszázadokon át kifogott a mérnökökön, mégpedig gyorsan. Hogy megértsük a helyzetüket, jó, ha tisztában vagyunk azzal, miért is dőlt meg a torony. A 12. században a tengerparton fekvő, gazdag pisai köztársaság elhatározta, hogy a katedrálisnak helyet adó főterét pompázatos látványossággá varázsolja. Munkások kidíszítették és kibővítették az akkori templomot, és felhúztak a térre egy masszív, kupolás keresztelőkápolnát. 1173-ban megkezdődtek a campanile, vagyis a harangtorony építési munkálatai. A mérnökök és az építészek szakmájuk legjobbjai voltak. De bármilyen alapos is volt szakmai tudásuk, vajmi keveset tudtak a talajról, melyen álltak. Pisa város neve a görög "ingoványos föld" kifejezésből ered, és ez tökéletesen leírja az agyagos, sáros, nedves, homokos pisai talajt. Az ókori rómaiak a problémát masszív kőoszlopokkal oldották meg, melyek a Föld stabil alapkőzetén álltak. A torony tervezői azonban úgy gondolták, elég lesz egy három méteres alapozás egy ilyen alacsony építmény alá. Szerencsétlenségükre, kevesebb mint öt év elteltével a torony déli talapzata már a föld alá került. Egy ilyen laza alapozás általában végzetes hiba lett volna. Ahogy egyre több súly kerül rá, a fentről rá nehezedő nyomás elsüllyesztené az egész építményt, és végzetesen növelné az elhajlást. Az építkezés azonban egy évszázadra félbeszakadt a negyedik szintnél, mert Pisa hosszan tartó háborúba keveredett. A hosszú szünet alatt a talaj leülepedett, és mikor 1272-ben újrakezdődtek a munkálatok, az épület némileg stabilabb alapokon állt. Giovanni di Simone építőmester irányításával a munkások kiegyenlítették az enyhe dőlést: a következő néhány szintet a déli oldalon magasabbra építették. A hozzáadott súly viszont még mélyebbre süllyesztette azt az oldalt. Mire befejezték a hetedik szintet és a harangkamrát, már 1,6 fokos volt a dőlésszög. Évszázadokon át kísérleteztek a mérnökök a dőlés megoldásával. 1838-ban utat ástak a talajba a torony körül, hogy megvizsgálják az alapozást. De a homok eltávolítása csak növelte a dőlést. 1935-ben az olasz hadsereg mérnökei habarccsal támogatták meg az alapozást. Az azonban nem egyenletesen oszlott el az alapozás körül, ezért a torony hirtelen még tovább dőlt. Ezek a sikertelen kísérletek, valamint a folyamatosan süllyedő alapozás egyre közelebb mozdították a tornyot a kritikus pont felé. A talajösszetétel pontos ismerete nélkül a mérnökök sem a kritikus dőlésszöget nem tudták meghatározni, sem a dőlés megállításának módját nem tudták megtervezni. A második világháborút követő években a kutatók módszereket fejlesztettek ki a hiányzó adatok meghatározására. Az 1970-es években kiszámolták a torony gravitációs középpontját. Az új adatok és a fejlődő számítástechnika segítségével modellezni tudták a talajkeménységet, a torony elhajlásának pályáját, és azt, hogy mennyi talajt kéne kiásni, hogy a torony állva maradjon. 1992-ben átlós alagutakat fúrtak, hogy a torony északi oldala alól eltávolítsanak 38 köbméternyi talajt. Ezután 600 tonnás ólomrudakkal ellensúlyozták az építményt, majd acélkábelekkel rögzítették az alapozást. Több mint hat évszázaddal az építése után a torony végre megállapodott... kb. 4 százalékos dőlésszögnél. Senki nem akarta, hogy összedőljön, de a híres főtér legnagyobb vonzerejét sem akarták elveszíteni. Ma a torony 55 – vagy 56 – méter magas, és ez várhatóan így is marad a következő 300 év során, és így hirdeti a tökéletlenség szépségét.