Két gondolatról beszélek ma,

amelyek a Khan Academyn szerzett
tapasztalataim alapján

a tanulás meghatározó elemei.

Ez az alapos tudás

és a gondolkodásmód kérdésköre.

Már akkor rájöttem erre, 
mikor az unokatesóimmal dolgoztam.

Kezdetben gondjuk volt a matekkal,

mert rengeteg hiányosságot 
halmoztak föl tanulmányaik során.

Így aztán az egyik algebraórán,

mivel alapismereteik bizonytalanok voltak,

azt gondolták,
hogy belőlük hiányzik a matekgén.

Vagy egy analízis órán kiderül,

hogy gyenge az algebratudásuk.

Még az elején feltűnt ez nekem,

mikor a videókat töltöttem
fel a YouTube-ra,

és észrevettem, hogy nemcsak
unokatesóim nézik őket.

(Nevetés)

Eleinte csak köszönömszerű
hozzászólások érkeztek.

Úgy éreztem, ez azért elég nagy szó.

Nem tudom, önök mennyi 
időt töltenek a YouTube-on.

A legtöbb hozzászólás nem a köszönöm.

(Nevetés)

Annál egy kicsit harapósabbak.

Aztán a hozzászólások szaporodtak;

egyik diák a másik után írta, 
hogy világéletében utálta a matekot.

Hogy túl bonyolult lett, 
ahogy a komolyabb témákhoz értek.

Mire eljutottak az algebráig,

már annyi lyuk volt a tudásukban, 
hogy elveszítették a fonalat.

Azt hitték, hiányzik belőlük a matekgén.

De ahogy idősebbek lettek,

elhatározták, hogy önerőből 
újra nekilátnak.

Így találtak rá a Khan Academyre is,

és képesek voltak 
bepótolni az alapfogalmakat,

és ez megerősítette őket, 
hogy ez nem törvényszerű,

mert igenis képesek megtanulni 
a matematikát.

Több szempontból pontosan így 
sajátítunk el más dolgokat is.

Így tanuljuk a harcművészeteket.

Először a fehér öves készségeket 
szoktuk gyakorolni,

ameddig csak kell,

s csak ha már jól mennek,

akkor térünk át a sárga övesekre.

Így tanulunk hangszeren játszani:

először egyszerűbb darabot gyakorlunk,

és csak mikor már nagyon megy,

akkor fogunk hozzá a nehezebbhez.

A hagyományos iskolai tanítási rendszer

nem így épül fel,

de a legtöbben ebben nőttünk föl.

A hagyományos rendszerben

általában kor szerint 
csoportosítjuk a diákokat,

középiskolában pedig

koruk és észlelt képességeik szerint,

és mindenkit ugyanabban a tempóban 
terelgetünk tovább.

Általában az történik,

mondjuk, egy középiskolai
algebraelőkészítő órán,

ahol épp a hatványozást vesszük,

hogy a tanár előadja a hatványozást,

aztán mindenki hazamegy, 
és megcsinálja a házit.

Másnap ellenőrizzük a házit,

aztán újabb óra, házi, óra, házi.

Így haladunk két-három hétig,

aztán dolgozatot írunk.

A dogában elérek, mondjuk, 75%-ot,

te 90-et,

te pedig 95-öt.

Bár a dolgozatban fény derült 
hiányosságaimra,

nem tudtam az anyag 25%-át.

Az ötös tanulónál is, melyik 5% nem ment?

Bár kiderültek a hiányosságok,

az egész osztály szépen áttér 
a következő témakörre,

ami egy még nehezebb anyagrész, 
és ezekre a hiányosságokra épít.

Lehet ez logaritmus vagy negatív kitevők.

Ez így megy tovább, 
és azonnal kezdünk rájönni,

hogy ez elég furcsa.

Nem értettem az alapozó részek 25%-át,

de most továbbhajtanak 
a bonyolultabb anyagrészre,

és ez így megy hónapokon, éveken át, 
egészen addig,

amíg egy algebra- vagy trigonometriaórán

falakba nem ütközöm.

Nem azért, mert az algebra 
eleve olyan bonyolult lenne,

vagy mert a diák tompa agyú lenne.

Hanem mert olyan egyenlet kerül elő, 
ami hatványokat is tartalmaz

és az a 30%, amit nem értettem, előkerül.

Így kezdem elveszíteni a fonalat.

Hogy megértsük, mennyire abszurd ez,

képzeljük el, ha mást is így csinálnánk.

Például a házépítést.

(Nevetés)

Közöljük az építési vállalkozóval:

"Két hetet kap az alapozásra.

Jusson el, ameddig tud."

(Nevetés)

Szóval eljut valameddig,

lehet, hogy esett,

vagy valamelyik anyag nem érkezett meg.

Két hét múlva a műszaki ellenőr körülnéz:

"Oké, a beton ott még egy kicsit nedves,

az a rész nem egészen felel meg 
az előírásoknak...

80%-ra értékelem."

(Nevetés)

Erre maguk: "Jó! Ez gyenge négyes. 
Jöhet az első emelet."

(Nevetés)

Ugyanígy folytatják,

Van két hetünk, eljutnak valameddig, 
jön az ellenőr, 75%.

Jó, erős hármas.

Második emelet, harmadik,

és miközben a harmadik emelet épül,

az egész ház összeomlik.

Ha úgy reagálunk, ahogyan az oktatásban
szoktunk a hasonló helyzetekre,

de legalábbis nagyon sokan,

akkor megállapítjuk: rossz a vállalkozó,

vagy jobb, gyakoribb ellenőrzésre 
lett volna szükség.

De igazából maga a folyamat volt hibás.

Mesterségesen megszabtuk
a kivitelezés határidejét,

így biztos, hogy többféle
lehet a végeredmény.

Elvégeztük az ellenőrzést is, 
és megállapítottuk a hibákat,

de folytattuk tovább az építkezést.

Az oktatásban pont az ellenkezőjét
kellene csinálnunk.

Ahelyett, hogy mesterségesen megszabjuk,

mikor és meddig dolgozzunk egy témakörön,

ezáltal biztosítva sok eltérő eredményt:

5, 4, 3, 2, 1.

Csináljuk fordítva!

Legyen rugalmas, hogy mikor 
s meddig dolgozzon a diák

egy témakörrel,

ami pedig rögzített, hogy valóban 
el is sajátítja az anyagot.

Fontos felismerni,

hogy ezáltal nemcsak jobban 
tanulja meg a hatványozást,

hanem a gondolkodásmódja is megerősödik.

A diák rájön, hogy hiába tudja 
egy anyag 80 %-át,

attól még nem hordozza 
a génjeiben a "négyességet",

csak még tovább kell foglalkoznia vele.

Határozottnak kell lenni, kitartónak,

tenni kell a saját tanulásunkért.

A szkeptikusok mondhatják, 
hogy elviekben ez mind szép és jó:

az alapos tudás gondolata,

a gondolkodásmóddal való kapcsolat,

a diák felelősségvállalása a tanulásáért,

ez mind értelmes, 
de nem tűnik praktikusnak.

A gyakorlatban minden diák 
a saját útján haladna.

Mindent személyre kellene szabni,

magántanárokra lenne szükség, 
és mindenkinek külön feladatlapokra.

Ezek nem új gondolatok,

kísérleteztek velük 100 éve
az illinois-i Winnetkában.

Alapos tudásra törekedtek, 
s kitűnő eredményeket kaptak,

de ez szerintük nem terjed el,
mert bonyolult a logisztikája.

A tanárnak más-más munkalapot 
kellett adnia mindenkinek,

személyre szólóan értékelni.

De ma már ez megoldható.

Vannak megfelelő eszközeink.

A diák a maga tempójában
nézhesse meg a magyarázatokat?

Vannak hozzá videók.

Gyakorlásra van szüksége? Visszajelzésre?

Vannak személyre szabható, 
kész feladatsorok.

Az ilyen módszer másban is hasznos.

Egyrészt a diákok valóban 
elsajátítják a fogalmakat,

de gondolkodásuk is fejlődik,

tudatosabbakká, kitartóbbá válnak,

felelősséget vállalnak a tanulásukért.

Más pozitív változások is

elkezdődnek a tanteremben.

Ahelyett, hogy az előadáson 
lenne a hangsúly,

a diákok elkezdenek együtt dolgozni.

Mélyebben sajátítják el az anyagot.

Szimulációk. 
Szókratészi párbeszédek.

Hogy érezzük a súlyát, miről beszélek,

és az elvesztegetett 
lehetőségek tragédiáját,

bemutatok egyfajta gondolatkísérletet.

Ha 400 évet visszautaznánk 
a nyugat-európai múltba,

ami akkor is bolygónk 
egyik legműveltebb része volt,

azt látnánk, hogy a népesség 
kb. 15%-a tud olvasni.

Ha megkérdeznénk valakit, aki tud olvasni,

pl. egy papot:

"Mit gondol, a népesség mekkora 
része tud majd olvasni?"

valószínűleg azt mondaná, 
hogy ha jó az oktatási rendszer,

talán 20-30%-a.

De ha előretekerünk napjainkig,

tudjuk, hogy ez meglehetősen 
pesszimista becslés lett volna,

a népesség majdnem 
100%-a tud olvasni.

De ha hasonló kérdést tennék fel önöknek,

"A népesség hány százaléka képes

elsajátítani az analízist,

vagy megérteni a szerves kémiát,

vagy hozzájárulni a rákkutatáshoz?"

Sokan azt válaszolnák, 
hogy ha jó az oktatási rendszer,

talán 20-30%.

De mi van, ha ez a becslés

csak a tapasztalatunkból indul ki,

amit a "megtanulást" nélkülöző 
oktatási rendszerben

a saját és társaink
tapasztalatából szereztünk,

akiket áthajtottak a tananyagokon,
s eközben gyűltek a hiányosságaik.

A 95%-hoz képest

mit számít a hiányzó 5%?

De az csak halmozódik, 
eljutunk a nehéz részhez,

ahol falba ütközünk, és azt mondjuk:

"Nem lesz belőlem rákkutató.

Nem lesz belőlem fizikus.
Nem lesz belőlem matematikus."

Sejtem, hogy valóban ez a helyzet,

de ha alapos tudásunk lenne,

ha felelősséget vállalhattunk 
volna a tanulásunkért,

és mikor valami nem sikerül,

azt is tanulásnak tekintenénk,

azok aránya, akik képesek
megérteni az analízist

vagy a szerves kémiát,

sokkal közelebb lenne a 100%-hoz.

Ez nemcsak egyszerűen "jó lenne".

Ez társadalmi szükségszerűség.

Elhagyjuk az ún. ipari korszakot,

s az információs forradalom korába lépünk.

Biztos, hogy valami történik.

Az ipari forradalom idején 
a társadalom piramisszerkezetű volt.

A piramis alapját a munkaerő alkotta,

a középső részét az információfeldolgozás,

a hivatalnoki osztály,

a piramis tetején pedig a tőke birtokosai,

a vállalkozók,

és az alkotó osztály.

De valami elkezdődött,

ahogy egyre beljebb haladunk 
az információs forradalomban.

A piramis alapját átveszi 
az automatizálás.

A középső rész az információfeldolgozás,

abban a számítógépek a jók.

Társadalmunk új kérdéssel szembesül:

a hatékonyság a technológiai 
fejlődés miatt javul,

de ki nyer vele?

Csak a piramis legtetején lévők?

Akkor viszont mit csinál mindenki más?

Hogyan dolgoznak?

Vagy valami nagyratörőbbet csinálunk?

Megkíséreljük felfordítani a piramist,

hogy nagyobb legyen az alkotó osztály ,

ahol szinte bárki részt vehet

mint vállalkozó, művész, kutató?

Nem hiszem, hogy ez utópia lenne.

Hiszem, hogy mindez azon alapszik,

hogy ha kiaknázhatnánk 
a bennünk rejlő lehetőségeket,

ha elmélyíthetnénk a tudásunkat,

és tevőlegesen felelősséget 
vállalnánk a tanulásunkért,

akkor eljuthatunk odáig.

Ha mint világpolgárként gondolunk erre,

ez nagyon izgalmas.

Gondoljunk rá, hogy milyen tőkénk lehetne,

vagy civilizációnk fejlődési ütemére.

Eléggé optimista vagyok.

Nagyon izgalmas lesz ilyen korban élni.

Köszönöm.

(Taps)