Hetente kétszer átjárok kocsival mexikói, Tijuanához közeli otthonomból San Diegó-i irodámba. A határ egyik oldalán szegénység és reménytelenség, a másikon feltűnő gazdagság – ez a durva kontraszt mindig felzaklat. Ezt a kontrasztot még nyomasztóbbnak érzem, amikor elmegyek az épület mellett, amit a határon dolgozók szenvtelenül csak "fekete lyuknak" hívnak. Ez a fekete lyuk a Vám- és Határvédelmi Hivatal, vagyis a CBP épülete a San Ysidro beléptetőpontnál, egy fényűző outlet bevásárlóközpont közelében. Itt mindig van mintegy nyolcszáz bevándorló, fagyos, mocskos betoncellákban az épület pincéjében. Odafent: bevásárlótáskák és jegeskávé. Odalent: az Egyesült Államok bevándorlási rendszerének valósága. És itt történt, hogy 2018 szeptemberében azon kaptam magam, hogy próbálom Annát elérni, azt a nőt, akit a CBP épp akkoriban szakított el hétéves kisfiától. Bevándorlási ügyvéd vagyok, és az Al Otro Lado [A másik oldalon] politikai és jogi igazgatója. Ez kétnemzetiségű nonprofit szervezet, bevándorlóknak segít a határ két oldalán. Néhány héttel korábban Anna eljött tijuanai irodánkba, és elmondta, attól fél: Mexikóban megölik őt és a kisfiát. Felkészítettük a menedékkérelem beadásának folyamatára. Pár nappal azután, hogy a beléptetőpontra ment segítséget kérni, kétségbeesett telefonhívást kaptunk az Államokban élő rokonaitól, akik elmondták, hogy a CBP tisztjei elvették Annától kisfiát. Nos, nem mintha ez számítana, tudtam, hogy a kisfiúnak különleges bánásmódra van szüksége. És ismétlem: ez a hír olyan pánikkal és balsejtelmekkel töltött el, ami mára sajnos megszokottá vált mindennapos munkám során. Aláírt engedélyem volt, hogy Anna ügyvédjeként eljárhassak, ezért elrohantam a beléptetési pontra, hogy beszélhessek védencemmel. A CBP tisztviselői nemcsak hogy nem engedtek beszélni Annával, de még azt sem mondták meg, hogy vajon ott van-e. Felettestől felettesig futkostam, hogy beadhassam az igazolásokat a kisfiú speciális szükségleteiről, de szóba sem álltak velem. Szürreális volt nézni, hogy a bevásárlók közönyösen mennek el amellett, amit én élet-halál helyzetként érzékelek. Miután órákon át bénultan várakoztam a CBP-nél, otthagytam őket. Pár nap múlva kiderült, hogy Anna kisfia bekerült a nevelőszülői rendszerbe. De hogy Annával mi lett, nem tudtam, míg egy héttel később rá nem találtam pár kilométerrel odébb egy fogolytáborban. Anna nem követett el semmit, és törvényes úton folyamodott menedékért. A bevándorlási tisztviselők mégis három hónapon át fogva tartották, míg végre elértük, hogy szabadon bocsássák, és hogy újra együtt lehessen kisfiával. Nem Anna története az egyetlen, amiről mesélhetek önöknek. Ott van Mateo, egy 18 hónapos fiú, akit az apja karjai közül ragadtak ki, és egy több ezer mérföldre lévő állami nevelőotthonba vittek, ahol hónapokon át még csak meg sem fürdették rendesen. Vagy ott van Amadou, egy kísérő nélküli afrikai gyerek, akit 28 napon át tartottak felnőttek közt a CBP borzalmas létesítményeiben. A legfelkavaróbb Maria esete: ő egy állapotos menekült, aki nyolc órán át könyörgött orvosi segítségért, mielőtt elvetélt a CBP fogságában. A tisztviselők még három hétig fogva tartották, mielőtt visszatoloncolták Mexikóba, ahol hónapokig kellett várakoznia hogy az Egyesült Államok elbírálja menedékkérelmét. Látva ezeket a borzalmakat nap mint nap, más ember lettem. Régebben jól szórakoztam a partikon, ma már azon kapom magam, hogy arról mesélek a többieknek, hogyan kínozza a kormány a menekülteket a határon és a fogolytáborokban. Az emberek igyekeznek témát váltani, gratulálnak, milyen remek munkát végzek, amikor az Annához hasonlókon segítek. Nem tudom, hogyan értethetném meg velük, hogy ha nem kezdenek harcolni, keményebben, mint valaha gondolták, bármelyikünk lehet a következő, aki elszenvedi Anna sorsát. Ahogy Trump tömegesen szakítja szét a menekült családokat a déli határon, az sokkolta a világ lelkiismeretét, és sokan ráébredtek az USA bevándorláspolitikájának kegyetlenségére. Ma már úgy tűnik, minden eddiginél többen szállnak harcba a bevándorlók jogaiért. Ám a helyzet sajnos nem javul. Ezrek tiltakoztak a családok szétválasztása ellen, a kormány azonban máig sem hagyta abba. 2018. júniusa óta több mint 900 gyermeket szakítottak el szüleitől. További több ezer menekült gyermeket szakítottak el nagyszüleiktől, testvéreiktől, rokonaiktól a határon. 2017 óta legalább kéttucatnyian haltak meg menekültként őrizetben. És még többen fognak meghalni, köztük gyermekek is. Mi, jogászok benyújthatunk kereseteket, és be is fogunk nyújtani, hogy megállítsuk a kormány brutalitását védenceink ellen, de ez kevés, a törvényen kéne változtatni, ha azt akarjuk, hogy emberségesen bánjanak a bevándorlókkal. Ez az adminisztráció el akarja hitetni, hogy a családok szétszakítása, a gyerekek fogva tartása visszatartja majd a menekülteket, hogy még többen jöjjenek a határhoz. De tudjuk, hogy ez nem igaz. Az igazság az, hogy 2019-ben déli határunkon az elfogások száma emelkedést mutat. Naponta mondogatjuk a határon az embereknek: "Aki menedéket kér az Államokba, azt kockáztatja, hogy elszakítják családjától, bizonytalan ideig fogva tartják. Csakhogy legtöbbjüknek még mindig ez a legjobb választás. Az emberek sokféle okból kérnek menedéket az Egyesült Államokba. Tijuanában több mint 50 ország 14 különböző nyelvet beszélő menekültjével találkoztunk, Találkoztunk LGBT menekültekkel szerte a világból, akik soha sehol nem érezték magukat biztonságban. Vannak ott nők a világ minden tájáról, akiket nem véd meg kormányuk a családon belüli erőszaktól, vagy a közösségükben szokásos elnyomástól. Találkozunk persze olyan közép-amerikai családokkal is, akik bandaháborúk elől menekülnek. De akad a menekültek közt orosz ellenzéki, venezuelai aktivista, kínai keresztény vagy muszlim, és egyéb üldözöttek ezerszámra, akik mindenfajta üldözés és kínzás elől menekülnek. Sokakat közülük valóban menekültként kéne elismerni a nemzetközi jog szerint. A Menekültügyi Egyezmény a II. világháború után jött létre, célja, hogy védelmet nyújtson azoknak, akiket származás, vallás, nemzetiség, vagy politikai vélemény miatt üldöznek, vagy mert egy bizonyos társadalmi csoporthoz tartoznak. De még azok sem kapnak menekültstátuszt az Államokban, akik megfelelnek a nemzetközi kritériumoknak. Ennek az az oka, hogy 2017 óta az amerikai főügyész gyökeresen megváltoztatta a menekülttörvényt, ezzel biztosítva, hogy kevesebben folyamodjanak védelemért hozzánk. E törvények leginkább a közép-amerikaiak ellen íródtak, őket tartják távol országunktól, de hatásuk a többi menekültet is érinti. Ennek eredményeként az Egyesült Államok gyakran oda toloncolja vissza őket, ahol üldözés és halál vár rájuk. Fogva tartást is alkalmaz elrettentésül, és megnehezíti kérelmük sikeres elbírálását. Ma hazánkban több mint 55 000 bevándorlót tartanak fogságban, sokakat távoli börtönökben, távol bármilyen jogi segítség lehetőségétől. Ez pedig nagyon is lényeges. Ugyanis nem bűnözőket tartanak fogva, hanem civileket, itt nincsen hivatalból kirendelt védők rendszere, így a legtöbb fogva tartott bevándorlónak nincsen ügyvédje, hogy segítsen neki az ügyében. Akinek van ügyvédje, több mint tízszer nagyobb eséllyel nyer, mint akinek nincs. Nem szeretek rossz hírt hozni, de a menekült családok helyzete ma még annál is rosszabb, mint a családok szétszakításának időszakában volt. 2019 januárjában az USA olyan gyakorlatot vezetett be, ami miatt több, mint 40 000 menekült kénytelen Mexikóban kivárni, hogy kérelmét elbírálják. Ezek a menekültek – sokan közülük családok – a világ legveszélyesebb városainak valamelyikében rekedtek, ahol megerőszakolják, elrabolják őket, és bűnbandák terrorjának vannak kitéve. És ha egyáltalán megérik, hogy sorra kerüljön a kérelmük, kevesebb mint egy százalékuk tud ügyvédet találni, aki segít az eljárásban. Kormányunk a lehető legalacsonyabb szintre szorítaná a menekültkérelmek jóváhagyását, azzal az ürüggyel, hogy ezek az emberek valójában nem is menekültek. Közben a valóság az, hogy menekültügyi törvényünk olyan akadálypálya, amelyen csak elbukni lehet. Tény, hogy nem minden menedékkérő politikai üldözött. Számos gazdasági bevándorlóval találkozom. Például olyanokkal, akik azért akarnak az Államokban dolgozni, hogy otthon ki tudják fizetni szüleik orvosi ellátását, vagy gyerekeik tandíját. Egyre több a klímamenekült is. Különösen sok közép-amerikai őslakossal akad dolgom, akik már nem tudják fenntartani magukat gazdálkodásból a területen kialakult katasztrofális szárazság következtében. Tudjuk, hogy manapság sokan vándorolnak el a klímaváltozás miatt, és nemsokára még többen fognak, de jogrendszerünk egyszerűen nem alkalmas ennek kezelésére. Kezdetnek megtenné, ha kiterjesztenénk a "menekült" fogalmát, hogy vonatkozzék például a klímamenekültekre is. De azok közülünk, akik helyzetüknél fogva szót emelhetnének e módosításokért, az állam perlésével vannak elfoglalva, hogy a jelenlegi csekély jogi védelem megmaradjon a menekülteknek. Kimerültünk, és már késő is a segítség. Tudjuk már, hogy ez nem csak Amerika problémája. Ausztrália brutális, szigetekre telepített menekülttáboraitól kezdve Olaszországig, ahol büntetőeljárást kezdeményeznek a tengerből menekülteket kimentők ellen, a fejlett országok már odáig süllyedtek, hogy nem engedik partra szállni a menekülteket. De többet is tettek a "menekült" fogalmának szigorításánál. Hasonló, fasiszta jellegű jogrendszert hoztak létre, melyben a menekültek nem kapják meg azokat a demokratikus jogokat, melyek állítólag alapjogok a célországban. A történelemből tudjuk, hogy az első csoport, akiket megaláznak és megfosztanak jogaitól, ritkán az utolsó. Sok amerikai és európai láthatóan beletörődik a nem állampolgárokra vonatkozó zavaros és igazságtalan jogrendbe, mert azt hiszik, őket ez nem érinti. De valójában ezek az autoriter elvek mindent átitatnak, és az állampolgárokra is hatással vannak. Saját bőrömön tapasztaltam meg, amikor kormányunk törvénytelen megfigyelési listára tett, mert az a munkám, hogy segítek a bevándorlóknak a határon. Egy napon 2019. januárjában, elhagytam San Diegó-i irodám, és átléptem a határt, hogy hazamenjek Mexikóba. A mexikói határőrök – noha volt érvényes vízumom tőlük – nem engedtek belépni az országba, mert egy idegen kormány beutazási riasztást adott ki útlevelemre, nemzetbiztonsági kockázatnak állítva be engem. Órákon át ott tartottak és vallattak egy koszos helyiségben. Könyörögtem nekik, hadd menjek haza Mexikóba a kisfiamért, aki akkor még csak tíz hónapos volt. De elutasítottak, sőt, átadtak a CBP tisztviselőknek, akik visszatoloncoltak az Egyesült Államokba. Csak hetek múlva kaptam új vízumot, hogy visszamehessek Mexikóba. A határhoz mentem, vízummal a kezemben, ám megint feltartóztattak és vallattak, mert még mindig beutazási riasztás volt az útlevelemen. Nem sokkal ezután belső dokumentumok szivárogtak ki a CBP-től, amelyek megerősítették, hogy saját kormányomnak része volt az utazási riasztás kiadásában. Azóta sem utaztam semmilyen más országba, mert félek, hogy letartóztatnak, és onnan is kitoloncolnak. Sosem hittem volna, hogy amerikai állampolgárként ilyen korlátozásokat, letartóztatásokat kell átélnem, és hogy elszakítanak a kisfiamtól, de messze nem én vagyok az egyetlen, akit büntetnek a bevándorlók segítéséért. Az USA és egyes országok az életmentést bűncselekménnyé tették. És akik csak a munkájukat végeznék, arra kényszerülnek, hogy döntsenek emberségük és szabadságuk között. Ami engem igazán kétségbe ejt, hogy mindannyian ezzel a választással szembesülünk, csak ennek nem mindenki van tudatában. Tudom, mindenütt vannak jó emberek. Ezreket láttam az utcákon, akik a családok szétszakítása ellen tiltakoztak. És ez sokat számított abban, hogy megszűnjön ez a hivatalos gyakorlat. De tudjuk, hogy a kormány most is elkülöníti a gyerekeket. Valójában minden egyre rosszabb lesz. Ma az amerikai kormány azért a jogért küzd, hogy börtöntáborokban tartson menekült gyerekeket ki tudja, meddig. Ennek még nincs vége. Megengedhetetlen, hogy félrenézzünk, vagy némák maradjunk. Nekünk, akik olyan országok polgárai vagyunk, ahol a rendőrség letartóztat, elválaszt és halált okoz, nagyon gyorsan el kell döntenünk, melyik oldalon állunk. Követelnünk kell, hogy törvényeink tiszteletben tartsák mindenki méltóságát, főleg a menekültekét, akik segítségért jönnek hozzánk, beleértve a gazdasági bevándorlókat és a klímamenekülteket is. Követelnünk kell, hogy a menekültek méltányos feltételekkel kérhessenek menedéket, hogy megillesse őket a jogi védelem, és független bíróság döntsön ügyükben, mely nincs kitéve az elnök politikai szeszélyeinek. Tudom, hogy ez megterhelő, és tudom, közhelyesen hangzik, de fel kell szólítani megválasztott képviselőinket, és követelni ezeket a változásokat. Tudom, hallották már korábban is, de szóltak a képviselőiknek? Tudjuk, hogy sok múlik ezeken a felhívásokon. A disztópikus bevándorlási rendszer, amely épp most épül ki a fejlett országokban, az állampolgárok próbatétele: vajon meddig engedik a kormányt elmenni mások jogfosztásában, abban a tévhitben, hogy ez velük soha nem történhet meg. De aki eltűri, hogy a kormány gyermekeket vesz el családjuktól tisztességes eljárás nélkül, meghatározatlan ideig fogva tart embereket, és nem biztosítja jogi képviseletüket, az elbukik a próbán. Ami most a bevándorlókkal történik, az bármikor velünk is megtörténhet, ha nem teszünk ellene most. Köszönöm. (Taps)