Hányan használtak már önök közül
elektronikus táblázatkezelőt,
mint a Microsoft Excel?
Nagyon jó.
Hányan vezettek már vállalkozást
kézzel írt táblázattal,
mint apám tette a kis
nyomdájával Philadelphiában?
Jóval kevesebben.
Így csinálták évszázadokig.
1978 elején elkezdtem
dolgozni egy ötleten,
végül abból lett a VisiCalc.
Egy évre rá forgalomba került,
egy új dolgon futott, amit Apple II
személyi számítógépnek neveztek.
A dolgok tényleg megváltoztak,
amikor hat évvel később
a The Wall Street Journal
vezércikke úgy írt a VisiCalcról,
mintha mindenki tudná,
mi az, esetleg használná is.
Steve Jobs 1990-ben
azt mondta, hogy „a táblázatkezelők
előrevitték az iparágat.”
„A VisiCalc jobban segítette az Apple
sikerét, mint bármelyik másik történet.”
Személyes megjegyzésként
azt mondta még: „Ha a VisiCalcot
más számítógépre írták volna,
most valaki mást interjúvolna.”
A VisiCalcnak tehát jelentős szerepe volt
a PC-k céges környezetbe kerülésében.
Hogyan történt mindez?
Mi volt az? Min mentem keresztül,
hogy azzá tegyem, ami lett?
Programozni először még 1966-ban
tanultam, 15 évesen,
néhány hónappal azután,
hogy ez a kép készült.
Akkoriban kevés középiskolásnak
volt számítógép-hozzáférése.
De szerencsével és rengeteg kitartással
tudtam szerezni gépidőt a városban.
Miután a woodstocki fesztiválon a sárban
aludtam, az MIT-ra mentem főiskolára,
ahol a pénzkereset érdekében
a Multics Projecten dolgoztam.
A Multics egy úttörő interaktív
időosztásos rendszer volt.
Hallottak már a Linux és a Unix
operációs rendszerekről?
A Multicsból erednek.
A Multics azon verzióin dolgoztam,
amelyek interpretált számítógépes
nyelvekként ismeretesek,
amelyeket a nem informatikában
dolgozók használnak
számításaik elvégzésére
egy számítógépes terminálnál ülve.
Miután végeztem az MIT-n,
elmentem dolgozni
a Digital Equipment Corporationhöz.
A DEC-nél egy szoftveren dolgoztam,
amely új korszakot hozott
a számítógépes tördelésbe.
Segítettem az újságoknak,
hogy lecseréljék riportereik írógépeit
számítógép-terminálokra.
Szoftvert írtam,
majd kijártam helyszínekre,
mint pl. a The Kansas City Star,
felhasználókat oktattam,
és visszajelzéseket kaptam.
Ez valódi tapasztalat volt,
és eléggé eltért attól,
amit az MIT laborjában láttam.
Ezután projektvezető voltam
a DEC első szövegszerkesztő
szoftverénél - megint egy új terület.
A tördeléshez hasonlóan, fontos volt
olyan felhasználói felületet alkotni,
amely természetes és hatékony is
a nem-számítógépes felhasználóknak.
A DEC után egy kis céghez mentem dolgozni,
amely mikroprocesszor-alapú elektronikus
pénztárgépeket gyártott gyorséttermeknek.
De mindig is vállalkozást akartam
indítani Bob Frankston barátommal,
akit az MIT Multics projektben
ismertem meg.
Eldöntöttem, hogy visszatérek az iskolába
minél többet megtanulni az üzletről.
1977 őszén
elkezdtem egy MBA programot
a Harvard Business Schoolban.
A diákok azon kis százalékába tartoztam,
akiknek volt tapasztalata
a számítógép-programozásban.
Itt egy kép rólam az évkönyvben,
az első sorban ülök.
(Nevetés)
A Harvardon esettanulmány-
módszerrel tanultunk.
Naponta három esetet dolgoztunk fel.
Egy eset pár tucat oldalból állt,
és egy bizonyos üzleti helyzetet írt le.
Gyakran voltak mellékletek is
szövegekkel és számokkal,
amelyeket az adott helyzetben
értelmes módon rendeztek el,
Általában mind különböztek valamiben.
Itt a házi feladatom.
Számok, szövegek értelmes elrendezésben.
Rengeteg számítás – igazán közel
kerültünk a számológépünkhöz.
Igazából itt az én számológépem.
Halloweenre számológépnek öltözve mentem.
(Nevetés)
A tanár minden óra elején
kihívott valakit,
hogy ismertesse az esetet.
A hallgatók elmagyarázták, mi történt,
majd adatokat diktáltak,
amelyeket a tanár átírt
a sok motorizált táblára az osztály előtt,
majd megbeszéltük azokat.
Az egyik igazán bosszantó dolog az volt,
ha megoldottam az egész házi feladatot,
de másnap az iskolában jöttem rá,
hogy egy hibát ejtettem,
ezért onnan minden más szám hibás volt.
Nem tudtam részt
venni az órai munkában.
Pedig szereplés alapján értékeltek.
Ott ülve 87 másik emberrel
a teremben elég sokat álmodoztam.
Akkoriban a legtöbb programozó
nagyszámítógépeken dolgozott,
készletező rendszereket építettek,
meg bérszámfejtő és számlázó rendszereket.
De én interaktív
szövegszerkesztésen dolgoztam
és megrendelésre végzett számításokon.
Nyomtatott papírok és lyukkártyák helyett
egy mágikus táblát képzeltem el,
amelyen ha kitörlünk egy számot,
és beírunk egy újat,
minden más szám automatikusan megváltozik,
mint a szövegszerkesztésnél,
csak itt számokkal.
Elképzeltem, hogy számológépem
alján egérhardver lenne,
és kivetítője is lenne,
mint egy vadászgépben.
Beírhatnék néhány számot, bekeretezném,
és megnyomnám az Összegzés gombot.
Egy tárgyalás kellős közepén
megkaphatnám a választ.
Most már csak valóra kellett
váltanom az elképzelésemet.
Apám megtanított prototípust készíteni.
Maketteket mutatott,
amelyeket azért készített,
hogy próbálgassa
a nyomtatandó brosúrák tördelését.
Arra használta, hogy visszajelzést
kapjon ügyfeleitől, és jóváhagyassa,
mielőtt a munkát a nyomdaképre küldi.
Ha elkészítjük a megépítendő dolog
egyszerű működő változatát,
az rákényszerít a főbb
problémák feltárására,
s lehetővé teszi, hogy megoldásukra
sokkal olcsóbban találjunk eljárást.
Elhatároztam, hogy építek egy prototípust.
Elmentem a Harvard időosztásos rendszerébe
kötött egyik videoterminálhoz,
és dolgozni kezdtem.
Az egyik első probléma,
amivel találkoztam. ez volt:
Hogyan ábrázoljam a képletben az értéket?
Megmutatom, mire gondolok.
Úgy képzeltem, hogy rámutatok valahova,
beírok pár szót, majd máshova írok be,
beírok pár számot és még több számot,
és rámutatok, hova kérem a választ.
Aztán rámutatok az elsőre, mínuszt
nyomok, rámutatok a másodikra,
és megvan az eredmény.
A probléma a következő volt:
Mit tegyek a képletbe?
Olyasmi kell, amit a számítógép
be tud helyettesíteni.
És ha valaki ránéz a képletre,
tudnia kell, hogy a képernyő
melyik részére hivatkozik.
Az első gondolatom az volt,
hogy programozói módon oldom meg.
Amikor rámutatnak valahova,
a számítógép bekér egy egyedi nevet.
Elég hamar világossá vált,
hogy ez túl fárasztó.
A számítógépnek automatikusan kell
képeznie és beírnia a nevet.
Azt gondoltam, mi lenne, ha olyan
sorrendben nevezné el, ahogy létrehozzuk?
Kipróbáltam. V1, V2.
Elég hamar láttam,
hogy ha több érték volt,
már nem lehetett megjegyezni,
mi hol volt a képernyőn
Akkor azt mondtam: mi lenne, ha ahelyett,
hogy bárhova engednék értéket beírni,
lekorlátoznám egy rácsra?
Ekkor, ha rámutatnánk egy cellára,
a számítógép névként betehetné
a sor és az oszlop számát.
Ha térképként készíteném el, és felül
az ábécé lenne, oldalt pedig számok,
ha B7-et látnánk egy képletben,
pontosan tudnánk, hol van a képernyőn.
És ha magunknak kellene beírnunk
a képletet, tudnánk, mit kell tenni.
A rácsra korlátozás segített
megoldani a problémámat.
Új képességeket is tárt fel, például
a cellatartományok lehetőségét.
De nem volt túl korlátozó -
továbbra is be lehetett írni bármely
értéket vagy képletet bármely cellába.
És így járunk el a mai napig,
majdnem 40 évvel később.
Bob barátommal úgy döntöttünk,
hogy együtt megépítjük ezt a terméket.
Azon dolgoztam, hogy pontosan kitaláljam,
hogyan kellene működnie a programnak.
Írtam egy referenciakártyát,
amely dokumentációként szolgált.
Azt is elősegítette, hogy a definiált
felhasználói felületet
tömören és világosan el lehessen
magyarázni egy átlagembernek.
Bob az albérlete padlásán dolgozott
a massachusettsi Arlingtonban.
Ez a padlása belülről.
Bob időt vásárolt az MIT
Multics rendszerén,
hogy programkódot írjon
egy ilyen terminálon.
Aztán a tesztverziókat letöltötte
egy kölcsön Apple II-re
vezetékes telefonon
egy akusztikus csatolóval,
aztán teszteltünk.
Az egyik ilyen tesztre
a Pepsi Challenge esettel készültem.
A nyomtatás még nem működött,
mindent le kellett másolnom.
A mentés nem működött,
ezért ahányszor elszállt,
újra és újra és újra
be kellett írnom a képleteket.
Másnap az osztályban jelentkeztem,
kihívtak, és bemutattam az esetet.
Ötéves becsléseket végeztem. Mindenféle
különböző forgatókönyvet mutattam.
Kitűnőt kaptam az esetre.
Már megvolt a VisiCalc haszna.
A tanár megkérdezte: „Hogy csinálta?”
Nem akartam elárulni neki
a titkos programunkat.
(Nevetés)
Azt mondtam: „Ehhez hozzáadtam azt,
megszoroztam ezzel, és kivontam azt.”
Mire ő: „Miért nem használt arányosítást?”
Erre én: „Ó, az arányosítás -
az nem lett volna annyira pontos.”
Nem mondhattam azt, hogy:
„Az osztás még nem működik.”
(Nevetés)
Végül azonban befejeztünk
annyit a VisiCalcból,
hogy bemutathassuk a nagyközönségnek.
Apám nyomtatott referenciakártya-mintát,
amit marketinganyagként használhattunk.
1979 júniusában a kiadónk
bejelentette a VisiCalcot a világnak,
a New York-i óriási Nemzeti Számítógép-
konferencia egyik kis standján.
A The New York Times humoros
cikket közölt a konferenciáról.
„A gépek mintha
vallási rítusokat végeznének...
Miközben a hívők gyülekeznek,
a Coliseum teremben a festők
még gazdagítják a panteont,
óvatosan betűzik a ’VISICALC’-ot
nagy fekete betűkkel sárga alapon.
Üdvözlégy, VISICALC!”
(Sóhajtás) The New York Times:
„Üdvözlégy, VISICALC.”
(Nevetés)
Ez volt az elektronikus táblázatkezelő
egyetlen említése
a hagyományos üzleti sajtóban
körülbelül két évig.
A legtöbben még nem értették meg.
De egyesek igen.
1979 októberében elkezdtük
árulni a VisiCalc-ot.
A csomagolása így nézett ki.
És így nézett ki, mikor Apple II-n futott.
A többi, ahogy mondják, már történelem.
Rengeteg részlete van még a történetnek,
de az egy másik napra marad.
Egy dologra viszont emlékszik a Harvard.
Itt az az osztályterem.
Elhelyeztek egy táblát,
hogy megemlékezzenek az itt történtekről.
(Taps)
De arra is emlékeztet,
hogy önök is elővehetik tapasztalataikat,
képességeiket és igényeiket,
prototípusokat gyárthatnak
a problémák felfedezésére és megoldására,
és ezáltal megváltoztathatják a világot.
Köszönöm.
(Taps)