Amikor kicsi voltam, tudtam, hogy szupererőkkel rendelkezem. Bizony. (Nevetés) Úgy gondoltam, lenyűgöző ahogyan megértem a színesbőrű emberek érzéseit, és azonosulni tudok velük. Mint a nagyapáméval, aki egy konzervatív muszlim ember. Ráadásul megértettem afgán anyámat és pakisztáni apámat, akik nem annyira vallásosak, hanem lazák és meglehetősen liberálisak. De természetesen fehérek érzéseit is megértettem, és azonosultam azokkal is. A fehér norvégokéval, akik honfitársaim. Tudják, fehér, barna, akármilyen -- mindegyiküket szerettem. Mindenkit megértettem, még ha ők nem is mindig értették meg egymást, mind az én embereim voltak. Az apám azonban mindig aggódott. Folyton azt hajtogatta, hogy még a legjobb taníttatással sem fogom elérni azt, ami megillet. Még mindig diszkriminálnának, szerinte. És az egyetlen módja, hogy a fehér emberek elfogadjanak, ha híressé válok. És, vegyék figyelembe, hogy ez a beszélgetés hétéves koromban zajlott. Szóval amikor hét voltam, azt mondta: "Nézd, ez vagy a sport, vagy a zene lesz." Nem értett a sporthoz - Isten áldja meg- úgyhogy maradt a zene. Így amikor hét éves voltam, összegyűjtötte az összes játékomat, az összes babámat, és mindet kihajította. És cserébe adott egy gagyi kis Casio szintetizátort és -- (Nevetés) Igen. És énekórákat vettem. És tulajdonképpen arra kényszerített, hogy minden nap órákat és órákat énekeljek. Hamarosan egyre nagyobb és nagyobb közönség előtt kellett szerepelnem, és bizarr módon, majdhogynem a norvég multikulturalizmus kirakatarcává váltam. Persze nagyon büszke voltam magamra. Mert ekkor még az újságok is elkezdtek jó dolgokat írni a színesbőrű emberekről, így éreztem, hogy nő az erőm. Amikor 12 éves voltam, sétáltam haza az iskolából, tettem egy kis kitérőt mert akartam venni kedvenc édességemből a "sós talpak"-ból. Tudom, elég szörnyen hangzik, de én egyenesen imádtam őket. Ezek tulajdonképpen kis talp-alakú sós édesgyökér falatok voltak. És csak most, hogy mesélek róla, veszem észre, hogy mennyire szörnyen is hangzik, de akkor is imádom őket. Szóval a bolt felé tartva, az ajtóban egy felnőtt fehér fickó elállta az utamat. Megpróbáltam kikerülni, de ő megállított, elkezdett bámulni, az arcomba köpött, és ezt mondta: "Menj az utamból te kis fekete kurva, te kis paki kurva, menj vissza oda, ahonnan jöttél." Teljesen megrémültem. Csak néztem rá. Féltem még a köpést is letörölni az arcomról, akkor is amikor a könnyeimmel keveredett. Emlékszem, ahogy körülnéztem, remélve hogy felbukkan egy felnőtt, aki leállítja ezt a pasast. De ehelyett az emberek csak elsiettek mellettem, és úgy tettek, mintha nem látnának. Nagyon össze voltam zavarodva, és azt gondoltam, "Hé, fehérek, mi lesz? Hol vannak? Mi történik? Miért nem jönnek, hogy megmentsenek?" Felesleges is mondanom, nem vettem cukorkát. Hazafutottam, olyan gyorsan, ahogy tudtam. Minden rendben van - gondoltam. Ahogy telt az idő, ahogy egyre sikeresebb lettem, kezdtem vonzani a színesbőrű emberek zaklatását is. Néhány férfi a szüleim közösségében úgy gondolta, hogy egy nő számára elfogadhatatlan és becstelen a zenével foglalkozni és a médiában szerepelni. Így nagyon hamar elkezdődtek a támadások a koncertjeimen. Emlékszem, az egyik koncerten a színpadon voltam, lehajoltam a közönséghez, és az utolsó amit láttam, egy fiatal barna arc, és a következő pillanatban valamilyen vegyi anyagot szórtak a szemembe, és emlékszem, hogy alig láttam, a szemeim könnyeztek, de folytattam az éneklést. Arconköptek Osló utcáin, most barna bőrű férfiak. Egyszer még el is akartak rabolni. A halálos fenyegetések vég nélküliek voltak. Emlékszem, egyszer egy idősebb szakállas férfi állított meg az utcán, és azt mondta: "Azért utállak annyira mert miattad gondolják azt lányaink hogy bármit megtehetnek." Egy fiatal fiú figyelmeztetett, vigyázzak mit csinálok. Azt mondta, hogy a zene iszlámellenes és a kurvák munkája, ha folytatod, meg fognak erőszakolni és kivágják a beleidet, hogy ne születhessen még egy ilyen kurva. Megint teljesen összezavarodtam. Nem értettem, mi folyik körülöttem. Hogyhogy a saját barna embereim így kezelnek? Ahelyett, hogy áthidaltam volna a két világ közötti szakadékot, a két világ közé zuhantam. Azt hiszem a köpés volt számomra a kriptonit. Mire 17 éves lettem, a fenyegetések vég nélkülivé, a zaklatás állandóvá vált. Olyan szörnyű volt, hogy anyám leültetett és azt mondta, "Nézd, mi nem tudunk többé megvédeni, nem tudunk biztonságban tartani, el kell menned." Úgyhogy vettem egy jegyet Londonba, összepakoltam és elutaztam. A legszívbemarkolóbb az volt, hogy senki nem mondott semmit. A távozásom Norvégiából nagyon publikus volt. Sem a barnák, sem a fehérek -- senki nem mondott semmit. Senki sem mondta, "Várjunk, ez nem helyes. Támogassuk ezt a lányt, védjük meg, hiszen közülünk való." Senki nem mondott ilyesmit. Ehelyett, úgy éreztem magam -- tudod, a reptéren, a poggyászkiadásnál ott van a sok különböző bőrönd mennek körbe-körbe, és mindig marad egy a legvégén, amelyik senkinek sem kell, senki sem tart rá igényt. Na, így éreztem magam. Sosem éreztem magam ilyen egyedül, ilyen elveszettnek. Miután Londonba jöttem, újraindítottam a zenei karrieremet. A hely új volt, de sajnos a sztori ugyanaz. Emlékszem az üzenetre, amit kaptam arról, hogy meg fognak ölni és hogy a vérem patakokban fog folyni és hogy hányszor fognak megerőszakolni, mielőtt meghalok. Ekkor, azt kell mondjam, igazából már hozzászoktam az ilyen üzenetekhez, de ami most más volt, hogy elkezdték a családomat is fenyegetni. Úgyhogy ismét összepakoltam, abbahagytam a zenélést és az USA-ba költöztem. Elegem volt. Nem akartam többé ezzel foglalkozni. És nem akartam megöletni magam valamiért, ami mégcsak nem is az én álmom volt -- hanem apám választása. El voltam veszve. és kicsit szétestem. De rájöttem, hogy amit tenni akarok, az, hogy életem elkövetkező valahány évét azzal akarom tölteni, hogy fiatalokat támogatok, és ott legyek számukra valahogy, bárhogy, ahogy tudok. Önkénteskedni kezdtem különböző szervezeteknél, akik fiatal muszlimokkal foglalkoztak Európában. És meglepetésemre, amit találtam, a rengeteg fiatal volt, aki szenvedett és küzdött. Annyi problémával szembesültek családjukban és közösségükben, akik jobban törődtek a becsületükkel és jó hírükkel, mint a saját gyermekeik boldogságával és életével. Kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem voltam olyan egyedül vagy olyan furcsa. Lehet, hogy sok hasonló ember van a világon. A lényeg, amit a legtöbb ember nem ért meg, hogy annyian nőnek fel közülünk Európában, akik nem lehetnek önmaguk. Nem engedik, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Nem házasodhatunk szabadon, vagy nem lehetünk azzal, akit választunk magunknak. Pályát sem választhatunk szabadon. Ezek a normák Európa muzulmán részein. Még a világ legszabadabb közösségeiben sem vagyunk szabadok. Életünk, álmaink, a jövőnk nem a sajátunk, hanem a szüleinké és a közösségüké. Vége nincs a történeteknek az olyan fiatalokról, akik mindannyiunk számára elvesztek, akik láthatatlanok számunkra, akik szenvednek, és egyedül vannak a szenvedéseikkel. Gyerekeket vesztünk el kényszerházasságok, becsületbeli erőszak és zaklatás miatt. Miután évekig dolgoztam ezekkel a fiatalokkal, végül rájöttem, hogy ezt így nem tudom folytatni. Nem tölthetem az életem hátralevő részét félelemben és rejtőzködve és hogy valamit tennem kell. És arra is rájöttem, hogy a hallgatásom, a hallgatásunk teszi lehetővé, hogy az erőszak folytatódjon. Ezért úgy döntöttem, hogy gyerekkori szuperképességeimet végre felhasználom, hogy segítsek megérteni, milyen egy fiatalnak, aki a családja és az országa közötti szorítóba került. Ezért kezdtem el filmeket forgatni és elmondani történeteiket. Az is célom volt, hogy megértessem az emberekkel annak végzetes következményeit, ha nem veszik komolyan ezeket. Az első filmem Banazról szólt. Ő egy 17 éves londoni kurd lány volt. Engedelmes volt, megtett mindent, amit a szülei kívántak. Mindent megpróbált jól csinálni. Összeházasodott egy fiúval, akit a szülei választottak, mégha az folyton verte és erőszakolta is. És amikor a családjához fordult segítségért, azt mondták, "Nos, menj vissza hozzá és legyél jobb feleség." Csak mert nem akartak egy elvált lányt, mert az becstelenséget hoz a családra. Annyira megverték, hogy vérzett a füle. Végül elmenekült, és talált egy fiatal férfit, akit ő választott, és akibe beleszeretett. De a közösség és a családja rájött, ő pedig eltűnt. Három hónap múlva találták meg. Egy bőröndben, a ház alatt elásva. Összekötözte és halálra verte három férfi, három unokatestvér, apjuk és nagybátyjuk parancsára. Ami még szörnyűbb Banaz történetében, hogy ötször fordult segítségért a rendőrséghez Angliában, elmondva, hogy a családja meg fogja ölni. A rendőrök nem hittek neki, ezért nem tettek semmit. És a gond ezzel az, hogy nem elég, hogy gyermekeink közül sokan szembesülnek ilyen problémákkal családjukban és családjuk közösségében, de ráadásul még meg nem értés és apátia fogadja őket az országban, ahol felnőttek. Amikor a saját családjuk cserbenhagyja őket, a többiekhez fordulnak, és ha mi nem értjük meg őket, elveszítjük őket. Amíg ezt a filmet forgattam, sokan mondták, "Nézd, Deeyah, tudod nekik ilyen a kultúrájuk, ők így bánnak a gyerekeikkel, mi nem tudunk beleavatkozni." Megnyugtatom önöket: Az, hogy meggyilkolnak, nem a kultúránk része. Tudták? És azokat akik úgy néznek ki, mint én, a fiatal nőket hozzám hasonló háttérrel, ugyanazok a jogok kellene, hogy megillessék és ugyanolyan védelem, mint bárki mást az országban, vagy talán nem? Így a következő filmemmel meg akartam próbálni megérteni, hogy az Európában élő muzulmán fiatalok közül miért vonz néhányat a szélsőségesség és erőszak. De a téma kapcsán rájöttem, hogy szembe kell néznem a legnagyobb félelmemmel is: a szakállas barnabőrű férfiakkal. Ugyanolyan, vagy hasonló férfiakkal, mint akik életem legnagyobb részében üldöztek. Férfiakkal, akiktől egész életemben rettegtem. Olyan férfiakkal, akiket mélyen elítéltem hosszú-hosszú éveken át. Így a következő két évet azzal töltöttem, hogy elítélt terroristákat interjúvoltam, dzsihadistákat és volt szélsőségeseket. Amit eddig is tudtam, ami mindig is teljesen világos volt, hogy a vallás, politika, Európa gyarmatosító múltja, a Nyugat jelen külpolitikai kudarcai mind beletartoznak a képbe. De ami jobban érdekelt, rá akartam jönni, hogy milyen emberi, milyen személyes indokok miatt válnak a fiatalok fogékonnyá a hasonló csoportosulások iránt. És ami a legjobban meglepett, hogy sérült emberi lényeket találtam. A szörnyetegek helyett, akiket kerestem, akiket reméltem, hogy találok -- őszintén, mert az nagyon kielégítő lett volna -- megtört embereket találtam. Pont, mint Banaz, láttam, ahogy ezeket a fiatal embereket tönkretette, ahogy próbálták áthidalni a szakadékot a családjuk és anyaországuk között. És amit még megtanultam, hogy a szélsőséges és terrorista csoportok kihasználják a fiatalok eféle érzéseit és - cinikus módon- az erőszak felé terelik őket. "Gyere hozzánk" - mondják. "Utasítsd el mindkét oldalt, a családodat és a hazádat, mert ők is elutasítanak téged. A családodnak fontosabb a becsülete, mint te és az országodnak egy igazi norvég, brit vagy francia mindig fehér lesz, de te sosem." Olyanokat ígérnek fiataljainknak, amik után sóvárognak: elismertséget, hősiességet, a valahova tartozás érzését, célt, egy közösséget, ahol szeretik és elfogadják őket. A gyengék erősnek érezhetik magukat. Akik észrevétlenek és csendesek voltak, azokat végre meglátják és meghallgatják. Ezt nyújtják fiataljainknak. Miért fiataljainkkal teszik ezt, és miért nem velünk? Nem próbálok mentséget vagy kifogást keresni az erőszakra. Azt próbálom elmondani, hogy meg kell értenünk, miért vonz ez néhányat fiataljaink közül. Igazából meg szeretném önöknek mutatni ezeket a gyerekkori képeket a filmben szereplő férfiakról. Ami különösen megérintett, hogy annyiaknak közülük -- sosem gondoltam volna -- nagyon sokuknak nem volt apjuk, vagy bántalmazta őket. És számos fiatal fiú talált végül egy törődő és kedves apafigurára ezekben a radikális csoportokban. Találtam olyanokat is, akikből a rasszista erőszak váltotta ki a brutalitást, csak úgy nem érezték magukat áldozatnak, hogy végül ők is erőszakossá váltak. Rémülten fedeztem fel, hogy amit találtam, ismerős: Azokat az érzéseket, amiket én éreztem, amikor 17 évesen elmenekültem Norvégiából. Ugyanazt a zavarodottságot, ugyanazt a szomorúságot, az elárultságnak ugyanazt az érzését, a senkihez nem tartozást. Ugyanazt az elhagyatottságot és őrlődést a kultúrák között. Viszont én nem a pusztítást választottam, a kamerámhoz nyúltam fegyver helyett. És ezt a szupererőm miatt tettem. Én láttam, hogy a válasz a megértés, nem az erőszak. Az emberi lényeket látni összes erényükkel és hibáikkal, ahelyett, hogy folytatnánk a leegyszerűsítést gazemberekre és áldozatokra - rájuk és miránk. Végül arra jutottam, hogy a két kultúrám nem kell, hogy egy ütközőpont legyen hanem egy olyan rés lehet, ahol megtalálhatom a saját hangomat. Nem éreztem többé, hogy állást kell foglalnom, és ez sok-sok évembe került. Annyi fiatal küzd ma ugyanazokkal a problémákkal, és egyedül kell küzdeniük. Emiatt nyitottak, mint egy seb. Néhányuknak a radikális iszlám által nyújtott világkép elfertőzi ezeket a sebeket. Van egy afrikai szólás, ami így hangzik: "Ha a fiatalokat nem vonják be a falu életébe, felégetik majd, csak hogy érezzék a melegét." Itt megkérdezném -- a muszlim szülőket és muszlim közösségeket: Feltételek nélkül fogjátok szeretni és gondozni gyermekeiteket? Tudjátok őket választani a becsületetek helyett? Meg tudjátok érteni, miért olyan mérgesek, miért idegenednek el, amikor a becsületeteket eléjük helyezitek? Meg tudjátok próbálni, hogy gyerekeitek barátja legyetek, hogy megbízhassanak bennetek, hogy veletek akarják megosztani tapasztalataikat, ahelyett, hogy máshova kelljen menekülniük? És azoknak a gyermekeknek, akiket csábít a szélsőség, segítetek felismerni, hogy az a dühöt és a szenvedést táplálja? Összeszeditek az erőtöket, hogy szembeszálljatok a cinikus öregekkel, akik a ti véreteket a saját hasznukra akarják fordítani? Utat engedtek az életnek? Meglátjátok, hogy úgy vehettek édes elégtételt, ha egy boldog, teljes és szabad életet éltek? Egy életet, amit csak ti, és senki más nem határoz meg. Miért akartok egy újabb halott muszlim gyermekké válni? És mi, a többiek, mikor fogunk odafigyelni a fiatalokra? Hogyan támogathatjuk őket, hogy fájdalmukban ne romboljanak, hanem építsenek? Azt hiszik, nem szeretjük őket. Azt hiszik, nem érdekel minket mi történik velük. Azt hiszik, nem fogadjuk el őket. Megtaláljuk vajon a módját, hogy máshogy érezhessenek? Mibe kerül nekünk, hogy észrevegyük őket, mielőtt erőszak áldozatává vagy elkövetőjévé válnak? Sikerül vajon törődnünk velük, és a mieinknek tekintenünk őket? Hogy nem csak akkor háborodunk fel, amikor az erőszak áldozata úgy néz ki, mint mi? Vissza tudjuk utasítani a gyűlöletet, hogy áthidaljuk a köztünk lévő viszályokat? Az a helyzet, hogy nem mondhatunk le egymásról vagy gyermekeinkről akkor sem, ha ők elfordulnak tőlünk. Ez közös felelősségünk. És hosszú távon a bosszú és az erőszak nem működik a szélsőségesek ellen. A terroristák azt akarják, hogy a házunkban bujkáljunk félelmünkben, bezárva az ajtót és szívünket. Még több sebet akarnak feltépni a társadalmainkban hogy azokon keresztül még szélesebb körben terjeszthessék a fertőzést. Azt akarják, hogy olyanok legyünk, mint ők: intoleránsak, gyűlölködőek és kegyetlenek. A párizsi merényletek másnapján, az egyik barátom ezt a képet küldte a lányáról. Ez itt egy fehér lány és egy arab lány. Legjobb barátok. Ez a kép a kriptonit a radikálisok számára. Ez a két kislány a szupererejével megmutatja az előre vezető utat egy olyan társadalom felé, amit együtt kell felépítenünk, egy olyan felé, ami befogadja és támogatja, nem pedig visszautasítja gyermekeinket. Köszönöm,hogy meghallgattak. (Taps)