1996. január 16-án, kedden bevonultam az elnöki rezidenciába, mint Sierra Leone új államfője. Nem választottak meg. Négy évvel korábban egyike voltam a 30, húszas éveiben járó, felfegyverzett katonatisztnek, aki a frontról a fővárosba, Freetownba utazott. Egy célunk volt: megbuktatni a korrupt és elnyomó egypárti diktatúrát, amely már 25 éve hatalmon volt. A puccs végül erőszakmentesen zajlott. Néhány lövés és a rádió bevétele után százezrek vonultak az utcákra, hogy felszabadítóként üdvözöljenek minket. Ha azt gondolják, olyan ez, mint egy filmjelenet, akkor egyetértünk. A hatalomra kerülő katonai kormányzat tagjaként több feladatot is elláttam. Célunk minden esetben a demokrácia helyreállítása volt. Azonban még négy év elteltével sem volt lehetősége a lakosságnak többpárti voksoláson részt venni. Az emberek kezdték elveszteni az ígéretünkbe vetett hitüket. De tudják mit? Én szeretem betartani az ígéreteimet. Néhány bajtársammal újabb puccsot szerveztünk – ez alkalommal a saját elnökünk és parancsnokunk ellen. Ez a puccs is vérontás nélkül zajlott. Így kerültem elnöki pozícióba 1996. január 16-án, mindössze 31 évesen. A hatalom íze persze édes volt. Sérthetetlennek éreztem magam. Többezernyi tetőtől talpig felfegyverzett katona és egy repülőflotta volt az irányításom alatt. Teljes védelmet élveztem, és fényűző körülmények között éltem. De a nemzetért vállalt kötelességeim mindennél előbbre valóak voltak. Milliónyi honfitársam hagyta el otthonát a polgárháború miatt, vagy menekült el az erőszak és a fosztogatások elől. Diplomáciai úton igyekeztem megoldást találni. Többekkel felvettem a kapcsolatot a régióban, és rávettem a rejtőzködő lázadóvezért, hogy kezdeményezzen béketárgyalásokat. Erre eddig nem volt példa. Tanácsadói értekezletet is összehívtam, hogy civilszervezetekkel és részvényesekkel megvitassuk az előttünk álló teendőket. Mindkét esetben megosztottam velük, amiben hittem akkor, és hiszek most is: Sierra Leone fontosabb mindannyiunknál, ezért biztosítanunk kell, hogy az ország biztonságos, békés és igazságos legyen, ahol mindenki boldogulhat, és hozzájárulhat hazája felvirágoztatásához. Béketárgyalásokba kezdtem tehát a felkelőkkel, és demokratikus, többpárti választásokat írtam ki – közel 30 éve először. (Taps) A hatalmat átadtam az ekkor megválasztott elnöknek, visszavonultam a hadseregtől, és elhagytam a hazámat, hogy az Egyesült Államokba menjek tanulni. Mindezt 3 hónap alatt. (Taps) Sétáim során sokat gondolkodtam azon, vajon nemzetként hogyan állhatnánk újra helyt. Több mint 20 évvel később, 2018 áprilisában, kicsit ráncosabban és őszülő hajjal újból Sierra Leone elnöke lettem. Ekkor viszont már demokratikusan választottak meg. (Taps) Tavaly a szavazóhelyiségben állva hároméves kislányomat, Aminát tartottam a karomban. Ő is fogni akarta velem a szavazólapot. Elszánt volt és határozott. Ekkor ébredtem rá – ott, a szavazólappal a kezünkben –, hogy mi is számomra a legfontosabb, ha megválasztanak Sierra Leone elnökévé: az hogy hogyan tudnám Amina és több millió más, hozzá hasonló gyermek életét megkönnyíteni az országban. Tudják, én hiszek abban, hogy egy igazi vezetőnek olyan lehetőségeket kell teremtenie, melyekben mindenki hihet – különösen a fiatalság –, melyeket mindenki magáénak érezhet, megvalósításukhoz bárki hozzájárulhat, és melyek védelme mindenki ügye. A hatalomhoz vezető út tele lehet akadályokkal, és még gyakrabban vicces, ugyanakkor nehezen megválaszolható kérdésekkel: Hogyan lehet megbirkózni egy olyan ország problémáival, mint Sierra Leone? Már vagy száz éve bányászunk, de még mindig szegények vagyunk. Már 58 éve kapjuk a nemzetközi segélyeket, de még mindig szegények vagyunk. A gazdasági fejlődés titka a természet legjobb erőforrásaiban rejlik: a képzett, egészséges és tettre kész emberekben. Országunk megváltoztatásának titka tehát az volt, hogy segítsük és támogassuk a következő generációban rejlő végtelen lehetőségeket, és bátorítsuk őket, hogy változtassanak. A humán tőke fejlesztése volt a kulcs Sierra Leone fejlődéséhez. Elnökjelöltként számos fiatal férfival és nővel találkoztam az ország minden tájáról, de találkoztam olyanokkal is, akik külföldön élnek. Mind idegenkedtek a politikai vezetői szereptől, és nem igazán törődtek az ország jövőjével. Hogyan változtathatnánk meg a hozzáállásukat, és hogyan tudnánk meggyőzni őket arról, hogy az ország átalakításához a válaszok az ő kezükben vannak? Megválasztásom után első dolgom volt, hogy felkérjem az ország legkiválóbb fiataljait, vegyenek részt a munkában, vállaljanak felelősséget, valósítsuk meg együtt elképzeléseinket, és alakítsuk át az országot. Hálás vagyok, hogy sokan igent mondtak. Hadd mondjak önöknek pár példát. A korrupció jelentős problémát okozott a kormányzatban, a közintézményekben és Sierra Leone közéletében egyaránt, ez pedig aláásta a nép bizalmát és az ország nemzetközi megítélését. Kineveztem egy fiatal ügyvédet a Korrupcióellenes Bizottság biztosává. Kevesebb, mint egy év alatt a váderedményességi mutatók 100%-on álltak, és mintegy 1,5 millió dollárnyi ellopott pénzt is visszaszerzett. Ez az összeg lett az ország legelső orvosi diagnosztikai központjának kezdőtőkéje. (Taps) Nemrégiben a Millenium Challenge Corporationtől jó minősítést kaptunk a korrupció visszaszorításában elért eredményekért, és a nemzetközi segélyszervezetek elkezdtek visszaszivárogni az országba. Elszántan törekszünk a rendszerszintű korrupció megtörésére és arra, hogy aki ilyesmit követ el, ne tehesse büntetlenül. Megválasztásom előtt Londonban találkoztam egy rasztahajú, csont és bőr feltalálóval, aki a Harvardon, illetve a MIT-n végzett. Kávézás közben felvetettem, hogy esetleg segíthetne nekem annak megválaszolásában, hogyan állíthatnánk az innovációt a fejlődés szolgálatába, többek között a kormányzatban, az állami bevételek növelésében, az egészségügyben, az oktatásban, a közszolgáltatások biztosításában és a magánszektor támogatásában. Hogyan tudnánk szerepet vállalni a digitális gazdaságban, és hogyan válhatna az ország az innováció egyik központjává? És tudják mit? Otthagyta kényelmes állását az IBM-nél, és ma egy fiatal férfiakból és nőkből álló testületet vezet az újonnan létrehozott Tudományos és Technikai Újítások Igazgatóságán belül, melynek székhelye az irodámban van. (Taps) Most ez a fiatalember is itt van velünk. Egy másik fiatalt, egy Sierra Leone-i hölgyet arra kértem fel, hogy indítsa útnak és vezesse az új Gazdaságfejlesztési Minisztériumot. Ő ki is kérte a Sierra Leone-iek véleményét az ügyben, és rekordidő alatt elkészítette a középtávú nemzeti fejlesztési tervet Oktatás a fejlődésért címen. Mára világosan érthető egységekre bontva felvázoltuk mindazt, ami az ország fejlődéséhez szükséges, így meg tudjuk tervezni a költségvetésünket, ebbe be tudjuk illeszteni a segélyszervezetektől érkező támogatást, és a fejlődést is mérni tudjuk. De kormányom legfontosabb célkitűzése még ennél is merészebb – ha nevezhetem annak. Ötből három Sierra Leone-i felnőtt nem tud sem olvasni, sem írni. Több ezer gyermek azért nem járhatott iskolába, vagy azért nem tanulhatott tovább, mert a szülei nem tudták fizetni az évi 20 dolláros tandíjat. A nők és lányok, akik a népesség 51%-át teszik ki, nem kaptak egyenlő lehetőséget arra, hogy oktatásban részesüljenek. Erre a problémára a legegyértelműbb válasz az ingyenes, minőségi oktatás volt, melyet biztosítanunk kell minden Sierra Leone-i gyermek számára, függetlenül a nemüktől, képességeiktől vagy nemzetiségi hovatartozásuktól. (Taps) Jó ügyért szólt a taps. Eddig rendben is van. Az egyetlen bökkenő az, hogy nem volt elég pénzünk a program beindításához. (Nevetés) De komolyan. A segélyszervezetek adatokat kértek, mielőtt támogatták volna az elképzelést. Politikai ellenfeleim persze csak nevettek rajtam. De kitartottam, mondván, hogy az a nemzet, mely pénzt áldoz a humán tőke fejlesztésére, a minőségi, ingyenes oktatásra a megfizethető, korszerű orvosi ellátásra és az élelmiszerellátás biztonságára, hamarabb eléri céljait. Kitartottam amellett, hogy ahhoz, hogy jól képzett, innovatív, termelékeny, a 21. század elvárásainak megfelelő munkaerőt biztosítsunk, elengedhetetlen, hogy nagyobb összegeket fektessünk humán erőforrás fejlesztésbe. De nem volt pénzünk, mivel az előző kormány minden állami megtakarítást felélt. Visszaszorítottuk a korrupciót, megtettük a szükséges intézkedéseket a csalás és pazarlás megelőzésére, és figyeltük, hogy gyűlik össze a szükséges pénz. Tavaly augusztusban sikeresen elindítottuk az ingyenes és minőségi oktatást célzó programot – négy hónappal a gondolat megszületése után. Ma már kétmillió gyermek jár iskolába. (Taps) A költségvetés 21%-át az ingyenes, minőségi oktatás biztosítására fordítjuk. A segélyszervezetekkel, befektetőkkel folytatott együttműködésnek köszönhetően tanulási és oktatási segédanyagokat biztosítottunk, biztonságos környezetet alakítottunk ki a lányoknak, és az iskolákban gyermekétkeztetési programokat indítottunk szerte az országban. Sőt, fizetési elmaradásainkat is pótoltuk a pedagógusoknak. Minden lány, aki természettudományos szakra nyert egyetemi felvételt, mérnöki tudományokat, matematikát, vagy hasonló tárgyakat hallgat, ösztöndíjban részesül. (Taps) Elmondom, hogy mindez miért is fontos: pár éven belül egy egészségesebb, tanultabb és képzettebb fiatal generáció nő fel, akik országunk fejlődését fogják segíteni. Felkészültek lesznek, hogy előmozdítsák a tudományt és az innovációt. Ennek segítségévet befektetőket vonzhatunk a gazdaság legkülönfélébb területeire: a turizmustól a halászatig, a megújuló energiától a gyáriparig. Ez a legnagyobb vágyam. Véleményem szerint, ez az, amiről a felelős kormányzás szól: a felelős vezető figyelmesen meghallgatja a legőrültebb ötleteket is, a fiatalabb generáció reményeit és vágyait, hiszen ők önmagunk és az ország jobbítására törekednek. Fontos, hogy tudják, milyen sokat számítanak ezek az álmok. Fontos, hogy kiálljunk mellettük, és feltegyük a kérdést, "Miért ne?", amikor látszólag lehetetlennek tűnő kérdéseket vetnek fel. A felelős vezetés arról szól, hogy megálmodjuk és megvalósítsuk a közös jövőt. A legvakmerőbb és legnagyobb hatású események, döntések, személyesek és országos jelentőségűek, akkor születnek, amikor feltesszük a kérdést: "Miért is ne?", és eltervezzük, majd megvalósítjuk ezeket a merész gondolatokat. Minden nap azzal ébredek, hogy országunkat többé ne bélyegezze meg a múlt. A jövő mindenki számára reményt és lehetőséget tartogat. Nekem fontos, hogy az ország különböző részein élő fiatalok úgy érezzék, részesei annak, hogyan alakul nemzetünk története. Arra bíztatom őket, hogy olyan országot építsenek, ahol a hároméves lányomhoz, Yie Amie-hoz hasonló gyerekek olyan helyen nőhetnek fel, ahol jó a vezetés, ahol minőségi az oktatás, az egészségügyi ellátás és jó az infrastruktúra. Azt szeretném, hogy gyermekeinkből olyan fiatalok legyenek, akik tovább nevelgetik a fát, melynek magjait most ültetjük el. Meg tudja valaki mondani nekem, miért ne álmodjunk hazánknak szebb jövőt? Köszönöm! (Taps)