Az erdő nagy része azon óriások árnyékában él, melyek a lombkorona legfelső részét alkotják. Ezek a legöregebb fák, több száz gyermekkel és több ezer unokával. Ellenőrzik szomszédaikat, az élelmet, a készleteket, és hosszú életük során szerzett bölcsességeket osztanak meg velük. Mindezt legyökerezve teszik, a beszéd, érintés vagy mozgás képessége nélkül. Sikerük titka az erdő talaja alatt rejlik, ahol szerteágazó gyökérrendszer támogatja a felettük tornyosuló fatörzseket. E gyökerek szimbiotikus gombákkal való társulását mikorrhizának hívják. Ezeknek a gombáknak számtalan elágazó, fonalszerű hifájuk van, melyek együttese alkotja a micéliumot. A micélium a fa gyökérrendszerénél sokkal nagyobb területen terjed el, és ezért képes összekötni a különböző fák gyökérzetét. Ezek a kapcsolatok alkotják a mikorrhiza hálózatokat. A mikorrhiza hálózatokon keresztül a gombák képesek erőforrásokat és jelző molekulákat szállítani a fák között. Tudjuk, hogy a legöregebb fáknak van a legnagyobb mikorrhiza hálózata a legtöbb kapcsolattal a többi fához, de ezeket a kapcsolatokat hihetetlenül bonyolult nyomon követni. Ez azért van, mert nagyjából száz mikorrhiza-gombafaj létezik – és az egyes fákat akár több tucatnyi különböző gomba hódíthatja meg, amelyek mindegyike különböző fák egyedi sorához kapcsolódhat, amelyeknek viszont megvan a saját egyedi gombatársulásuk. Hogy megértsük, hogyan áramlanak át az anyagok ezen a hálózaton, nézzük meg közelebbről a cukrokat, ahogy egy kifejlett fától egy szomszédos csemete felé haladnak. A cukor útja magasan a föld fölött kezdődik, a legmagasabb fák leveleiben a lombkorona fölött. A levelek a bőséges napfényt használják, hogy fotoszintézissel cukrot készítsenek. Ez az alapvető üzemanyag keresztülutazik a fán a fanedv segítségével a törzs aljába. Onnan a cukor lefolyik a gyökerekig. A mikorrhizagombák összeakadnak a gyökerek hegyével, és vagy körülveszik, vagy áthatolnak a külső gyökérsejteken, a gomba típusától függően. A gombák nem termelnek cukrot, habár szükségük van rá ugyanúgy, mint a fáknak. Viszont képesek a fagyökereknél hatékonyabban felvenni a tápanyagokat a talajból – és átadni ezeket a tápanyagokat a fák gyökereinek. Általában az anyagok abba az irányba áramlanak, ahol kisebb sűrűségben találhatóak meg, vagy a forrásuktól haladnak lefelé. Ez azt jelenti, hogy a cukrok a fagyökerekből a gombák hifájába folynak. Miután a cukrok bekerülnek a gombába, a hifa sejtjei közötti pórusokon vagy egy speciális, üreges szállító hifán keresztül haladnak. A gomba a cukrok egy részét elnyeli, de a többi továbbhalad, és bejut a szomszédos fa gyökerébe, egy csemetéhez, ami az árnyékban nő, ezért kevesebb lehetősége van cukrok fotoszintetizálására. De miért szállítja a gomba a készleteket fáról fára? Ez a mikorrhiza kapcsolatok egyik rejtélye. A gomba érdekében áll, hogy elcserélje a talaj tápanyagait egy fával cukorra – mindkét fél jól jár. A gomba valószínűleg kevésbé nyilvánvaló előnyöket is szerez egy, a fák közötti hálózat részeként, de a pontos módok nem teljesen ismertek. Talán a gomba előnyökhöz jut a kapcsolatokból, amit annyi eltérő fával létesít, ahánnyal csak tud, és maximalizálja kapcsolatait a fák közötti molekulacserével. Vagy talán a növények csökkentik adományaikat a gombák felé, ha a gombák nem segítik elő a cserét a fák között. Bármi is legyen az ok, ezek a gombák hihetetlen mennyiségben adnak át információt a fák között. A mikorrhizákon keresztül a fák tudják, vajon a tápanyagok vagy a jelző molekulák egy fajtársuktól jönnek-e. Még azt is meg tudják mondani, mikor információ egy közeli rokontól, egy testvértől, esetleg szülőtől jön. A fák megoszthatnak információkat a gombahálózatokon keresztül olyan eseményekről, mint aszály vagy rovartámadások, növelve a szomszédaik védőenzim-gyártását, hogy felkészüljenek ezekre a veszélyekre. Az erdő egészsége múlik ezeken a bonyolult kommunikációkon és cseréken. Mivel minden olyan szoros kölcsönhatásban van, ami hatást gyakorol egy fajra, az befolyásolja a többit is.