Van egy régi vicc, amiben egy rendőr az éjszaka közepén belebotlik egy fickóba egy utcai lámpánál, aki a földet fürkészve ide-oda sétál, mire a rendőr megkérdi, mit csinál. A fickó azt feleli, a kulcsait keresi. A rendőr erre fogja magát, körülnéz, tüzetesen átvizsgálja a földet, és ő is keresgél két-három percen át. A kulcsok sehol. A rendőr végül megszólal: "Biztos benne, jóember? Biztosan itt vesztette el a kulcsait?" Mire a pasas azt mondja, "Nem, nem, valójában az utca másik végén, de itt jobb a világítás." Van egy koncepció, amiről manapság beszélünk, az úgynevezett "nagy adat" fogalma, ami mindazt az információt jelenti, amit mi generálunk az internetes interakcióinkkal, mindennel, a Facebooktól és a Twittertől kezdve a zenék letöltéséig, az online streamekig és más hasonlókig, a TED élő streamekig. És az emberek, akik a nagy adatokkal dolgoznak, arról beszélnek, hogy legnagyobb gondjuk, hogy annyi az információnk, hogy a legfőbb problémát már a rendszerezésük okozza. A globális egészségügyben dogozóként azt kell mondjam, nem ez a legnagyobb problémánk. Mert nekünk, annak ellenére, hogy az interneten "jobb a világítás", azok az adatok, amik segíthetnek a mi problémáink megoldásában, nem találhatók meg az interneten. Így nem tudjuk, pl., hogy hány ember érintett a katasztrófákban, vagy konfliktusokban. Alapjaiban semmit sem tudunk a klinikákról a fejlődő világban, hogy melyeknek vannak gyógyszerei, és melyeknek nincsenek. Fogalmunk sincs ezen klinikák ellátási láncairól. Nem tudjuk -- és ez tényleg elképesztő számomra --, nem tudjuk azt, hogy hány gyermek született, vagy hogy hány gyermek él Bolíviában, Botswanában vagy Bhutánban. Nem tudjuk, hogy hány gyerek halt meg múlt héten ezen országok egyikében vagy másikában. Nem ismerjük az idősek, sem a mentális betegek igényeit. Mindezekről a különböző, kritikus kérdésekről vagy kritikusan fontos területekről, melyeken segíteni akarunk, alapvetően semmit sem tudunk. Tudatlanságunknak részben az az oka, hogy az informatikai rendszer, ami a globális egészségügyben a problémák megoldásához szükséges adatok megszerzésére használunk, nem más, mint amit itt látnak. Ez pedig egy nagyjából 5000 éves technológia. Néhányan maguk közül talán használták már. Kezd kissé kifutni, de mi még mindig ezt használjuk a dolgaink 99 százalékához. Ez egy nyomtatott űrlap, és amit itt látnak az egy papír az Egészségügyi Minisztérium nővérének kezében, aki éppen Indonézia vidéki területeit járja végig egy -- egészen biztosan -- nagyon forró és párás napon, miközben több ezer ajtón kopogtat be hetek vagy hónapok alatt, azt mondva, "Elnézést szeretnénk feltenni néhány kérdést. Van gyermekük? Átestek már oltáson?" Mert az egyetlen módja, hogy ténylegesen megtudjuk hány gyermeket oltottak be Indonéziában, hogy hány százalékuk kapott az oltásból, nem elérhető az internetről, és csakis odakinn a terepen, olykor ajtók tízezrein bekopogva szerezhető meg. Néha hónapoktól egészen évekig tarthat egy ilyen feladat végrehajtása. A népszámlálás végrehajtása Indonéziában valószínűleg két évbe telne. A problémát természetesen maguk az űrlapok jelentik -- és én mondom önöknek, minden lehetséges dologra van egy űrlapunk. Van formanyomtatványunk az oltottsági felmérésekhez. Van formanyomtatványunk a klinikára érkezők nyomonkövetésére. Van formanyomtatványunk a gyógyszeres ellátás követésére, a vérellátásra -- mindezek különféle űrlapok különféle témákhoz, és mindnek ugyanaz a végeredménye, és ez a végeredmény valahogy így néz ki. Amit itt látunk, az egy kisbusznyi adat. Ezek egyetlen oltáslefedettségi felmérés adatai Zambia egyetlen körzetéből, néhány évvel ezelőttről. Ebben a felmérésben én is részt vettem. Az egyetlen dolog, amit meg akartunk tudni, hogy a zambiai gyermekek hány százalékát oltották be, és ezek itt a hetek alatt összegyűjtött adatok, papíron, egyetlen körzetből -- ami olyasmi, mint a megye az Egyesült Államokban. Elképzelhetik, hogy ha Zambia egész lakossága megválaszolná ezt az egyetlen kérdést, az eredmény valahogy így nézne ki. Busz busz után, megtöltve rakásnyi és rakásnyi és rakásnyi adattal. És ami még rosszabb, hogy ez csupán a kezdet. Mert ha egyszer már összegyűjtötték ezeket az adatokat, természetesen valakinek fel is kell dolgoznia -- néhány szerencsétlen ember be kell, hogy vigye egy számítógépbe. Amikor végzős hallgató voltam, én voltam olykor ez a szerencsétlen. Most már bevallhatom, gyakran nem igazán figyeltem oda. Valószínűleg elkövettem rengeteg hibát, amit soha senki sem fedezett fel, így az adatok minősége is romlott. De végül az adatokat remélhetőleg valaki begépeli a számítógépbe, és valaki megkezdheti az elemzésüket, és ha már van kész elemzésük és jelentésük, remélhetőleg foghatják az adatgyűjtés eredményeit és felhasználhatják a gyermekek hatásosabb beoltásához. Mert ha van bármi rosszabb a globális közegészségügy terén -- én nem tudom, mi lehet rosszabb --, mint megengedni, hogy gyermekek haljanak meg ezen a bolygón, vakcinával megelőzhető betegségekben, olyan betegségekben, amelyek oltása egy dollárba kerülne. Pedig több millió gyermek hal bele ilyen megbetegedésekbe évente. És az igazság az, hogy a több millió durva becslés, mert nem igazán tudjuk, hogy hány gyerek hal meg évről évre emiatt. Még inkább frusztrálóvá teszi a dolgot, hogy az adatbevitel, az a rész, amin végzősként dolgoztam, néha hat hónapot is igénybe vehet. Néha két évig is eltarthat az információk bevitele a számítógépbe, és nem is olyan ritkán, ez valójában meg sem történik. Most próbálják meg egy pillanatig beleképzelni magukat a helyzetbe. Volt egy több száz fős csapatuk. Kimentek a terepre, hogy választ találjanak egy adott kérdésre. Valószínűleg ráköltöttek több százezer dollárt az üzemanyagra, és a fénymásolásra, és a bérekre, aztán valamilyen oknál fogva, a lendület elveszett, vagy elfogyott a pénz, és mindez semmivé lesz, mert végül senki sem viszi be a számítógépbe. A folyamat egyszerűen megáll. Minden alkalommal ez történik. Ez minden, amire döntéseinket alapozhatjuk a globális egészségügyben: kevés adat, régi adat, hiányzó adat. Így hát 1995-ben elkezdtem gondolkodni azon, hogyan javíthatnánk ezen a folyamaton. Mármost 1995 nyilvánvalóan elég rég volt. Megrémít, ha arra gondolok, milyen régen. Az év legjobb filmje ekkor a "Die Hard - Az élet mindig drága" volt. Ahogy látják, Bruce Willisnek sokkal több haja volt akkoriban. Én pedig a Centers for Disease Controlnak dolgoztam, és az én hajam is sokkal dúsabb volt. De számomra az egyik legfontosabb dolog 1995-ben ez volt. Nehéz elképzelnünk, de 1995-ben ez volt a csúcskategóriás mobil eszköz. Ugye? Nem egy iPhone. Nem egy Galaxy telefon. Ez volt a Palm Pilot. És amikor először megláttam a Palm Pilotot, arra gondoltam: "Miért nem tesszük az űrlapokat ezekre a Palm Pilotokra, és megyünk ki a terepre mindössze egy Palm Pilottal, aminek kapacitása elég kérdőívek tízezreihez?" Miért ne próbálhatnánk meg így? Mert ha megtehetnénk, ha egyszerűen csak összegyűjthetnénk az adatokat, elektronikusan, digitálisan, az elejétől kezdve, a gépelés teljes folyamatát lerövidíthetnénk, és nem kéne valakivel utólag begépeltetni a dolgokat a számítógépbe. Egyenesen az elemzéshez ugorhatnánk, onnan pedig egyenesen az adatok felhasználáshoz, a tényleges életmentéshez. Szóval valójában ez volt, aminek nekifogtam. A CDC alkalmazásában elkezdtem különböző programok kapcsán a világ minden tájára utazni, és a Palm Pilotok használatát tanítottam a papíralapút felváltó adatgyűjtéshez. És ez igazán remekül működött. Pontosan olyan jól működött, mint ahogy feltételeztük. Ki hitte volna? A digitális adatgyűjtés ténylegesen hatékonyabb, mint a kérdőív alapú gyűjtés. Míg én ezt végeztem, az üzlettársam, Rose, aki most itt van a férjével, Matthew-val a közönség soraiban, Rose hasonló dolgokkal foglalkozott az Amerikai Vöröskeresztnél. A probléma az volt, ahogy néhány év múltán, rájöttem -- hat vagy hét programban vettem részt, és azt gondoltam, ha tartom ezt az ütemet az egész karrierem alatt, talán még további 20-30 programban vehetek részt. De a probléma az, hogy 20 vagy 30 program, akár 20-30 tréning a technológia használatáról, mindössze egy apró csepp a tengerben. A kereslet minderre, az adatszükséglet a hatékonyabb programokért csak az egészségügyben, nem is szólva a további területekről a fejlődő országokban, egyszerűen hatalmas. Millió és millió és millió program van, klinikák millióival, amiknek követniük kell a gyógyszereket, oltóanyag-programok millióival. Vannak iskolák, amiknek követniük kell a részvételi arányt. Itt vannak nekünk mindezek a különböző dolgok melyekhez meg kell szereznünk a szükséges adatokat. És rájöttem, ha folytatom az eddigi munkám, annak alapvetően alig lesz bármilyen hatása a karrierem végére. Így elkezdtem törni a fejem, azon gondolkodva, hogy mi is volt az a folyamat, amit megkezdtem, hogyan tanítottam másokat, és mik voltak a nehézségek, mik voltak a gyorsabb és hatékonyabb munka akadályai? És sajnos, mikor már egy ideje ezen gondolkodtam, rájöttem -- azonosítottam a legfőbb akadályt. Ez a gát, mint kiderült, és ez egy szomorú felismerés, a fő akadály én magam voltam. Mit is értek ezalatt? Kifejlesztettem egy eljárást, amelynek során én lettem a technológia középpontja. A technológia felhasználásához kapcsolatba kellett lépniük velem. Ez azt jelenti, hogy tudniuk kellett, hogy én létezem. Aztán meg kellett szerezniük a pénzt, hogy kifizessék a repülőjegyemet az országukba, hogy kifizessék a szállásomat, és a napi költségeimet, a napidíjamat. Tehát 10, 20 vagy 30 ezer dollárokról beszéltünk, ha egyáltalán volt időm, vagy be tudtam illeszteni a naptáramba, és nem voltam épp szabadságon. A lényeg, hogy bármi, bármilyen rendszer, ami egy, kettő, három vagy öt emberi lénytől függ, egyszerűen nem képes terjeszkedni. Ez pedig egy olyan probléma, amihez terjesztenünk kell ezt a technológiát, és a kiterjesztést most kell megtennünk. Így elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi módon vonhatnám ki magam a rendszerből. És tudják, azt kérdeztem magamtól, hogyan húzódhatnék a háttérbe egy jó időre. Megtanultam ugyanis, hogy a technológiák terjesztése nemzetközi viszonylatban mindig tanácsadó alapú. Mindig vannak fickók, olyanok mint én, akik odarepülnek országokból, olyanokból, mint ez itt, más országokba, olyanokba, ahol sötétebb bőrű emberek élnek. Odamennek, és pénzt költenek a repülőjegyekre, eltöltik ott az idejüket, elköltik a napidíjukat szállodára és más efféle dolgokra. Amennyire tudtam, ez volt az egyetlen módja a technológia terjesztésének, és én nem találtam új megoldást. De történt egy csoda, amit röviden csak Hotmailnek fogok hívni. Most talán nem gondolják, hogy a Hotmail csodás lenne, de számomra csodálatos volt, mert észrevettem, miközben ezzel a problémával küszködve, a Szubszaharai Afrikában dolgoztam, észrevettem, hogy a szubszaharai afrikai egészségügyi dolgozók mindegyike, minden munkatársam rendelkezett Hotmail fiókkal. Mindez úgy hatott rám, hogy na álljunk csak meg, én tudom, hogy a hotmailes fickók biztosan nem repültek Kenya Egészségügyi Minisztériumába, hogy betanítsák az embereket a Hotmail használatára. Szóval ezek a srácok technológiát terjesztenek. Odajuttatják a szoftverkapacitást, de ezért nem repülik körbe a világot. Na, ezen még gondolkodnom kell! Amíg gondolkodtam rajta, az emberek elkezdtek más ehhez hasonló dolgokat is használni. Elkezdték használni a LinkedInt és a Flickrt és a Gmailt és a Google Mapset, ilyesmiket. Persze, ezek a dolgok mind felhő alapúak és nem kell hozzájuk előképzettség. Nem igényelnek programozókat. Nem igényelnek tanácsadókat sem, mert mindezen vállalkozások üzleti modellje megköveteli, hogy olyan egyszerűek legyenek, hogy magunk is használni tudjuk, kevés, vagy semmilyen felkészüléssel. Csak hallanunk kell róla, majd felmennünk a honlapra. Ezek után azt gondoltam, mi lenne, ha építenénk egy szoftvert a saját tanácsadási szakterületünkre? Ahelyett, hogy az embereket arra tanítanánk, hogyan vigyenek fel űrlapokat mobil eszközökre, hozzunk létre egy szoftvert, amellyel maguk tehetik meg ezt, mindenféle képzés és az én közreműködésem nélkül? És pontosan ezt tettük. Létrehoztuk a Magpi nevű szoftvert, aminek van egy online űrlapkészítője. Senkinek nem kell velem beszélnie. Elég hallaniuk róla, és felkeresniük a weboldalt. Létrehozhatnak űrlapokat, és amint megalkottak egyet, kiküldik a különféle közönséges mobiltelefonokra. Természetesen napjainkra a Palm Pilotokról áttértünk a mobiltelefonokra. És ezeknek nem feltétlenül kell okostelefonnak lenniük. Lehetnek egyszerű mobilok, mint ez itt jobb oldalt, tudják, az alaptípusú Symbian mobilok, amik nagyon gyakoriak a fejlődő országokban. És a nagyszerű az egészben az, hogy épp olyan, mint a Hotmail. Felhő alapú, és nem igényel tréningeket, programozást, tanácsadókat. De van néhány további előnye is. Amikor kiépítettük ezt a rendszert, tudtuk, az egész lényege, csakúgy, mint a Palm Pilotok esetében, az, hogy képesekké váltunk vele összegyűjteni az adatokat, és azonnali feltöltéssel megkaphattuk az adathalmazt. Rájöttünk, hogy -- mivel már eleve minden a számítógépen volt --, azonnali térképekkel, elemzésekkel, és diagramokkal szolgálhatunk. Azt a folyamatot, ami azelőtt két évet vett igénybe, mindössze öt percbe tömörítettük! Hihetetlen javulás a hatékonyságban. Felhő alapú, nincs képzés, nincsenek tanácsadók, és én sem kellek hozzá. Ahogy mondtam, az első néhány évben a régi módszerrel próbálkozva, meglátogatva minden országot, elértünk, nem is tudom, valószínűleg kiképeztünk mintegy 1000 embert. És mi történt azután, hogy létrehoztuk az új rendszert? A második három évben volt 14.000 emberünk, akik megtalálták a honlapot, feliratkoztak, és elkezdték használni az adatgyűjtésre, akik adatokat szereztek katasztrófaelhárítási célokra. Kanadai sertéstartók, akik így követték a fertőzéseket és állományaikat, emberek, akik gyógyszerellátmányokat követtek. Az egyik kedvenc példám, az IRC, International Rescue Committee, van egy programjuk, amiben félig írástudó bábák 10$-os mobiltelefonokat használva szöveges üzeneteket küldenek a szoftverünkkel hetente egyszer, a születések számával és halálesetek számával, ami az IRC-nek olyasmit ad, ami senkinek nem volt még a globális egészségügyben: egy közel valós idejű csecsemőszámláló rendszert, amiből megtudják, hány gyermek született, megtudják, hogy hány gyermek van Sierra Leonében, ami az az ország, ahol mindez történik, és tudják, hogy hány gyermek halt meg. Orvosok Az Emberi Jogokért -- ez kissé kívül esik az egészségügy területén -- ők is gyűjtenek, gyakorlatilag embereket képeznek arra, hogy nemi erőszakról gyűjtsenek adatot Kongóban, ahol ez egy járvány, egy szörnyű járvány, és a mi szoftverünket használják a bizonyítékok dokumentálására, beleértve a fényképezést, így bíróság elé vihetik az elkövetőket. A Camfed, egy másik jótékonysági szervezet az Egyesült Királyságból. A Camfed fizet a lányok családjainak, hogy iskolába járassák őket. Ők megértik, hogy ez a legjelentősebb beavatkozás, amire képesek. Egykor a folyósításokat, a részvételt, a jegyeket, papíron követték. Az átfutási idő a jegyeket és részvételt feljegyző tanár és a jelentés összeállítása között nagyjából 2-3 év volt. Most valós időben történik, és mivel ez egy igen alacsony költségű rendszer és felhő alapú, a Camfed által alkalmazott öt ország teljes területére, vagyis lányok tízezreire, a teljes összköltség évi 10.000 dollár. Ez kevesebb, mint amennyit régen kaptam egy kéthetes útért és a tanácsadásért. Tehát ahogy korábban mondtam, amikor az ódivatú módszerrel csináltuk, rájöttem, hogy minden munkánk együttesen is csupán egy csepp a tengerben -- 10, 20, 30 különböző program. Nagyon nagy előrelépést tettünk, de most jövök rá arra, hogy még az a munka is, amit eddig teljesítettünk, a 14.000 felhasználóval, továbbra is csak egy csepp a tengerben. De valami mégis megváltozott. És úgy hiszem, ez nyilvánvaló. Ami megváltozott, az az, hogy ahelyett, hogy lenne egy programunk, amiben lassú ütemben terjeszkedünk, amivel sosem érhetjük el az összes embert, akinek szüksége van ránk, feleslegessé tettük az emberek számára, hogy elérjük őket. Készítettünk egy eszközt, ami lehetővé teszi a programoknak a gyerekek iskolában tartását, a megszületett csecsemők számának követését, és a halálozások számának követését, bűnözők kézre kerítését és bíróság elé állítását, hogy mindezeket megtehessék, hogy többet tudjanak meg arról, hogy mi folyik ott, hogy többet megérthessenek, nagyobb rálátással bírjanak, hogy életeket mentsenek és életeket tegyenek jobbá. Köszönöm. (Taps)