Mit jelent normálisnak lenni? És mit jelent betegnek lenni? Hétéves korom óta teszem fel ezt a kérdést magamnak, amikor is Tourette-szindrómával diagnosztizáltak. Ez idegrendszeri rendellenesség, visszatérő akaratlan mozgásokkal, ún. ticekkel. A ticek szaknyelven akaratlanok, mivel részemről mindennemű tudatos figyelem vagy szándék nélkül jelennek meg. Van azonban valami furcsa abban, ahogy én élem meg a ticeket. Inkább tűnnek akaratellenesnek, mintsem akaratlannak, mert úgy érzem: én magam mozgatom a vállamat, nem valamiféle külső erő. Aztán itt ez a kellemetlen érzet, az előzetes késztetés, közvetlenül a ticet megelőzően, különösen, ha megpróbálok ellenállni. Úgy gondolom, legtöbbjük érti, miről beszélek, de ha nincs Tourette-jük, úgy hiszik, nem igazán tudnak kapcsolódni. Lefogadom, hogy mégis tudnak. Végezzünk egy kísérletet, és nézzük meg, hátha adhatok némi ízelítőt, mit élek át. Készen állnak? Ne pislogjanak. Komolyan, ne pislogjanak. A szemszárazságon kívül mit éreznek még? Beképzelt nyomást? Szemhéjviszketést? Hiányt? Visszatartják a lélegzetüket? (Nevetés) Aha. (Nevetés) Körülbelül ilyen érzés a tic is. A tic és a pislogás persze neurológiai szempontból nem ugyanaz, ezzel csak azt akartam bemutatni, hogy nem kell Tourette-szindróma ahhoz, hogy érzékelhessék, mit élek át én az előzetes késztetések alkalmával, mert az agyuk így is tud hasonló érzéseket és élményeket létrehozni. Akkor térjünk át a mit jelent normálisnak vagy betegnek lenni kérdéséről arra, mit jelent az, hogy többségünk egyszerre normális és beteg. Mert végső soron mind emberi lények vagyunk, és az agyunk élmények széles spektrumával lep meg minket. Az emberi tapasztalatok ezen spektrumán végső soron minden élményt agyi rendszerek hoznak létre, ez pedig a különböző agyi állapotok spektrumát feltételezi. Mit jelent tehát normálisnak, és mit jelent betegnek lenni, ha a betegség a normális spektrum legvégén található? Az emberi agy huzalozása és újrahuzalozása során tapasztalt egyedi különbségeket vizsgáló kutatóként és más kapcsolódó diagnózisokkal is bíró Tourette-esként, régóta izgatnak az impulzív s a kényszeres viselkedési spektrumon belüli önszabályozás hiányosságai. Mert oly sok saját testi és viselkedésbeli élményem van már ezen a spektrumon. Fókuszban az opioid válsággal, mostanában azon morfondíroztam: Az akaratunk ellenére tanúsított viselkedések spektrumán hová esik az opioid fájdalomcsillapítókkal vagy a heroinnal való visszaélés? Mostanra már tudjuk, hogy az opioidválság és -járvány kicsúszott a kezünkből. Országunkban naponta 91 ember hal meg túladagolásban. 2002 és 2015 között a herointúladagolás miatti halálesetek száma meghatszorozódott. Valami nem jól működik abban, ahogy a függőségeket kezeljük, legalábbis nem mindenki számára. Tény, hogy a függőségben szenvedőknek elveszett a szabad akarata, ami a droggal, alkohollal, étellel, vagy a jutalmazó rendszert serkentő más dolgokkal való viselkedésüket illeti. A függőség agyi alapú kóros állapot, ez az orvosi, neurobiológiai valóság. De hogy miként viszonyulunk e betegséghez, pontosabban a betegség fogalmához a függőség esetében, alapvetően az határozza meg a függőségben szenvedők kezelését. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindent saját elhatározásból teszünk. De kiderült, hogy az agy alapértelmezett állapota jobban hasonlít egy alapjáraton pöfögő, mintsem egy álló autóra. Sokszor, mikor azt hisszük, szabad választásból teszünk valamit, valójában egy program fut le bennünk, amint kiengedjük a féket. Viccelődtek már azon, hogy az agyuk robotpilóta üzemmódban van? Tudják, mit? Valószínűleg úgy is volt. Ugye? A robotpilóta üzemmód helye az agyban az ún. striátumban található. A striátum észleli az érzelmi és érzékelő motorikus körülményeket, visszaemlékszik rájuk, és elindítja azt a cselekvéssort, amit a múltban hasonló körülmények között a leggyakrabban csináltunk. Tudják, miért lettem idegtudós? Mert meg akartam tudni, mitől ticelek. (Nevetés) Köszönöm, köszönöm. (Nevetés) Már évek óta szerettem volna ezt a poént közönség előtt ellőni. (Taps) Az egyetemen tanulmányoztam a genetikai tényezőket, melyek a striátumnak a fejlődés során bekövetkező huzalozását vezénylik. Igen, ez volt korábban a rendszámtáblám. (Nevetés) Csak úgy mellékesen, senkinek nem ajánlom, hogy a szakdolgozata témáját kiírja a rendszámtáblájára, kivéve, ha felkészült rá, hogy kísérletei a következő két évben nem fognak működni. (Nevetés) Azért végül sikerrel jártam. A kísérleteimmel azt kutattam, mi a kapcsolat a striátum hibás huzalozása és a kényszeres magatartásformák között, melyek utóbbiak kellemetlen és tudatosan ellenállhatatlan késztetések hatására jönnek létre. Úgyhogy nagy izgalomba jöttem, mikor a kísérleti egereim végre kényszeres cselekvést mutattak: dörzsölték az arcukat, és akkor sem bírták abbahagyni, amikor már kisebesedtek. Lehet, hogy az izgatottság nem a legjobb kifejezés, igazából szörnyen éreztem magam miattuk. Azt hittem, ticjeik vannak, ami igazolja a striátum hibás beidegzését. És bár kényszeresen cselekedtek, de a további teszteknél kiderült, hogy azért csinálják, mert irtóztak attól, hogy más, idegen egerekkel kerüljenek kapcsolatba és ismerkedjenek. Ez szokatlan volt és váratlan is. Az eredmények azt mutatták, hogy a striátum, amelynek szerepe köztudott a kényszeres viselkedészavarokban, ugyancsak érintett az emberi szociális kapcsolatokban, és meghatározza kapcsolatteremtési képességüket is. Úgyhogy mélyebbre ástam, az ún. szociális idegtudomány mezejére. Ez viszonylag új, komplex tudományterület, és itt olyan jelentéseket találtam, amelyek a striátumot összekapcsolják nemcsak az állati, de az emberi viselkedési anomáliáikkal is. Ezekből kiderült, a striátum szociális neurokémiáját olyan dolgok határozzák meg, amelyekről nyilván mind hallottak már: pl. az oxitocin, a hormon, amitől az ölelés olyan finom meleg és borzongató lesz. De a striátum felel az opioid receptorok felé történő jeladásért is. Az agyban vannak természetes előfordulású opioidok, melyek szoros kapcsolatban állnak a szociális folyamatokkal. Az opioid receptorokra blokkoló hatású naloxonnal végzett kísérletek megmutatták, mennyire meghatározó e receptorok jelátviteli funkciója a társas együttműködésben. Ha valakinek naloxont adnak, a Narcan hatóanyagát, az életet mentve visszafordítja az opioid-túladagolást. Ha azonban egészséges embereknek adják be, az megzavarja a kötődési képességüket az általuk ismert és szeretett emberekhez. Ha tehát gond van az opioid receptorok megkötőképességével, az megnehezíti, hogy érezhessük a társas érintkezés jutalmazó hatását. Mivel rövid az időnk, szükségszerűen átugrok néhány tudományos részletet, de röviden a következőkre jutottunk: Az opioid receptorok révén a társas kapcsolatok hiányának hatása, az addiktív drogok hatása, és az idegsejtek közti abnormális jelátvitel hatása az akaratlan mozgásokra és a kényszeres magatartásformákra mind a striátumban fut össze. A striátum és a benne zajló opioid jelátvitel pedig szoros kapcsolatban áll a magánnyal. Ha opioid receptoraink nem kapnak elég jelet, egyedül érezzük magunkat akár egy szobányi szerető, gondoskodó ember társaságában is. Szociális idegtudósok, pl. dr. Cacioppo a University of Chicagóról, kimutatták, hogy a magány nagyon veszélyes, és hajlamossá teszi az embert testi és szellemi betegségek teljes spektrumára. Próbálják így elképzelni: amikor farkaséhesek, szinte bármilyen ételnek csodálatos íze van, nem? A magány hasonló éhséget hoz létre az agyban, ettől pedig neurokémiailag a jutalmazási rendszer túlérzékennyé válik. A társas elszigetelődés a receptorokon keresztül hat, mivel az agyban egyébként meglévő opioidok és más kapcsolati jelátvivők olyan állapotban hagyják a striátumot, hogy a működése a jutalmat és élvezetet jelző dolgokra teljesen, de teljesen túlpörög. Ebben a túlérzékeny állapotban az agyunk mély kielégületlenséget jelez. Nyughatatlanná, ingerlékennyé és lobbanékonnyá válunk. Olyan ez, mint amikor azt akarom, hogy ne adjatok senkinek a halloweeni csokis tálból, mert én eszem meg majd mindet. És meg is eszem. Ezzel új szempont jön be a képbe: miért olyan veszélyes a társas elszigeteltség. Ha képtelenek vagyunk a társas kapcsolatteremtésre, szociális neurokémiánk oly kiéhezetten vágyik majd az egyensúly helyreállítására, hogy bármire ráharapunk, ami ezt kínálja. És ha az a bármi történetesen valami opioid fájdalomcsillapító vagy a heroin, ezek hőkereső rakétaként viselkednek agyunk szociális jutalmazási rendszerében. Csoda hát, hogy az emberek a mai világban oly könnyen függővé válnak? A társas elszigeteltség, elnézést, a visszaesésnek is kedvez. Tanulmányok mutatták, hogy azoknak sikerül a visszaesést elkerülni, akiknek kiterjedt, viszonosságon alapuló társas kapcsolatuk van, ahol kölcsönösen támogathatják egymást, ahol hasznosak lehetnek. Egymás segítése módot ad a kapcsolatteremtésre. Tehát, ha mi magunk nem tudunk hitelesen kapcsolódni, társadalmunk is egyre jobban nélkülözi a hiteles kapcsolódás képességét, emiatt egyre több transzcendens vagy rajtunk kívül álló eredetű élményünk lesz. Valaha ezt a transzcendencia-élményt a családhoz, a közösséghez tartozásunk érzése nyújtotta. De a közösségek ma mindenütt változásban vannak. A társadalmi és gazdasági szétesés ezt egyre nehezebbé teszi. Nem én vagyok az egyetlen, aki rámutat, hogy az ország gazdaságilag legkeményebben sújtott részei, ahol a leglehangoltabbak életük célját illetően, egyben azok a helyek is, ahol az opioidok leginkább tönkretették a közösségeket. A társadalmi elszigeteltség megjelenik az agy jutalmazási rendszerében, és szó szerint fájdalmassá teszi ezt az állapotot. Talán épp ez a fájdalom, ez a magányosság, ez a reményvesztettség késztet oly sokunkat arra, hogy valamihez kapcsolódjunk, bármi legyen is az. Akár étel. Akár elektromos kütyük. Túlságosan is sokaknál pedig a drogok, mint a heroin vagy a fentanil. Láttam már túladagolt embert, akit Narcannal újraélesztettek, és iszonyú dühös volt, mert nem engedték meghalni. Képzeljék csak el, milyen érzés lehet az ilyen fokú reményvesztettség. Megvan? A striátum ugyanakkor a remény forrása is. Mert a striátum a kulcs ahhoz, hogyan találhatunk vissza az emberekhez. Jegyezzék meg tehát, hogy a striátum a mi robotpilótánk, ami a megszokás alapú viselkedéseinket vezérli, s ezt a robotpilótát újra lehet huzalozni, és újra lehet programozni, és itt jön a képbe a neuroplaszticitás. A neuroplaszticitás az agy képessége arra, hogy újraprogramozza saját magát, újrahuzalozza saját magát, hogy új dolgokat tanulhassunk. Talán hallották már a plaszticitásról szóló mondást: az együtt tüzelő neuronok összetartanak. Megvan? A kényszeres magatartásformák helyett a társas kapcsolódást kell gyakorolnunk, amikor magányosak vagyunk, amikor automatikusan a drogunkhoz nyúlnánk. Neuronjainkat tűzbe hozó, ismétlődő élményekre van szükségünk, hogy a striátumunk átmenjen a szükséges neuroplaszticitáson, hogy az automatikus heroinkereső áramkört kiiktathassa. A szociálneurológia, a függőség és a kényszeres zavarok striátum-beli összefutása pedig arra utal, hogy nem elég megtanítani a striátumot, hogy egészségesebb válaszokat adjon a kényszeres késztetésekre. Társas impulzusok kellenek a kényszeres droghoz nyúlás felváltására, mert szociális jutalmazási rendszerünket neurokémiai egyensúlyba kell hoznunk. Amíg ez nem történik meg, a sóvárgás állapotában maradunk. Mindegy, hogy a drogon kívül mit csinálunk rendszeresen. Úgy hiszem, az opioid válság megoldása abban rejlik, hogy felfedezzük, miként használhatjuk a szociális és pszichospirituális beavatkozásokat olyan technológiai áramkörökként, amelyek a társas és a drog motiválta jutalmazási folyamatokat kezelik. Az egyik lehetőség mérésre alkalmas eszközök létrehozása és tanulmányozása, amellyel az emberek kapcsolatba léphetnek egymással valamilyen közös érdeklődés mentén, és pszichospirituális gyakorlatok által együtt gyógyulhatnak. Bármi lehet pszichospirituális gyakorlat: országjáró jam band mega-rajongóinak tartott összejövetel, városi vagy terep-akadályverseny, ahol együtt vagyunk törékenységünkben és személyes növekedésünkben, vagy konvencionálisabb dolgok, mint egy jógacsoport felépülőknek, vagy spirituális élmények hagyományosabb felfogásai köré szerveződő találkozók. De bármi is legyen az, mozgósítania kell a striátumnak a társas kapcsolatok során szerepet játszó teljes ingerületátvivő rendszerét. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ebben a közösségi média szerepét. A közösségi média nem igazán ösztönöz élmények megosztására, inkább az összehasonlítgatásra. A különbség ugyanaz, mint egy könnyű, felszínes terefere, és egy szemtől szembeni, hiteles, mély beszélgetés között. A megbélyegzés ugyancsak elválaszt minket. Rengeteg bizonyíték van már arra, mennyire megbetegít. De a függők számára biztonságosabbá teszi a kapcsolódást más függőkkel. A társas kapcsolatok helyreállítását célzó felépülő csoportok helyet adhatnának a számos mentális egészségi probléma valamelyikével küszködők számára is. A lényeg, hogy amikor a lelki töréseink mentén kapcsolódunk, olyankor emberi lényekként kapcsolódunk. Kigyógyítjuk magunkat a kényszeres önpusztításból, amivel korábban az elválasztottság fájdalmára reagáltunk. Ha az ideggyógyászati betegségekre olyan jelenségspektrumként gondolunk, ami része emberi mivoltunknak, azzal megszüntetjük az önpusztítással küzdők másságát. Eltüntetjük a stigmát az orvosok, a betegek és a gondozók viszonylatában. Visszahelyezzük a "normális-vagy-beteg" problematikát az emberi állapotok spektrumára. Ez az a spektrum, ahol mind kapcsolódni tudunk, és együtt kereshetjük a gyógyulást az ember-létünkből fakadó küzdelmeinkben. Köszönöm, hogy megoszthattam ezt önökkel. (Taps)