Mit jelent normálisnak lenni?
És mit jelent betegnek lenni?
Hétéves korom óta teszem fel
ezt a kérdést magamnak,
amikor is Tourette-szindrómával
diagnosztizáltak.
Ez idegrendszeri rendellenesség,
visszatérő akaratlan
mozgásokkal, ún. ticekkel.
A ticek szaknyelven akaratlanok,
mivel részemről mindennemű
tudatos figyelem
vagy szándék nélkül jelennek meg.
Van azonban valami furcsa abban,
ahogy én élem meg a ticeket.
Inkább tűnnek akaratellenesnek,
mintsem akaratlannak,
mert úgy érzem: én magam
mozgatom a vállamat,
nem valamiféle külső erő.
Aztán itt ez a kellemetlen érzet,
az előzetes késztetés,
közvetlenül a ticet megelőzően,
különösen, ha megpróbálok ellenállni.
Úgy gondolom, legtöbbjük érti,
miről beszélek,
de ha nincs Tourette-jük, úgy hiszik,
nem igazán tudnak kapcsolódni.
Lefogadom, hogy mégis tudnak.
Végezzünk egy kísérletet, és nézzük meg,
hátha adhatok némi ízelítőt,
mit élek át.
Készen állnak?
Ne pislogjanak.
Komolyan, ne pislogjanak.
A szemszárazságon kívül mit éreznek még?
Beképzelt nyomást?
Szemhéjviszketést?
Hiányt?
Visszatartják a lélegzetüket?
(Nevetés)
Aha.
(Nevetés)
Körülbelül ilyen érzés a tic is.
A tic és a pislogás persze
neurológiai szempontból nem ugyanaz,
ezzel csak azt akartam bemutatni,
hogy nem kell Tourette-szindróma ahhoz,
hogy érzékelhessék, mit élek át én
az előzetes késztetések alkalmával,
mert az agyuk így is tud hasonló érzéseket
és élményeket létrehozni.
Akkor térjünk át a mit jelent
normálisnak vagy betegnek lenni kérdéséről
arra, mit jelent az, hogy többségünk
egyszerre normális és beteg.
Mert végső soron
mind emberi lények vagyunk,
és az agyunk élmények széles
spektrumával lep meg minket.
Az emberi tapasztalatok ezen spektrumán
végső soron minden élményt
agyi rendszerek hoznak létre,
ez pedig a különböző agyi állapotok
spektrumát feltételezi.
Mit jelent tehát normálisnak,
és mit jelent betegnek lenni,
ha a betegség a normális spektrum
legvégén található?
Az emberi agy huzalozása és újrahuzalozása
során tapasztalt egyedi különbségeket
vizsgáló kutatóként
és más kapcsolódó diagnózisokkal is bíró
Tourette-esként,
régóta izgatnak az impulzív s a kényszeres
viselkedési spektrumon belüli
önszabályozás hiányosságai.
Mert oly sok saját testi
és viselkedésbeli élményem
van már ezen a spektrumon.
Fókuszban az opioid válsággal,
mostanában azon morfondíroztam:
Az akaratunk ellenére tanúsított
viselkedések spektrumán
hová esik az opioid fájdalomcsillapítókkal
vagy a heroinnal való visszaélés?
Mostanra már tudjuk, hogy az opioidválság
és -járvány kicsúszott a kezünkből.
Országunkban naponta 91 ember
hal meg túladagolásban.
2002 és 2015 között
a herointúladagolás miatti
halálesetek száma meghatszorozódott.
Valami nem jól működik abban,
ahogy a függőségeket kezeljük,
legalábbis nem mindenki számára.
Tény, hogy a függőségben szenvedőknek
elveszett a szabad akarata,
ami a droggal, alkohollal, étellel,
vagy a jutalmazó rendszert serkentő más
dolgokkal való viselkedésüket illeti.
A függőség agyi alapú kóros állapot,
ez az orvosi, neurobiológiai valóság.
De hogy miként viszonyulunk e betegséghez,
pontosabban a betegség fogalmához
a függőség esetében,
alapvetően az határozza meg
a függőségben szenvedők kezelését.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni,
hogy mindent saját elhatározásból teszünk.
De kiderült, hogy az agy
alapértelmezett állapota
jobban hasonlít egy alapjáraton pöfögő,
mintsem egy álló autóra.
Sokszor, mikor azt hisszük,
szabad választásból teszünk valamit,
valójában egy program fut le bennünk,
amint kiengedjük a féket.
Viccelődtek már azon, hogy az agyuk
robotpilóta üzemmódban van?
Tudják, mit?
Valószínűleg úgy is volt.
Ugye?
A robotpilóta üzemmód helye az agyban
az ún. striátumban található.
A striátum észleli az érzelmi
és érzékelő motorikus körülményeket,
visszaemlékszik rájuk, és elindítja
azt a cselekvéssort,
amit a múltban hasonló körülmények
között a leggyakrabban csináltunk.
Tudják, miért lettem idegtudós?
Mert meg akartam tudni, mitől ticelek.
(Nevetés)
Köszönöm, köszönöm.
(Nevetés)
Már évek óta szerettem volna
ezt a poént közönség előtt ellőni.
(Taps)
Az egyetemen tanulmányoztam
a genetikai tényezőket,
melyek a striátumnak a fejlődés során
bekövetkező huzalozását vezénylik.
Igen, ez volt korábban a rendszámtáblám.
(Nevetés)
Csak úgy mellékesen, senkinek nem ajánlom,
hogy a szakdolgozata témáját
kiírja a rendszámtáblájára,
kivéve, ha felkészült rá,
hogy kísérletei a következő két évben
nem fognak működni.
(Nevetés)
Azért végül sikerrel jártam.
A kísérleteimmel azt kutattam,
mi a kapcsolat a striátum hibás huzalozása
és a kényszeres magatartásformák között,
melyek utóbbiak kellemetlen
és tudatosan ellenállhatatlan késztetések
hatására jönnek létre.
Úgyhogy nagy izgalomba jöttem,
mikor a kísérleti egereim
végre kényszeres cselekvést mutattak:
dörzsölték az arcukat,
és akkor sem bírták abbahagyni,
amikor már kisebesedtek.
Lehet, hogy az izgatottság
nem a legjobb kifejezés,
igazából szörnyen éreztem magam miattuk.
Azt hittem, ticjeik vannak,
ami igazolja a striátum hibás beidegzését.
És bár kényszeresen cselekedtek,
de a további teszteknél kiderült,
hogy azért csinálják, mert irtóztak attól,
hogy más, idegen egerekkel
kerüljenek kapcsolatba és ismerkedjenek.
Ez szokatlan volt és váratlan is.
Az eredmények azt mutatták,
hogy a striátum,
amelynek szerepe köztudott
a kényszeres viselkedészavarokban,
ugyancsak érintett
az emberi szociális kapcsolatokban,
és meghatározza
kapcsolatteremtési képességüket is.
Úgyhogy mélyebbre ástam,
az ún. szociális idegtudomány mezejére.
Ez viszonylag új, komplex tudományterület,
és itt olyan jelentéseket találtam,
amelyek a striátumot összekapcsolják
nemcsak az állati, de az emberi
viselkedési anomáliáikkal is.
Ezekből kiderült, a striátum
szociális neurokémiáját
olyan dolgok határozzák meg,
amelyekről nyilván mind hallottak már:
pl. az oxitocin,
a hormon, amitől az ölelés olyan
finom meleg és borzongató lesz.
De a striátum felel az opioid receptorok
felé történő jeladásért is.
Az agyban vannak
természetes előfordulású opioidok,
melyek szoros kapcsolatban állnak
a szociális folyamatokkal.
Az opioid receptorokra blokkoló hatású
naloxonnal végzett kísérletek megmutatták,
mennyire meghatározó
e receptorok jelátviteli funkciója
a társas együttműködésben.
Ha valakinek naloxont adnak,
a Narcan hatóanyagát,
az életet mentve visszafordítja
az opioid-túladagolást.
Ha azonban egészséges embereknek adják be,
az megzavarja a kötődési képességüket
az általuk ismert és szeretett emberekhez.
Ha tehát gond van az opioid
receptorok megkötőképességével,
az megnehezíti, hogy érezhessük
a társas érintkezés jutalmazó hatását.
Mivel rövid az időnk,
szükségszerűen átugrok
néhány tudományos részletet,
de röviden a következőkre jutottunk:
Az opioid receptorok révén
a társas kapcsolatok hiányának hatása,
az addiktív drogok hatása,
és az idegsejtek közti
abnormális jelátvitel hatása
az akaratlan mozgásokra
és a kényszeres magatartásformákra
mind a striátumban fut össze.
A striátum és a benne zajló
opioid jelátvitel pedig
szoros kapcsolatban áll a magánnyal.
Ha opioid receptoraink
nem kapnak elég jelet,
egyedül érezzük magunkat akár egy szobányi
szerető, gondoskodó ember társaságában is.
Szociális idegtudósok, pl. dr. Cacioppo
a University of Chicagóról,
kimutatták, hogy a magány
nagyon veszélyes,
és hajlamossá teszi az embert
testi és szellemi betegségek
teljes spektrumára.
Próbálják így elképzelni:
amikor farkaséhesek,
szinte bármilyen ételnek
csodálatos íze van, nem?
A magány hasonló éhséget
hoz létre az agyban,
ettől pedig neurokémiailag a jutalmazási
rendszer túlérzékennyé válik.
A társas elszigetelődés
a receptorokon keresztül hat,
mivel az agyban egyébként meglévő
opioidok és más kapcsolati jelátvivők
olyan állapotban hagyják a striátumot,
hogy a működése a jutalmat
és élvezetet jelző dolgokra
teljesen, de teljesen túlpörög.
Ebben a túlérzékeny állapotban
az agyunk mély kielégületlenséget jelez.
Nyughatatlanná, ingerlékennyé
és lobbanékonnyá válunk.
Olyan ez, mint amikor azt akarom,
hogy ne adjatok senkinek
a halloweeni csokis tálból,
mert én eszem meg majd mindet.
És meg is eszem.
Ezzel új szempont jön be a képbe:
miért olyan veszélyes
a társas elszigeteltség.
Ha képtelenek vagyunk
a társas kapcsolatteremtésre,
szociális neurokémiánk oly kiéhezetten
vágyik majd az egyensúly helyreállítására,
hogy bármire ráharapunk, ami ezt kínálja.
És ha az a bármi történetesen valami
opioid fájdalomcsillapító vagy a heroin,
ezek hőkereső rakétaként viselkednek
agyunk szociális jutalmazási rendszerében.
Csoda hát, hogy az emberek a mai világban
oly könnyen függővé válnak?
A társas elszigeteltség,
elnézést,
a visszaesésnek is kedvez.
Tanulmányok mutatták, hogy azoknak sikerül
a visszaesést elkerülni,
akiknek kiterjedt, viszonosságon
alapuló társas kapcsolatuk van,
ahol kölcsönösen támogathatják egymást,
ahol hasznosak lehetnek.
Egymás segítése módot ad
a kapcsolatteremtésre.
Tehát,
ha mi magunk nem tudunk
hitelesen kapcsolódni,
társadalmunk is egyre jobban nélkülözi
a hiteles kapcsolódás képességét,
emiatt egyre több transzcendens vagy
rajtunk kívül álló eredetű élményünk lesz.
Valaha ezt a transzcendencia-élményt
a családhoz, a közösséghez tartozásunk
érzése nyújtotta.
De a közösségek ma mindenütt
változásban vannak.
A társadalmi és gazdasági szétesés
ezt egyre nehezebbé teszi.
Nem én vagyok az egyetlen, aki rámutat,
hogy az ország gazdaságilag
legkeményebben sújtott részei,
ahol a leglehangoltabbak
életük célját illetően,
egyben azok a helyek is,
ahol az opioidok
leginkább tönkretették a közösségeket.
A társadalmi elszigeteltség megjelenik
az agy jutalmazási rendszerében,
és szó szerint fájdalmassá teszi
ezt az állapotot.
Talán épp ez a fájdalom,
ez a magányosság,
ez a reményvesztettség
késztet oly sokunkat arra, hogy valamihez
kapcsolódjunk, bármi legyen is az.
Akár étel.
Akár elektromos kütyük.
Túlságosan is sokaknál pedig a drogok,
mint a heroin vagy a fentanil.
Láttam már túladagolt embert,
akit Narcannal újraélesztettek,
és iszonyú dühös volt,
mert nem engedték meghalni.
Képzeljék csak el, milyen érzés lehet
az ilyen fokú reményvesztettség. Megvan?
A striátum ugyanakkor a remény forrása is.
Mert a striátum a kulcs ahhoz,
hogyan találhatunk vissza az emberekhez.
Jegyezzék meg tehát,
hogy a striátum a mi robotpilótánk,
ami a megszokás alapú
viselkedéseinket vezérli,
s ezt a robotpilótát újra lehet huzalozni,
és újra lehet programozni,
és itt jön a képbe a neuroplaszticitás.
A neuroplaszticitás az agy képessége arra,
hogy újraprogramozza saját magát,
újrahuzalozza saját magát,
hogy új dolgokat tanulhassunk.
Talán hallották már
a plaszticitásról szóló mondást:
az együtt tüzelő neuronok összetartanak.
Megvan?
A kényszeres magatartásformák helyett
a társas kapcsolódást kell gyakorolnunk,
amikor magányosak vagyunk,
amikor automatikusan
a drogunkhoz nyúlnánk.
Neuronjainkat tűzbe hozó,
ismétlődő élményekre van szükségünk,
hogy a striátumunk átmenjen
a szükséges neuroplaszticitáson,
hogy az automatikus heroinkereső áramkört
kiiktathassa.
A szociálneurológia, a függőség
és a kényszeres zavarok striátum-beli
összefutása pedig arra utal,
hogy nem elég megtanítani a striátumot,
hogy egészségesebb válaszokat adjon
a kényszeres késztetésekre.
Társas impulzusok kellenek
a kényszeres droghoz nyúlás felváltására,
mert szociális jutalmazási rendszerünket
neurokémiai egyensúlyba kell hoznunk.
Amíg ez nem történik meg,
a sóvárgás állapotában maradunk.
Mindegy, hogy a drogon kívül
mit csinálunk rendszeresen.
Úgy hiszem, az opioid válság megoldása
abban rejlik, hogy felfedezzük,
miként használhatjuk a szociális
és pszichospirituális beavatkozásokat
olyan technológiai áramkörökként,
amelyek a társas és a drog motiválta
jutalmazási folyamatokat kezelik.
Az egyik lehetőség mérésre alkalmas
eszközök létrehozása és tanulmányozása,
amellyel az emberek
kapcsolatba léphetnek egymással
valamilyen közös érdeklődés mentén,
és pszichospirituális gyakorlatok által
együtt gyógyulhatnak.
Bármi lehet pszichospirituális gyakorlat:
országjáró jam band
mega-rajongóinak tartott összejövetel,
városi vagy terep-akadályverseny,
ahol együtt vagyunk törékenységünkben
és személyes növekedésünkben,
vagy konvencionálisabb dolgok,
mint egy jógacsoport felépülőknek,
vagy spirituális élmények
hagyományosabb felfogásai köré
szerveződő találkozók.
De bármi is legyen az,
mozgósítania kell
a striátumnak a társas kapcsolatok
során szerepet játszó
teljes ingerületátvivő rendszerét.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni ebben
a közösségi média szerepét.
A közösségi média nem igazán
ösztönöz élmények megosztására,
inkább az összehasonlítgatásra.
A különbség ugyanaz,
mint egy könnyű, felszínes terefere,
és egy szemtől szembeni, hiteles,
mély beszélgetés között.
A megbélyegzés ugyancsak elválaszt minket.
Rengeteg bizonyíték van már arra,
mennyire megbetegít.
De a függők számára biztonságosabbá teszi
a kapcsolódást más függőkkel.
A társas kapcsolatok helyreállítását célzó
felépülő csoportok
helyet adhatnának a számos
mentális egészségi probléma
valamelyikével küszködők számára is.
A lényeg, hogy amikor a lelki
töréseink mentén kapcsolódunk,
olyankor emberi lényekként kapcsolódunk.
Kigyógyítjuk magunkat
a kényszeres önpusztításból,
amivel korábban
az elválasztottság fájdalmára reagáltunk.
Ha az ideggyógyászati betegségekre
olyan jelenségspektrumként gondolunk,
ami része emberi mivoltunknak,
azzal megszüntetjük
az önpusztítással küzdők másságát.
Eltüntetjük a stigmát
az orvosok, a betegek
és a gondozók viszonylatában.
Visszahelyezzük
a "normális-vagy-beteg" problematikát
az emberi állapotok spektrumára.
Ez az a spektrum,
ahol mind kapcsolódni tudunk,
és együtt kereshetjük a gyógyulást
az ember-létünkből fakadó küzdelmeinkben.
Köszönöm, hogy megoszthattam ezt önökkel.
(Taps)