Hivatásos bajkeverő vagyok.

(Nevetés)

Az a munkám, hogy kritizálom a világot,

a hitvány rendszereket és az embereket,
akik nem hajlandóak fejlődni,

íróként, szónokként,
gyanús nigériaiként -

(Nevetés)

Úgy érzem, életem értelme,
hogy ilyen állatfaj legyek.

(Nevetés)

Én vagyok az, akinek már 
a tekintetében ott van:

"Ezt most rendbe kell hoznod."

Ez vagyok én.

Azt akarom, hogy a világ, amit itt
hagyunk, jobb legyen, mint idejöttünkkor.

A változtatáshoz választott utam pedig az,

hogy felemelem a szavam,

hogy én leszek az első dominó.

Ahhoz, hogy egy dominósor ledőlhessen,

először egynek kell eldőlnie,

aztán a többinek már
nincs választása, dőlniük kell.

Az első dominó ledőlésének látványa,

OK, csak reménykedünk benne,

a következő embert arra ösztönzi,
hogy maga is dominó legyen.

Az én dominóságom abban áll,
hogy felemelem a szavam,

és megteszem az igazán nehéz dolgokat,

főleg, ha szükség van rájuk,

abban a reményben,
hogy mások majd követnek.

És itt a lényeg:
én mondom ki mindazt,

amire tán önök is gondolnak,
de sosem merték kimondani.

Az emberek sokszor azt hiszik,
hogy akik ezt csinálják,

azokban nincs félelem.

Nem vagyunk rettenthetetlenek.

Számunkra sem közömbösek
a következmények,

vagy az áldozatok,
melyeket amiatt kell hoznunk,

hogy a hatalom szemébe
mondjuk az igazságot.

De úgy érezzük, meg kell tennünk,

mert túl kevés ember van a világon,

aki hajlandó dominónak lenni,

és hajlandó elsőként ledőlni.

Nem félelem nélkül tesszük ezt.

Beszéljünk kicsit a félelemről!

Én pontosan tudtam, mi akarok lenni,
ha nagy leszek.

Meg is mondtam: "Orvos leszek!"

"Dr. Luvvie" – ez volt az álmom.

Én már Dr. Plüssi voltam,
mikor még ki sem találták.

(Nevetés)

Emlékszem, hogy az egyetemi alapképzésem

első évében fel kellett vennem
főszakként a kémiát

az orvosi diplomához.

Meg is kaptam egyetemi pályafutásom
első és utolsó elégségesét.

(Nevetés)

Felkerestem a tanácsadómat
és azt mondtam neki:

"OK, az orvosi előképzés felejtős,

mert ez a doktorosdi nem fog menni,

hiszen még a kórházakat sem bírom.

Úgyhogy..."

(Nevetés)

"Vegyük úgy, hogy ezzel végeztem."

Még ugyanabban a félévben
elkezdtem blogot írni.

Ez 2003-ban volt.

Amint a régi álom véget ért,
egy másik elkezdődött.

E jópofának tűnő hobbi
később főállásommá lett,

amikor 2010-ben elvesztettem
marketinges munkámat.

Még két évembe telt,
míg azt mondhattam: "Író vagyok",

Kilenc év telt el első írásom után,
mire kimondhattam: "Író vagyok",

annyira féltem, mi lesz velem

a céges nyugdíjprogram nélkül,

vagy hogy esetleg nem hódolhatok tovább

obligát cipőmániámnak.

(Nevetés)

Szóval, ilyen soká tartott, mire
magamévá tettem,

ami az életcélom volt.

Rájöttem,

hogy a félelem nagyon határozottan
visszatart attól,

hogy azt tegyük és mondjuk,
amire rendeltettünk.

Akkor azt mondtam: "Tudjátok, mit?

Nem engedem, hogy a félelem
irányítsa az életemet.

Nem engedem, hogy a félelem
mondja meg, mit tegyek."

És ekkor jöttek ezek 
a fantasztikus történések,

és a dominóeffektus beindult.

Mikor erre rájöttem, arra gondoltam:
"OK, 2015 van,

betöltöttem a 30-at,

ez lesz az én «Csináld minden áron» évem.

Mindennek nekifogok, ami csak
félelmet kelt bennem."

Bak-szülött vagyok.

Szeretek két lábbal,
szilárdan állni a földön.

Elhatároztam, hogy életemben először
egyedül megyek nyaralni,

méghozzá külföldre,
a Dominikai Köztársaságba.

Így hát mit csináltam a születésnapomon?

Drótkötélpályán szeltem át
Punta Cana erdeit.

Valami különös okból
"business casual"-t viseltem.

Ne kérdezzék, miért.

(Nevetés)

Fantasztikusan éreztem magam.

Víz alá sem szeretek merülni.

Ismétlem, a szilárd talajt szeretem
a lábam alatt.

Úgyhogy elmentem Mexikóba,
ahol delfinekkel úsztam a víz alatt.

Az évben másik vagány húzásom,

meghódításra váró csúcsom az volt,

hogy megírtam a könyvemet:

"Életértékelés, 
avagy hogyan csináld jobban?"

Ehhez már vállalnom kellett -

(Taps)

ezt az egész íróság-mizériát, nemde?

Úgy bizony.

De a legvadabb dolog,
amit abban az évben elkövettem,

amitől halálra rettegtem magam –

az ejtőernyőzés volt.

Épp kiugrani készültünk a gépből,

gondoltam, "baromságokat csináltam
már az életben, hát ez is ilyen."

(Nevetés)

Aztán zuhanni kezdtünk a Föld felé,

szó szerint elállt a lélegzetem
a látványtól, és az járt a fejemben:

"Épp most ugrottam ki szándékosan
egy teljesen ép gépből."

(Nevetés)

"Mi a fene bajom van?"

De lenéztem az alattam elterülő szépségre,

és azt gondoltam, "ez volt a legjobb,
amit csak tehettem.

Csodálatos döntés volt."

Eszembe jut, milyen érzés, amikor ki kell
mondanom az igazságot.

Olyan, mint kiugrani
abból a repülőgépből.

Mint az a pillanat,
amikor ott állok a gép ajtajában,

és egy hang azt súgja: "ne csináld!",

de mégis megteszem,
mert tudom, hogy meg kell.

A repülőgép küszöbén ülni úgy,

hogy még a gépben vagyok,
komfortos számomra.

De minden nap,
amikor kimondom az igazságot

nálam tekintélyesebb intézményekkel
és emberekkel,

vagy szimplán nagyobb hatalommal szemben,

olyan érzés, mint mikor kiugrom a gépből.

De a komfortérzetet túlértékeljük.

Mert csendben maradni kényelmes.

Mindent a régiben hagyni kényelmes.

A komfortérzet csak a status quo
fenntartását szolgálja.

Azáltal kell megbarátkoznunk
a kellemetlenség érzetével,

hogy kimondjuk az igazságot,
amikor arra van szükség.

És nekem...

(Taps)

Nekem azért kell kimondanom
az igazságot,

mert az őszinteség fontos számomra.

A belső integritásom az én drága kincsem.

Úgy gondolom, az igazság
nem választás kérdése.

Mindig mellette kell döntenünk.

A sheavajba vetett hitem is
kulcsfontosságú, és...

(Nevetés)

és úgy vélem, jobb lenne a világ,
ha hidratáltabbak lennénk.

De ezen alapértékek által determinálva

ki kell mondanom az igazságot.

Nincs más választásom.

De nemcsak a hozzám hasonló
hivatásos bajkeverőknek

kellene dominóknak lenniük,

akik mindig kiugranak a gépből,

vagy hajlandók elsőként kockáztatni.

Olyannyira rettegünk váratlan 
következményektől,

hogy sokszor észre sem vesszük,
ha egy szobába belépve

talán a legerősebbek között vagyunk;

talán a második vagy harmadik
legerősebbek vagyunk.

Szilárdul hiszem,
hogy ilyenkor az a dolgunk,

hogy megbontsuk a rendet.

És ha nem mi vagyunk a legerősebbek,

de még két másikkal összefogunk,

az megerősít minket.

Mint mikor férfiként pártfogásba
vesszük a nőt a meetingen,

tudják, a nőt, aki enélkül
szót sem kaphatna,

vagy csak biztosítjuk,
hogy ha valaki fel akar szólalni,

ne fojtsák belé a szót.

A mi dolgunk biztosítani
e lehetőségeket.

Az emberek jóléte közös ügyünk.

Ha ezt szem előtt tartjuk, rájövünk,

hogy ínséges időkben

nem kell oly lázasan segítségért
kutatnunk,

ha magunk is segítünk másokon.

Van, hogy úgy érzem,

közröhej tárgyaként
bukdácsolok a nyílt színen.

Egyszer pl. felkértek, 
hogy beszéljek egy konferencián,

de nekem kellett volna állnom
az útiköltségemet.

Kicsit utánanéztem a dolognak,

és kiderült, hogy a konferencián
előadó fehér férfiak tiszteletdíjat,

és útiköltség-térítést is kapnak.

A fehér női előadóknak
csak útiköltségüket térítették.

A fekete nőknek meg egyenesen fizetniük
kellett azért, hogy előadhassanak.

Azt gondoltam: "Mi a frászt csináljak?"

Tudtam, hogyha ezt nyilvánosan
szóvá teszem,

anyagi kár érhet.

De azt is megértettem,
hogy hallgatásom senkit sem szolgál.

Úgyhogy félve bár, de nyilvánosan
szólaltam fel a dolog ellen,

és más nők is nyíltan
kezdtek el erről beszélni:

"Én is ezzel az egyenlőtlen díjazással
szembesültem!"

És párbeszéd kezdődött
a diszkriminatív díjazási gyakorlatról,

amely ezt a konferenciát is jellemezte.

Úgy éreztem magam, mint az első dominó:

elolvastam egy közéleti személyiség
nyugtalanító feljegyzését,

és cikket írtam róla.

Tudtam, hogy az illetőnek hatalmában
áll tönkretenni a karrieremet,

mégis úgy éreztem: "Meg kell tennem.

Ha kell, két órán át is ott ülök
a repülőgép ajtajában".

Így is tettem, rákattintottam
a "Közzététel"-re, és elfutottam.

(Nevetés)

A posztom víruskén terjedt,

a reakciók pedig: "Te jó ég, úgy örülök,
hogy valaki végre kimondta!"

És párbeszéd kezdődött

a mentális egészség
és öngondoskodás témájában,

és akkor azt mondtam: "OK. rendben.

Úgy néz ki, hogy amit csinálok,
annak hatása is van."

Sok ember volt már dominó,

pl. amikor beszéltek a hatalommal bíró
férfiaktól elszenvedett zaklatásokról.

Nők milliói csatlakoztak és mondták ki:
"Velem is megtörtént."

Nagy tapsot kérek Tarana Burke-nek,
aki beindította ezt a mozgalmat.

(Taps)

Emberek s rendszerek némaságunkra
számítanak, hogy elnyomhassanak.

A dominóság felvállalása néha egyet
jelent azzal, hogy önmagunk vagyunk.

Én már hároméves korom óta
gyanús alak vagyok.

(Nevetés)

Ez én vagyok a harmadik születésnapomon.

De egész életemben ez a lány voltam,

és a dominóságom is ebből fakad,

mert egy olyan világban,

amelyben saját magunkat
kell képviselnünk,

önmagunknak lenni forradalmi tett.

Olyan világban, amely azt várja el,
hogy suttogjunk,

én az ordítást választom.

(Taps)

A kemény dolgok kimondását
igénylő helyzetekben

három dolgot kérdezek magamtól:

Egy: Tényleg így gondolod?

Kettő: Meg tudod védeni az álláspontodat?

Három: A szeretet mondatja ezt veled?

Ha mindháromra igen a válasz,

kimondom, és hadd szóljon!

Ez fontos.

Ez a belső ellenőrzőpont

mindig megmondja nekem:
"Igen, ezt kell tenned."

Az igazság, a velős igazságok kimondásának

nem szabadna forradalmi tettnek
számítania.

A hatalom szembesítésének az igazsággal
nem szabadna áldozatot követelnie.

De úgy vélem, ha többen választanánk
ezt az utat a nagyobb jó érdekében,

jobb világban élhetnénk, mint most.

A nagyobb jót illetően,

az igazság kimondása melletti
elkötelezettségünk

közös platformhoz vezető híd lehet,

a nem az igazságra épülő hidak
pedig le fognak omlani.

A mi dolgunk,

a mi kötelességünk, a mi feladatunk,

hogy szembesítsük a hatalmat
az igazsággal, és dominók legyünk,

nem szimplán, amikor ez nehéz,

hanem főleg akkor, amikor ez nehéz.

Köszönöm.

(Taps)