Tényleg olyan jó vagy
a dolgokban, mint hiszed?

Jól bánsz a pénzzel?

Jól olvasol az emberekben?

Milyen az egészségi állapotod
az ismerőseidhez képest?

Jobb vagy nyelvtanból az átlagnál?

Tudni, mennyire értünk valamihez

és hogy milyenek a képességeink
másokhoz képest

nem csupán önbizalom-növelés.

Segít eldöntenünk, mikor bízhatunk
saját döntéseinkben és ösztöneinkben,

és mikor szorulunk tanácsra.

Ám pszichológiai kutatások azt mutatják,
hogy nem vagyunk túl jók

saját képességeink felmérésében.

Valójában gyakran túlbecsüljük
képességeinket.

A kutatók nevet is adtak a jelenségnek:

ez a Dunning–Kruger-hatás.

Ez megmagyarázza, miért mutatja
száznál több tanulmány,

hogy az emberek jobbnak hiszik
magukat másoknál.

A jelenség annyira gyakori,

hogy az már ellentmond
a matematika törvényeinek.

Amikor szoftverfejleszőket kértek
saját teljesítményük értékelésére,

az egyik cégnél a válaszadók 32%-a,
míg a másiknál 42%-uk

a legjobb 5%-ba sorolta magát.

Egy másik tanulmányban amerikai
autóvezetők 88%-a állította,

hogy jobban vezet az átlagosnál.

Nem csupán elszigetelt esetekről van szó.

Az emberek általában másokénál
jobbnak tartják

egészségi állapotukat, vezetői
készségeiket, erkölcseiket és sok mást.

Különösen érdekes, hogy gyakran
a legkevésbé jól teljesítők

becsülik túl leginkább a képességeiket.

A gyenge logikai készségekkel,

nyelvtani,

pénzügyi

és matektudással,

érzelmi intelligenciával,

laborvizsgálatokban való jártassággal

és sakktudással

rendelkező emberek mind majdnem olyan
jónak tartják magukat, mint a profik.

Ki hajlamos leginkább
az efféle téveszmékre?

Sajnos, mindannyian, hiszen mindenkinek
vannak tudásbeli hiányosságai,

amelyeket nem vesz észre.

Miért van ez így?

Amikor Dunning és Kruger, a két
pszichológus először írt erről 1999-ben,

azt állították, hogy a hiányos tudással
és képességekkel rendelkezőket

kettős átok sújtja.

Először is, gyakran hibáznak
és hoznak rossz döntéseket.

Másodszor, a hiányos tudásuk miatt
nem ismerik fel saját hibáikat.

Azaz a rosszul teljesítőknél
pont a szakértelem hiányzik,

amely segítségével felismerhetnék
rossz teljesítményüket.

Amikor pl. a kutatók

egyetemi vitakörök résztvevőit vizsgálták,

azt látták, hogy a selejtezőkön részt vevő
csapatok leggyengébb 25%-a

minden ötből majdnem négy kört elvesztett.

Ám azt hitték, hogy az esetek
60%-ában nyertek.

Mivel nem értették jól a vita szabályait,

a diákok nem vették észre,
mikor és milyen gyakran

omlott össze az érvelésük.

Ez nem azt jelenti, hogy az egónk miatt
nem vesszük észre gyengeségeinket.

Az emberek általában elismerik
hiányosságaikat, amint felismerik őket.

Az egyik tanulmány során a logikai kvízben
először rosszul teljesítő diákok,

akik utána részt vettek
egy rövid logikai kurzuson,

nagyon is készek voltak borzasztónak
minősíteni korábbi teljesítményüket.

Ez lehet az oka, hogy a közepes
tudással és átlagos tapasztalattal bírók

gyakran kevésbé bíznak képességeikben.

Eleget tudnak ahhoz, hogy tudják,
mennyi mindent nem tudnak.

A valódi szakértők ezzel szemben
többnyire tisztában vannak tudásukkal.

Ők másféle hibára hajlamosak:

azt hiszik, mindenki más is
épp annyit tud, mint ők.

Az eredmény, hogy mind a tudatlan,
mind a nagy tudású emberek

gyakran tévesen ítélik meg önmagukat.

Ha nem elég kompetensek valamiben,
nem látják meg a hibáikat.

Ha pedig rendkívül kompetensek,

nem látják, milyen különlegesek
valójában a képességeik.

Ám ha nem vesszük észre, amikor
a Dunning–Kruger-hatás alatt állunk,

hogyan tudhatjuk meg, mennyire vagyunk
valójában jók valamiben?

Először is, kérj visszajelzést emberektől,

és gondold végig, amit hallasz,
akkor is, ha nehéz.

Másrészt, s ez még fontosabb:
folyamatosan tanulni kell.

Minél többet tudunk,

annál kisebb az esélye, hogy láthatatlan
hiányosságok lesznek a tudásunkban.

Talán mindezt összefoglalja
a régi közmondás:

Ha bolonddal vitázol,

először győződj meg róla, hogy ő
nem ugyanezt teszi-e éppen.