Rajtakapták már magukat,
hogy olyan kutatásról beszélnek,
amelyet még csak nem is olvastak?
(Nevetés)
Barátomnak kávézás közben megjegyeztem:
"Képzeld, egy új tanulmányban olvastam,
hogy a kávé csökkenti nőknél
a depresszió kockázatát."
De csak egy twitterüzenetet olvastam.
(Nevetés)
Amelyben ennyi állt:
(Nevetés)
"Egy új kutatás szerint a kávéivás nőknél
csökkentheti a depresszió kockázatát."
(Nevetés)
Az üzenet a The New York Times
blogjára hivatkozik,
amelyben az egyik blogger lefordította
a tanulmány eredményeit
a Live Science cikkéből,
amely az eredeti értesülést
a Harvard Közegészségügyi Iskola
híroldaláról vette,
amely idézte a szóban forgó
tanulmány összefoglalóját,
amely az egyik tudományos folyóiratban
közzétett tanulmányt összegezte.
(Nevetés)
Ez a hat lépés távolság elmélet
kutatásra alkalmazva.
(Nevetés)
Amikor azt állítottam,
hogy olvastam a tanulmányt,
csak a 10 évnyi kutatást összegző
59 betűt olvastam.
(Nevetés)
Amikor azt állítottam,
hogy olvastam a tanulmányt,
csupán részleteket olvastam belőle,
amelyet négyen állítottak össze,
de közülük egyik sem volt a szerző,
mielőtt megkaptam volna.
Nincs ez így rendjén.
De kutatásokhoz nehéz hozzájutni,
mert tudósok nem foglalkoznak
rendszeresen a tömegmédiával.
Adódik a kérdés:
miért nem foglalkoznak a tömegmédiával?
Pedig hitelesebb
információforrás lennének,
mint a médiaszemélyiségek.
Igazam van?
(Nevetés)
4 100 felsőoktatási intézményt
számláló országban
ennek természetesnek kellene lennie.
De nem az.
Hogyan jutottunk idáig?
Hogy megértsük, miért hanyagolják el
tudósaink a tömegmédiát,
elsőként meg kell érteniük
az egyetemek működését.
Az utóbbi hat évben
összesen hét felsőoktatási
intézményben tanítottam,
négy államban.
Valamiféle utazó tanerő vagyok,
(Nevetés)
de eközben írom a disszertációm.
Noha az intézmények különbözők,
a kutatás és a publikáció folyamata
egy és ugyanaz.
A tudós először kutatást végez
a szakterületén.
A kutatásfinanszírozás érdekében
állami és magántámogatásra pályázik.
Miután befejezte a kutatást,
eredményeiről cikket ír.
Majd a cikket tekintélyes
tudományos folyóirathoz nyújtja be.
A cikk aztán kollegiális
lektoráláson megy keresztül,
amelyben szakértők megvizsgálják
a pontosságát és megbízhatóságát.
Aztán publikálás után
nyereségérdekelt cégek
újból eladják az információt
egyetemeknek, közkönyvtáraknak
folyóirat- és adatbázis-előfizetés útján.
Ilyen a rendszer.
Kutatás, írás, bírálat, publikálás,
aztán az egész elölről.
Barátaimmal együtt ezt
a szörny etetésének hívjuk.
Láthatólag ez bizonyos
rendellenességekhez vezet.
Az első ellentmondás, hogy noha
a tudományos kutatást
közpénzből támogatják,
de eredményét magáncégek terjesztik.
A szövetségi kormány évente
60 milliárd dollárt költ rá.
A Nemzeti Tudományos Alap szerint
29% megy állami egyetemi kutatásokra.
Gyors fejszámolás:
ez 17,4 milliárd dollár.
Adófizetői dollár.
Csupán öt cég foglalkozik
a többnyire közpénzből végzett
kutatási eredmények közzétételével.
2014-ben egyikük 1,5 milliárdos
nyereséget ért el.
Jövedelmező üzlet.
Lefogadom, hogy érzik szavaimban a gúnyt.
Ha az állam finanszírozza a kutatást,
de aztán az eredményekért
megint fizetnünk kell,
akkor kétszeresen fizetünk.
A másik rákfene,
hogy a legtöbb kutató nincs ösztönözve,
hogy e tekintélyes előfizetett
folyóiratokon kívül máshol is publikáljon.
Az egyetemek véglegesítési
és előmeneteli rendszerüket
a publikációk számához igazítják.
Tudósoknak a könyvek és a cikkek
olyanok, mint valami valuta.
Cikkek publikálása előmozdítja a végleges
kinevezést és a jövőbeni több támogatást.
De tudósoknak nem jár jutalom
a tömegmédiában megjelent cikkekért.
Ez a jelenlegi állapot.
A jelenlegi kutatói ökorendszer.
Nem kéne ennek így lennie.
Tehetünk pár egyszerű dolgot,
hogy megváltoztassuk a helyzetet.
Kezdjük a hozzáféréssel!
Az egyetemek úgy
változtathatnak a status quón,
hogy nemcsak előfizetett folyóiratokban,
hanem a szabadon forgalmazott sajtóban
és a tömegmédiában való megjelenésért is
jutalmazzák tudósaikat.
A szabad hozzáférési mozgalom
már eredményeket mutat fel
több tudományágban,
és szerencsére ez több nagy
játékosban is tudatosul már.
A Google Scholar kereshetővé
és szabad hozzáférésűvé tette
a kutatási eredményeket.
A Kongresszus 2015-ben
törvénytervezetben javasolta,
hogy a 100 millió dollárt meghaladó
támogatáshoz jutott kutatói projektek
a szabad hozzáférés elvén működjenek.
2016-ban a NASA a teljes kutatói
könyvtárát nyilvánossá tette.
A gondolat láthatólag kezd elterjedni.
De a hozzáférés nemcsak azt jelenti,
hogy kézbe vehessünk
egy iratot vagy tanulmányt.
Biztosnak kell lennünk,
hogy az irat vagy tanulmány
könnyen érthető.
Beszéljünk a népszerűsítésről!
Nem olyannak gondolom,
mint a korábban szemléltetett
hat lépés távolság elméletben.
Mi lenne, ha tudósok
a kutatásaikat képesek lennének
népszerűen közölni a tömegmédiával,
és a laikusok nyelvén szólnának?
Ha megtennék,
a tömeg és a tudomány közti távolság
erősen csökkenne.
Nem a kutatások lebutítását javaslom,
csupán azt, hogy vigyük közelebb
a laikusokhoz a kutatásokat,
váltsunk szemléletet,
és egyszerű nyelven szóljunk,
hogy laikusoknak is, akik pénzén kutatunk,
érthető legyen a mondanivalónk.
E szemléletnek még
egyéb előnyei is vannak.
Ha bemutatjuk ország-világnak,
hogyan hasznosulnak adófizetői
dollárjaik kutatástámogatásra,
át fogják gondolni
az egyetemek megítélését,
miszerint azok nemcsak focicsapatokból
és elnyerhető fokozatokból állnak,
hanem ott végzett kutatásokból is.
S ha egészséges a viszony
laikusok és tudósok között,
az ösztönzi, hogy a 'nagyközönség' is
részt vegyen kutatásokban.
El tudják képzelni, ez hogy festhetne?
Mi lenne, ha társadalomtudósok
segítenének átalakítani a helyi
rendőrség érzékenyítő képzéseit?
Aztán együttműködve állítanák össze
a következő képzések kézikönyvét?
Vagy ha tanárképzők konzultálnák
a helyi iskolákat, hogyan bánjanak
veszélyeztetett tanulóikkal,
majd írnának róla a helyi újságba?
Mert a működő demokrácia azt igényli,
hogy a nép jól képzett
és jól tájékozott legyen.
Fizetős weboldalak és bürokrácia
mögé bújó kutatás helyett
nem lenne-e jobb, ha minden
a szemünk láttára zajlana?
Doktoranduszhallgatóként
tudatában vagyok, hogy azt a klubot
bírálom, amelynek tagja akarok lenni.
(Nevetés)
Veszélyes vizeken hajózom,
mert pár éven belül magam is
a kutatói munkaerőpiacra kerülök.
De ha a tudományos kutatásban
az a status quo,
hogy profitérdekelt folyóiratok
süketszobájába publikáljunk,
amelyek soha nem jutnak el
a nyilvánossághoz,
higgyék el, a válaszom ez lesz: "Ne már!"
Hiszek az átfogó demokratikus kutatásban,
amely közösségben működik,
és szót ért a laikusokkal.
Szeretnék tudományos
kutatói közegben dolgozni,
amely a nyilvánosságot
nemcsak értékes közönségnek,
hanem alkotó résztvevőnek is tekinti.
Bizonyos esetekben még szakértőnek is.
Nemcsak arról van szó,
hogy hozzáférést nyújtsunk mindenkinek,
hanem arról is, hogy a kutatói kultúrát
a publikálástól a gyakorlat felé,
továbbá a szövegeléstől
a cselekvés felé vigyük.
Tudniuk kell, hogy az elgondolás, a remény
nem csupán nekem tulajdonítható.
Sok-sok tudós, tanár, könyvtáros
és közösségi ember vállán állok,
akik szintén hívei, hogy minél többeket
kapcsoljunk be a párbeszédbe.
Remélem, hogy önök is
bekapcsolódnak a beszélgetésbe.
Köszönöm.
(Taps)