Rajtakapták már magukat, hogy olyan kutatásról beszélnek, amelyet még csak nem is olvastak? (Nevetés) Barátomnak kávézás közben megjegyeztem: "Képzeld, egy új tanulmányban olvastam, hogy a kávé csökkenti nőknél a depresszió kockázatát." De csak egy twitterüzenetet olvastam. (Nevetés) Amelyben ennyi állt: (Nevetés) "Egy új kutatás szerint a kávéivás nőknél csökkentheti a depresszió kockázatát." (Nevetés) Az üzenet a The New York Times blogjára hivatkozik, amelyben az egyik blogger lefordította a tanulmány eredményeit a Live Science cikkéből, amely az eredeti értesülést a Harvard Közegészségügyi Iskola híroldaláról vette, amely idézte a szóban forgó tanulmány összefoglalóját, amely az egyik tudományos folyóiratban közzétett tanulmányt összegezte. (Nevetés) Ez a hat lépés távolság elmélet kutatásra alkalmazva. (Nevetés) Amikor azt állítottam, hogy olvastam a tanulmányt, csak a 10 évnyi kutatást összegző 59 betűt olvastam. (Nevetés) Amikor azt állítottam, hogy olvastam a tanulmányt, csupán részleteket olvastam belőle, amelyet négyen állítottak össze, de közülük egyik sem volt a szerző, mielőtt megkaptam volna. Nincs ez így rendjén. De kutatásokhoz nehéz hozzájutni, mert tudósok nem foglalkoznak rendszeresen a tömegmédiával. Adódik a kérdés: miért nem foglalkoznak a tömegmédiával? Pedig hitelesebb információforrás lennének, mint a médiaszemélyiségek. Igazam van? (Nevetés) 4 100 felsőoktatási intézményt számláló országban ennek természetesnek kellene lennie. De nem az. Hogyan jutottunk idáig? Hogy megértsük, miért hanyagolják el tudósaink a tömegmédiát, elsőként meg kell érteniük az egyetemek működését. Az utóbbi hat évben összesen hét felsőoktatási intézményben tanítottam, négy államban. Valamiféle utazó tanerő vagyok, (Nevetés) de eközben írom a disszertációm. Noha az intézmények különbözők, a kutatás és a publikáció folyamata egy és ugyanaz. A tudós először kutatást végez a szakterületén. A kutatásfinanszírozás érdekében állami és magántámogatásra pályázik. Miután befejezte a kutatást, eredményeiről cikket ír. Majd a cikket tekintélyes tudományos folyóirathoz nyújtja be. A cikk aztán kollegiális lektoráláson megy keresztül, amelyben szakértők megvizsgálják a pontosságát és megbízhatóságát. Aztán publikálás után nyereségérdekelt cégek újból eladják az információt egyetemeknek, közkönyvtáraknak folyóirat- és adatbázis-előfizetés útján. Ilyen a rendszer. Kutatás, írás, bírálat, publikálás, aztán az egész elölről. Barátaimmal együtt ezt a szörny etetésének hívjuk. Láthatólag ez bizonyos rendellenességekhez vezet. Az első ellentmondás, hogy noha a tudományos kutatást közpénzből támogatják, de eredményét magáncégek terjesztik. A szövetségi kormány évente 60 milliárd dollárt költ rá. A Nemzeti Tudományos Alap szerint 29% megy állami egyetemi kutatásokra. Gyors fejszámolás: ez 17,4 milliárd dollár. Adófizetői dollár. Csupán öt cég foglalkozik a többnyire közpénzből végzett kutatási eredmények közzétételével. 2014-ben egyikük 1,5 milliárdos nyereséget ért el. Jövedelmező üzlet. Lefogadom, hogy érzik szavaimban a gúnyt. Ha az állam finanszírozza a kutatást, de aztán az eredményekért megint fizetnünk kell, akkor kétszeresen fizetünk. A másik rákfene, hogy a legtöbb kutató nincs ösztönözve, hogy e tekintélyes előfizetett folyóiratokon kívül máshol is publikáljon. Az egyetemek véglegesítési és előmeneteli rendszerüket a publikációk számához igazítják. Tudósoknak a könyvek és a cikkek olyanok, mint valami valuta. Cikkek publikálása előmozdítja a végleges kinevezést és a jövőbeni több támogatást. De tudósoknak nem jár jutalom a tömegmédiában megjelent cikkekért. Ez a jelenlegi állapot. A jelenlegi kutatói ökorendszer. Nem kéne ennek így lennie. Tehetünk pár egyszerű dolgot, hogy megváltoztassuk a helyzetet. Kezdjük a hozzáféréssel! Az egyetemek úgy változtathatnak a status quón, hogy nemcsak előfizetett folyóiratokban, hanem a szabadon forgalmazott sajtóban és a tömegmédiában való megjelenésért is jutalmazzák tudósaikat. A szabad hozzáférési mozgalom már eredményeket mutat fel több tudományágban, és szerencsére ez több nagy játékosban is tudatosul már. A Google Scholar kereshetővé és szabad hozzáférésűvé tette a kutatási eredményeket. A Kongresszus 2015-ben törvénytervezetben javasolta, hogy a 100 millió dollárt meghaladó támogatáshoz jutott kutatói projektek a szabad hozzáférés elvén működjenek. 2016-ban a NASA a teljes kutatói könyvtárát nyilvánossá tette. A gondolat láthatólag kezd elterjedni. De a hozzáférés nemcsak azt jelenti, hogy kézbe vehessünk egy iratot vagy tanulmányt. Biztosnak kell lennünk, hogy az irat vagy tanulmány könnyen érthető. Beszéljünk a népszerűsítésről! Nem olyannak gondolom, mint a korábban szemléltetett hat lépés távolság elméletben. Mi lenne, ha tudósok a kutatásaikat képesek lennének népszerűen közölni a tömegmédiával, és a laikusok nyelvén szólnának? Ha megtennék, a tömeg és a tudomány közti távolság erősen csökkenne. Nem a kutatások lebutítását javaslom, csupán azt, hogy vigyük közelebb a laikusokhoz a kutatásokat, váltsunk szemléletet, és egyszerű nyelven szóljunk, hogy laikusoknak is, akik pénzén kutatunk, érthető legyen a mondanivalónk. E szemléletnek még egyéb előnyei is vannak. Ha bemutatjuk ország-világnak, hogyan hasznosulnak adófizetői dollárjaik kutatástámogatásra, át fogják gondolni az egyetemek megítélését, miszerint azok nemcsak focicsapatokból és elnyerhető fokozatokból állnak, hanem ott végzett kutatásokból is. S ha egészséges a viszony laikusok és tudósok között, az ösztönzi, hogy a 'nagyközönség' is részt vegyen kutatásokban. El tudják képzelni, ez hogy festhetne? Mi lenne, ha társadalomtudósok segítenének átalakítani a helyi rendőrség érzékenyítő képzéseit? Aztán együttműködve állítanák össze a következő képzések kézikönyvét? Vagy ha tanárképzők konzultálnák a helyi iskolákat, hogyan bánjanak veszélyeztetett tanulóikkal, majd írnának róla a helyi újságba? Mert a működő demokrácia azt igényli, hogy a nép jól képzett és jól tájékozott legyen. Fizetős weboldalak és bürokrácia mögé bújó kutatás helyett nem lenne-e jobb, ha minden a szemünk láttára zajlana? Doktoranduszhallgatóként tudatában vagyok, hogy azt a klubot bírálom, amelynek tagja akarok lenni. (Nevetés) Veszélyes vizeken hajózom, mert pár éven belül magam is a kutatói munkaerőpiacra kerülök. De ha a tudományos kutatásban az a status quo, hogy profitérdekelt folyóiratok süketszobájába publikáljunk, amelyek soha nem jutnak el a nyilvánossághoz, higgyék el, a válaszom ez lesz: "Ne már!" Hiszek az átfogó demokratikus kutatásban, amely közösségben működik, és szót ért a laikusokkal. Szeretnék tudományos kutatói közegben dolgozni, amely a nyilvánosságot nemcsak értékes közönségnek, hanem alkotó résztvevőnek is tekinti. Bizonyos esetekben még szakértőnek is. Nemcsak arról van szó, hogy hozzáférést nyújtsunk mindenkinek, hanem arról is, hogy a kutatói kultúrát a publikálástól a gyakorlat felé, továbbá a szövegeléstől a cselekvés felé vigyük. Tudniuk kell, hogy az elgondolás, a remény nem csupán nekem tulajdonítható. Sok-sok tudós, tanár, könyvtáros és közösségi ember vállán állok, akik szintén hívei, hogy minél többeket kapcsoljunk be a párbeszédbe. Remélem, hogy önök is bekapcsolódnak a beszélgetésbe. Köszönöm. (Taps)