Helló! Szeretnék önöknek bemutatni valakit. Ez itt Jomny. Igazából "Jonny", de véletlenül "m"-mel betűzve, és ha csodálkoznának ezen, nos, egyikünk sem tökéletes. Jomny földönkívüli, akit azért küldtek a Földre, hogy az embereket tanulmányozza. Jonmy elveszett, magányos, távol az otthonától, és szerintem mind éreztünk már ugyanígy. Én legalábbis éreztem. Az életem egy olyan pillanatában írtam erről a földönkívüliről, amikor magamat is földönkívülinek éreztem. Akkor költöztem Cambridge-be, hogy a doktorimon dolgozzam az MIT-n, féltem és magányos voltam, és úgy éreztem, nem tartozom sehová sem. De az egész életem hasonló volt. Éveken át írtam vicceket, osztottam meg őket közösségi portálokon, és észrevettem, hogy egyre jobban belemerülök ebbe. Sok ember szerint az internet magányos hely. Én is így érzem: egy hatalmas, végtelen, egyre növekvő űr, ahol folyton kiabálhatsz, de soha, senki nem hall meg. Ám engem valahogy megnyugtatott, hogy ebbe az űrbe beszélhettem. Megnyugtató volt megosztani az érzéseimet az űrrel, és végül az űr elkezdett visszabeszélni. Így derül ki, hogy az űr egyáltalán nem végtelen, magányos kiterjedés, hanem tele van mindenféle emberekkel, akik maguk is az űrbe bámulnak, és azt szeretnék, ha meghallanák őket. A közösségi médiából számos negatívum származik. Egyáltalán nem szándékom ezt vitatni. Online lenni mindig egyet jelent azzal, hogy nagy szomorúságot, dühöt és durvaságot érzünk. Olyan, mintha véget érne a világ. Ugyanakkor meghasonlok önmagammal, mert tagadhatatlan tény, hogy a közeli barátaim legtöbbjével eredetileg online találkoztam. Szerintem ez részben az azért van így, mert előszeretettel gyónunk a közösségi médiában. Olyan érzés, mintha a személyes, bizalmas naplónkba írnánk, amely teljesen magántermészetű, ugyanakkor azt akarnánk, hogy a világon mindenki elolvassa. Úgy gondolom, egy része, az öröm ebben, hogy más, a miénktől teljesen eltérő nézőponttal bíró emberek szemszögéből tapasztalhatunk meg dolgokat, és ez néha pozitív. Például amikor elkezdtem twitterezni, rájöttem, hogy rengeteg ember, akit követek, beszél a mentális egészségről és hogy terápiára megy úgy, hogy mégsem kerül megbélyegzésre, ami viszont gyakran előfordul, ha ezekről a problémákról személyesen beszélgetünk. A segítségükkel normálisan lehetett beszélgetni a mentális egészségről, és ez rávezetett, hogy a terápiás kezelés olyasvalami, ami nekem is segíthet. Na most, sok ember számára ijesztő ötletnek tűnik ezeket a témákat ilyen nagy közönség előtt, ennyire nyíltan kibeszélni az interneten. Úgy érzem, sokan nagy, ijesztő dolognak vélik, hogy online megnyilvánuljanak, ha nem tökéletesek és teljesek. Ám szerintem az internet az a hely, ahol nagyszerű dolog nem tudni, és ezt felfoghatjuk izgalmasként is, mert számomra van valami fontos abban, hogy megosztjuk másokkal tökéletlenségünket, bizonytalanságunkat és sebezhető pontjainkat. (Nevetés) Amikor valaki beszámol például a szomorúságáról, félelmeiről vagy arról, hogy magányos, attól jómagam kevésbé érzem egyedül magam, nem azért, mert megszabadultam a saját magányosságomtól, de azáltal, hogy látom, nem kizárólag én érzem egyedül magam. Íróként és művészként igyekszem a sérülékenységet, mint megnyugtató érzését, elfogadtatni a közösséggel: olyan érzésként, amint megoszthatunk egymással. Izgalmasnak találom a belső dolgok felszínre hozását: fogni azokat a láthatatlan, személyes érzéseket, amelyeket megnevezni sem tudok, a fénybe tartani őket, szavakba önteni, majd megosztani ezeket másokkal, remélve, hogy így segíthetek nekik is megfogalmazni az érzéseiket. Tudom, ez nagy dolognak tűnik, de végül az érdekel, hogyan lehet ezeket az érzéseket kis részekre bontani, mert ha sikerül őket "kicsinek álcáznunk", szerintem könnyebb megközelíteni őket és szórakoztatóbbak is. Emberi mivoltunk hasonlóságát is könnyebb megérteni általuk. Megjelenthetnek például novella formájában, máskor egy helyes könyv illusztrációiban. Néha pedig buta viccként, amelyet a neten teszek közzé. Néhány hónapja például bedobtam egy kutyasétáltató applikáció ötletét: egy kutya megjelenik az ajtónkban, így el kell hagyjuk a házat, hogy megsétáltassuk őt. (Nevetés) Ha vannak itt applikáció-fejlesztők, keressenek az előadás után. Egy másik példa, amit mindig megosztok: ideges vagyok, ha e-mailt küldök. "A legjobbakat", így írom alá, ami kifejtve "A legjobbat, ami tőlem telik", ami annyit tesz: "Kérlek, ne utálj, ígérem, megteszem, ami tőlem telik." Vagy a klasszikus jégtörő kérdésre adott válaszom: ha bárki élő vagy történelmi személlyel ehetnék, rendben. Nagyon magányos vagyok. (Nevetés) Úgy találom, ha ilyesmiket posztolok a neten, a reakciók hasonlóak. Az emberek összejönnek együtt nevetni, megosztozni az érzésen, majd ugyanolyan gyorsan szétszélednek. (Nevetés) Igen, így újra magamra maradok. De néha ezek a kis összejövetelek egészen hasznosak lehetnek. Például amikor lediplomáztam építészként, és Cambridge-be költöztem, ezt a kérdést posztoltam: "Hányan vannak az életetekben, akikkel nem beszéltek többé?" A barátaimra gondoltam, akik különböző városokba, sőt külföldre költöztek, és hogy milyen nehéz lenne tartani velük a kapcsolatot. De az emberek elkezdtek válaszolni, megosztani a tapasztalataikat. Valaki egy rokonáról beszélt, akit elveszítettek szem elől. Más az elhunyt szerettéről, aki gyorsan és váratlanul távozott. Valaki az iskolai barátokat hozta fel, akik szintén elköltöztek. Aztán valami csodálatos történt. Az emberek már nemcsak nekem, hanem egymásnak is elkezdtek válaszolni, elkezdtek egymással beszélgetni, megosztani az élményeiket, megnyugtatni egymást és bátorítani, hogy próbálják elérni azt a barátot, akivel nem beszéltek egy ideje, vagy családtagot, akit szem elől tévesztettek. És végül létrehoztuk ezt a kis mikroközösséget. Mintha a sokféle ember egy segélyszervezetet hozott volna létre. Ezért hiszem, hogy mindig, amikor online posztolunk valamit, van rá esély, hogy ezzel ilyen mikroközösségeket hozhatunk létre. Előfordulhat, hogy különböző emberek összetalálkozzanak és csoportosuljanak. Néha az internet mocskában rokonlelkekre bukkanhatunk. Néha azzal, hogy a válaszokat és hozzászólásokat olvasva találunk egy különösen kedves, éleslátó vagy humoros megnyilvánulást. Néha úgy, hogy követünk valakit, és látjuk, hogy az illető már követ bennünket. Néha pedig úgy, hogy felfedezzük, hogy emberek, akiket a való életben is ismerünk, ugyanolyan dolgokról írnak, mint mi magunk, és rájövünk: legalább annyira hasonló az érdeklődésünk, mint az övék, és ez közelebb hozza őket hozzánk. Néha, ha igazán szerencsések vagyunk, találhatunk egy másik földönkívülit is. [ha két idegen találkozik egy különös helyen, az kicsit otthonosabbnak tűnhet] Ám én is aggódom, hiszen mint tudjuk, az internet általában nem ilyen. Mind tudjuk, hogy az internet többnyire a félreértések helye, a hely, ahol konfliktusba kerülünk egymással, a hely, amelyet zűrzavar, sikolyok és kiabálás és üvöltözés ural, és mintha mindenből túl sok lenne. Egy káosz az egész, és nem tudom, hogyan egyeztethetném össze a rossz dolgokat a jókkal, mert mind tudjuk, mind láttuk, hogy a rossz dolgok igazán, igazán bántóak lehetnek. Olyan, mintha a platformokat, amelyek révén benépesítjük az online tereket, hanyagul vagy szándékosan úgy terveztek volna meg, hogy helyt adjanak a zaklatásnak, gyalázkodásnak és félrevezetésnek, a gyűlöletbeszédeknek és az ebből fakadó erőszaknak, és úgy tűnik, a jelenlegi platformok egyike sem foglalkozik eleget ezek kiküszöbölésével. Mégis, és talán sajnálatos módon, ragaszkodom ezekhez az online terekhez, ahogy sokan mások is, mert olyan, mintha mindenki ott gyülekezne. Néha ezért butának és hülyének érzem magam, hogy az emberi kapcsolatnak az ilyen kis pillanatait is nagyra becsülöm manapság. Ám mindig úgy hittem, emberi mivoltunk megnyilvánulásának ezek a pillanatai nem feleslegesek. Nem visszavonulás ez a világtól, sokkal inkább ok, amiért látogassuk ezeket a közösségeket. Fontosak, életbevágóan fontosak, megerősítenek és életet adnak. Ezek a kis, ideiglenes menedékhelyek megmutatják: nem vagyunk olyan egyedül, mint hisszük. Tehát valóban, bár az élet rossz és mindenki szomorú, sőt egy nap mind meghalunk - [nézd. az élet rossz. mindenki szomorú. Mind meghalunk, de megvettem ezt a felfújható ugrálóvárat, szóval leveszed a cipőd vagy nem] Szerintem a metaforikus, felfújható ugrálóvár ebben az esetben valójában a más emberekkel való kapcsolatainkra utal. Így aztán egy éjszaka, amikor különösen szomorúnak és reménytelennek tűnt a világ, belekiabáltam az űrbe, a magányos sötétségbe. Azt mondtam: "Bejelentkezni a közösségi médiába most olyan, mint valaki kezét fogni a világ végén." Ezúttal viszont nem az űr válaszolt, hanem emberek jelentek meg, akik válaszoltak, majd egymással is beszédbe elegyedtek, lassan kialakítva ezt a kicsinyke kis közösséget. Összegyűltünk, hogy megfogjuk egymás kezét. Ezekben a veszélyes és bizonytalan időkben, az egésznek a kellős közepén, szerintem amihez ragaszkodnunk kell, az a többiek, más emberek. S tudom, kis dolog ez, amelyet rövid pillanatok alkotnak, mégis hiszem, hogy ez egy vékonyka, aprócska, ezüstös fénysugár a sötétségben. Köszönöm. (Taps) Köszönöm. (Taps)