Miért lettek a transzneműek
hirtelen ilyen sokan?

(Nevetés)

Transz aktivistaként gyakran
találkozom ezzel a kérdéssel.

Ne feledjük, hogy az
amerikai felnőttek alig 1%-a

vallja magát nyíltan traszneműnek.

Egy friss GLAAD felmérés szerint
a nemtransz amerikaiak 16%-a állítja,

hogy ismer transzneműt a való életben.

A többi 84% számára tehát
újnak tűnhet a téma,

ám a transzneműség nem újkeletű.

A gender-nonkonformitás nagyobb múltú,

mint hinnénk, a traszneműek
pedig ennek az örökségnek részei.

Közép-Afrikától Dél-Amerikán át
a Csendes-óceáni-szigetekig

már nagyon régóta léteztek

több nemet elismerő közösségek.

Indiai és pakisztáni hidzsrákról például

már a 2000 éves Kámaszútrában is szó esik.

Az amerikai őslakos népeknek
is vannak rá saját szavaik,

ám a legtöbb a "kétlelkű" szót használja.

A gender-nonkoformistákat

sámánoknak és gyógyítóknak
tartotta a közösség,

a gyarmatosítás elterjedése azonban

megváltoztatta gondolkodásmódjukat.

A transz történelem kutatása során

a transzneműek mellett
a gyakorlataikat is megvizsgáljuk.

Vegyük például a férfinak öltözött nőket,

akik így részt vehettek a polgárháborúban.

A háború után zömük
nőként élte tovább az életét,

ám néhányan férfiként éltek,
ahogy Albert Cashier is.

Albertet végül elmegyógyintézetbe zárták,

ahol élete végéig
női ruhát kellett viselnie.

(Döbbent sóhajok)

1895 körül egy önmeghatározásuk
szerint 'hermafrodita' csoport

létrehozta a Cercle Hermaphroditost.

Küldetésük a világ ádáz üldöztetése
elleni védelemért való összefogás volt,

így váltak az egyik legelső
transz támogató csoporttá.

A 40-50-es évekre az orvoskutatók
elkezdtek transz orvoslást tanulni

transz pácienseik segítségével,
akik egyike

egy transz nő, Louise Lawrence volt,
aki hosszasan levelezett azokkal,

akiket a másik nem ruháinak nyilvános
viseléséért tartóztattak le.

Szexuális kutatókat - mint Alfred Kinsey -
ismertetett meg

egy kiterjedt transz hálózattal.

Olyan további alakok követték,

mint Virginia Prince, Reed Erickson
és az a híres Christine Jorgensen,

aki 1952-ben nyilvános átalakulásával
újságok címoldalain szerepelt.

Ám amíg a fehér, transz külvárosiak
létrehozták saját támogató hálózataikat,

addig színesbőrű társaiknak
maguknak kellett utat törniük.

Néhányan, mint Miss Major Griffin-Gracy,
versenyeken léptek fel,

az "utca királynői" azonban gyakran váltak

a rendőrök célpontjává
nemi identitásuk kifejezése miatt,

és az LMBT-jogi mozgalom
legfőbb eseményeinek

frontvonalában tartózkodtak.

Ezzel elérkeztünk a Cooper Do-nutsban
lévő 1959-es,

és a Compton's Cafeteriában kitört
1966-as zavargásokhoz,

illetve a híres,
1969-es Stonewall-lázadáshoz.

1970-ben két stonewalli veterán,

Sylvia Rivera és Marsha P. Johnson,

megalapította az utcai transzvesztita
akció forradalmárok (STAR) szervezetét.

A transzneműek törvényes úton
harcoltak tovább az egyenlő bánásmódért,

annak dacára, hogy nagyobb
mértékű diszkriminációval,

munkanélküliséggel, bebörtönzéssel és
a fenyegető AIDS járvánnyal néztek szembe.

Mióta csak létezünk, a hatalmon lévők

jogfosztottá akarják
tenni a transzneműeket,

amiért merjük a saját életünket élni.

Ez a Berlinben készült állókép 1933-ból

néha előfordul a történelemkönyvekben

annak szemléltetésére, hogy a nácik
németellenesnek mondott műveket égettek.

De amit ritkán említenek
az az, hogy ezek között

a Szexuáltudományi Intézet
művei is szerepeltek.

Az imént az amerikai
transz mozgalomról esett szó,

a német Magnus Hirschfeld
és társai azonban

évtizedekkel megelőztek minket.

Magnus Hirschfeld az LMBT közösség
egyik első szószólója volt.

Ő írta az első leghosszabb
beszámolót a transzneműekről.

Orvosi ellátáshoz és személyi
igazolványhoz juttatta őket.

Együtt dolgozott a Berlini Rendőrséggel

az LMBT közösség diszkriminációja ellen,

és alkalmazta őket intézeténél.

Amikor a nácik felégették a könyvtárát,

az nagyban visszavetette a transz 
kutatásokat szerte a világon.

A transzneműek eltörlésére irányuló
szándékos merénylet volt,

amely nem az első volt,
de nem is az utolsó.

Így amikor megkérdezik, hogy
miért lettek a transzneműek ilyen sokan,

elmondanám nekik,
hogy mindig jelen voltunk.

El kell mesélni az eddigi,

és a már rég eltemetett 
történetek mindegyikét.

Nemcsak hogy nem örültek nekünk,
de a küzdelmeink is feledésbe merültek,

amitől bizony a transz kérdések
sokak számára újnak tűnhetnek.

Sok emberrel találkozom,
akik szerint a mozgalmunk

csak egy rövid életű szeszély,

jószándékú szövetségeseink
pedig türelemre intenek,

mert mozgalmunk "még gyerekcipőben jár."

Képzeljük el, hogy változna a beszélgetés,

ha elismernénk, hogy a transzneműek
milyen régóta követelnek egyenlőséget.

Még így is túlreagáljuk?

Várjunk még tovább?

Vagy esetleg tegyünk valamit azokért

a meggyilkolt színesbőrű transz nőkért,
akik gyilkosait

sosem éri el az igazság keze?

Látjátok már, milyen szörnyű a helyzetünk?

(Sóhajtások)

Szeretném, ha transznemű társaim végre
felismernék, hogy nincsenek egyedül.

Abban a hitben nőttem fel, hogy az
azonosságom egy sosem múló rendellenesség.

A másság gondolatát ültették az elmémbe,

én pedig elhittem, mert nem ismertem
senki hozzám hasonlót.

Ha hamarabb megismerem az őseimet,

talán nem telt volna ennyi időbe
rátalálnom az azonosságomból

és közösségemből származó büszkeségre.

Mert egy bámulatos, pezsgő
közösséghez tartozom,

amely felemeli tagjait,
amikor mások lehúzzák őket,

akkor is törődik tagjaival,
amikor ők küszködnek,

amely mindennek dacára

talál okot egymás ünneplésére,

szeretetére,

és szemükbe nézve ezt mondja:

"Nem vagy egyedül.

Itt vagyunk neked.

És nem mozdulunk mellőled."

Köszönöm.

(Taps)