422 barátom van mégis magányos vagyok. Minden nap beszélek velük mégsem ismer egyikük sem. NÉZZ FEL! A forma nyomaszt, kontakt vagy kattintás a szemükbe nézve, vagy a képernyőn egy névre. Hátralépek egyet, feleszmélek, kinyitom a szemem, hogy körülnézzek, s rájöjjek: amit közösségi médiának hívunk, az minden, csak nem az! Ha a számítógéped kinyitod, az ajtódat bezárod. Mindez a miénknek mondott technika csak egy illúzió. Közösség, barátságok, integráció, de ha távolabb lépsz a szerkezettől, ami maga a hallucináció, rend helyett káoszt látsz, hol már nincs ováció. Már csak rabszolgái vagyunk a technikának, amin uralkodtunk, ahol az információt kapzsi gazdagok árulják, akiket utálunk. Dőzsölését látod az önzésnek, imázsnak, nyomulásnak, ahol megosztjuk legjobb linkjeinket, de nincs helye másnak. Boldogan feltöltjük képeinket, de nincs mappája az érzelmeinknek, s mit ér az okostelefonos, de egyedüli lélek? Légy a barátaiddal, s ők is veled lesznek. De ha egy körlevél is megteszi, ugyan, minek jöjjenek… Szerkesztünk és nagyítunk, töltjük le a zenét, De nem halljuk s látjuk a totális elidegenedést. Szöveget szuperre szerkesztünk, munkánk s táblázatunk ragyogó, kész. De van-e ott valaki, aki minket néz? Az egyedüllét nem maga a baj, ha például könyvet olvasol, festesz, vagy edzed a tested, mert akkor termékeny vagy, s főleg jelen, nem pedig zárkózott, magányos elem. Ébren vagy, magadnál, figyelsz, hasznosan töltve, idődre ügyelsz. Ha tehát emberek közt vagy s kezded egyedül érezni magad, tedd a kezed zsebre, s főleg süllyeszd oda az okostelefonodat! Nem kell a menüben keresni vagy a névjegyzékben, inkább beszélj a másikkal, a közös, valódi létben! Nem bírom ki a tömegközlekedés csendjét, ahol senki nem néz rád, vagy szól hozzád, nehogy hülyének nézzék. Emberkerülővé válok, mert már nem kötsz le, nem érdekel, ha a szemembe belenézel. Gyerekeink abba nőnek bele, s azt hiszik természetes, hogy robotokként élünk, képernyőn dolgozunk, s henyélünk. Valószínűleg nem te vagy a világ legklasszabb szülője, ha gyermeked szórakoztatásával iPad nélkül nem jutsz dűlőre... Gyerekkoromban soha nem ültem volna otthon. Inkább lógtam a srácokkal, bringáztunk a környéken, Kilyukadt a melegítőm, felhorzsolódott a térdem, vagy bunkert építettünk egy fa tetejében. De ma a park olyan csendes, hogy megijedek. Mert nincs ott gyerek! Minden hinta áll, nincs ugróiskola, papás-mamás, nincs cowboy-halál, egymással mindenki chattel, s nem kiabál. Idióták nemzedéke vagyunk: okos a telefonunk, de tompult az agyunk! Rakd el telefonod, felejtsd a kijelzőt, Nézz körül egy kicsit, élvezd a mai napot! Egyetlen valós kapcsolat - - ez bőven elég, hogy lásd a különbséget, mit tesz a valódi ott-lét. Légy ott egy pillanatra, a pillantásnak adj esélyt, hogy örökre emlékezz, amikor szerelembe estél. A pillanatra, mikor először fogtad kezét, először csókoltad, először veszekedtél vele, de mégis szeretted. Ezt az élményt nem kell száz baráttal on-line megosztani, Alkalom ez, de csak neked, s Neki! Add el a notebookod, hogy gyűrűt végy neki, álmaid asszonyának, aki most hús-vér valaki! Emlékezz, amikor először a családot akartad, a pillanatra, mikor babátokat először kezedbe fogtad, s újra szerelembe estél. Amikor új szerelmed éjjel nem hagyott aludni, s csak egy vágyad volt: csendben megbújni. A pillanatra, mikor könnyeidnek vetsz gátat, mert a gyerek elhagyja a házad. S mikor visszatér lányod egy kicsi babával, kit ringathatsz, unokámnak szólíthatsz, s hirtelen nagyon öregnek érzed magad. Mindez azért történhetett, mert megadtad az életnek az esélyt, nem szalasztottad el a pillanatot, hogy lenézz, mit mond a GPS navigátorod. Egyszer leülsz a feleséged ágyára, megfogod a kezét, újramondod: Drága! Megcsókolod, életed igazi szerelmét. Ő pedig azt suttogja, s tanúja utolsó szívdobbanása, élete áldása, hogy segített. Mert emlékszik még az utcát kereső srácra. De mindez csak illúzió, soha nem történik meg. Ha a képernyődre meredsz, az életed esélyét elveszíted. Felejtsd a kijelzőt, zárd a virtuális lapot. Véges a létünk, napunk száma szabott. Ne pazarold az időt, ne sms-ezz még párat, mert nincs rosszabb, mint az élet végén jövő bánat! Én is bűnös vagyok, része a gépnek, A digitális világnak, hol élek, s félek, hol gépelve beszélünk, olvasva csevegünk, órákat töltünk együtt, de a másik szemébe nem nézünk. Ne állj be a sorba, kormányozd életed, a Facebook-on lájkolva meghal a szeretet! Kapcsolódj le, ne igényeld, hogy halljanak, s lássanak. Menj ki a világba, hagyd zavarodat a Net álmába’! Tedd el a telefonod, kapcsold ki a gépet. Ne nézz több videót, mert kint az igazi élet!