Van úgy, hogy elfog a szégyen,
mert európai vagyok.
Több mint egymillióan jöttek tavaly
Európába, segítségünkre szorulva.
Reagálásunk – őszintén szólva –
szánalmas volt.
Óriási ellentmondások láthatók.
Gyászoljuk ugyan a kétéves korában
tragikusan elhunyt Alan Kurdit,
de azóta még több mint 200 gyermek
fulladt a Földközi-tengerbe.
Vannak nemzetközi szerződések,
amelyek szerint a menekültekért
közös a felelősség,
s belenyugszunk, hogy az apró Libanonban
több a szíriai menekült,
mint egész Európában.
Sopánkodunk, hogy embercsempészek vannak,
s nem teszünk ellene,
hogy ez legyen az egyetlen járható,
Európába vezető út
a menedékkérők számára.
Munkaerőhiány van nálunk,
de mégsem engedjük be Európába azokat,
akikre gazdaságilag és demográfiailag is
szükségünk lenne.
Liberális értékeinket hirdetjük
a fundamentalista iszlámmal szemben,
de mégis
elnyomó intézkedéseket hozunk,
hogy föltartóztassuk
a gyermek menedékkérőket,
ami elszakítja őket a családjuktól,
és olyanokat, amelyek megfosztják
a menekülteket vagyonuktól.
Mit művelünk?
Hogyan fajulhatott a helyzet odáig,
hogy a humanitárius válságra
ennyire embertelen válaszokat adunk?
Nem hiszem, legalábbis
nem akarom elhinni,
hogy ezt a nemtörődömség okozza.
Azt hiszem, az okozza,
hogy politikusaink szűk látókörűek,
nincs elképzelésük, hogyan változtassanak
az 50 éve kialakított
nemzetközi menekültrendszeren,
a változó és globalizálódó
világ igényei szerint.
Álljunk meg egy pillanatra,
mert két lényeges kérdést vetek föl,
amelyeknek mindenkiben föl kell merülniük.
Az első:
miért nem működik a jelenlegi rendszer?
A második:
hogyan javíthatjuk meg?
A mai menekültügyi rendszert
a II. világháború utáni
kényszerhelyzetben alakították ki.
Alapvető célja az volt,
hogy amikor egy állam elmulasztja,
vagy ami még rosszabb, nem akarja
megvédeni állampolgárait,
legyen hová menniük,
hogy biztonságban s méltó körülmények
között éljenek, míg haza nem térhetnek.
Pontosan a szíriaihoz hasonló
mostani esetekre készült.
A 147 kormány által megkötött
nemzetközi egyezmény,
"A menekültek helyzetére
vonatkozó 1951. évi egyezmény" alapján
és az ENSZ UNHCR nevű
nemzetközi szervezete útján
az államok vállalták, hogy területükre
viszonosan befogadják azokat,
aki viszály és üldözés elől menekülnek.
De mostanra a rendszer roskadozik.
Elvileg a menekülteknek
joguk van menedéket kérni.
Bevándorlási intézkedéseink a gyakorlatban
gátolják a biztonság elérését.
Elvileg a menekülteknek
joguk van a beilleszkedésre,
vagy visszatérni hazájukba.
De a gyakorlatban bizonytalan helyzetben
rekednek, ki tudja, meddig.
Elvileg a menekültekért mindenki felelős.
A gyakorlatban földrajzi helyzetük miatt
a válságterülettel szomszédos országok
fogadják be túlnyomó többségüket.
Nem a rendszer omlott össze –,
a szabályok alkalmatlanok.
Nem kellően alkalmazzuk őket
a változó világra,
és ezt kell újólag átgondolnunk.
Megvilágítom, hogyan működik
a jelenlegi rendszer.
Hogy működik a gyakorlatban
a menekültrendszer?
De nem felülnézetben,
intézményi szemszögből,
hanem a menekült szemszögéből.
Képzeljünk el egy szíriai nőt,
nevezzük Amirának.
Ő jelképezi azt a tömeget,
amellyel a kérdéses körzetben találkoztam.
Amira, akár a világ menekültjeinek 25%-a,
gyermekes anya.
Nem térhet haza, mert a képen
látható városból,
Homsból jött.
Az egykor gyönyörű történelmi városban
mára kő kövön nem maradt.
Amira ezért nem térhet vissza.
De Amira nem remélheti,
hogy harmadik országban letelepedhet,
mert ekkora szerencse
csak a világ menekültjeinek 1%-át éri.
Így Amira és családja majdhogynem
lehetetlen választás előtt áll.
Alapvetően 3 lehetőségük van.
Az első, hogy családját egy táborba viszi.
Ott lehet, hogy kap segélyt,
de Amira és családja
kilátásai nem rózsásak.
A táborok kietlen, sivár területen,
gyakran sivatagban fekszenek.
A jordániai Zaatari menekülttáborban
éjjelente áthallik
a szíriai határ túloldaláról az ágyútűz.
Csak csekély gazdasági
tevékenység lehetséges.
Az oktatás gyakran alacsony színvonalú.
A világon
a táborban élő menekültek kb. 80%-a
legalább 5 évig kénytelen táborban lakni.
Borzalmas lét!
Valószínűleg ez az oka,
hogy a szíriaiaknak csak 9%-a
él ezzel a lehetőséggel.
Másik lehetőség, hogy
Amira egy szomszédos ország
valamelyik városába megy,
pl. Ammánba vagy Bejrútba.
Ezt a lehetőséget választotta
a szíriai menekültek kb. 75%-a.
De ott is nagy nehézségeik vannak.
E városokban általában
nincs joguk munkát vállalni.
Többnyire nem jutnak segítséghez.
Amint Amira és családja
föléli megtakarításai javát,
utána csak tengődnek, és nyilván
a városi nyomor jut osztályrészükül.
Van még egy lehetőségük.
Ezzel élnek egyre inkább
a szíriai menekültek.
Amira és családja még
abban reménykedhet,
ha életüket veszélyes úton kockáztatva
másik országba mennek.
Ma Európában ennek vagyunk tanúi.
Az egész világon a menekülteket 3 majdnem
lehetetlen választás elé állítjuk:
tábor, városi nyomor vagy veszélyes út.
Ma a menekültek általában
közülük választhatnak.
De szerintem ez a választék rossz.
Újragondolhatjuk ezt a választékot.
Amiért e lehetőségekre korlátozódunk:
azt hisszük, hogy a menekülteknek
nincs más lehetőségük.
De ez nem így van.
A politikusok zéróösszegű játék
keretei között mozognak, úgymond:
ha kedvezünk a menekülteknek,
akkor költségbe verjük az állampolgárokat.
Hajlamosak vagyunk feltételezni,
hogy a menekültek elkerülhetetlen
költséget, terhet rónak a társadalomra.
De nem szükségképpen.
Hozzá is járulhatnak.
Amellett érvelek, hogy van
más lehetőség is,
ami mindenki számára előnyös,
a befogadó országoknak és közösségeknek,
társadalmainknak és maguknak
a menekülteknek is.
Négy módszert javasolok,
amellyel módosíthatjuk azt,
ahogyan menekültekről vélekedünk.
A négy módszerben közös,
hogy mindegyikben élünk
a globalizáció, a mobilitás
és a piac adta lehetőségekkel,
és megújítják a menekültkérdéssel
kapcsolatos gondolkodásmódunkat.
Az első
a környezet alkalmassá tételének elve.
Ez azon a fölismerésen alapul,
hogy a menekültek hozzánk
hasonló emberi lények,
de ők különleges helyzetűek.
Oxfordi munkatársaimmal együtt
Ugandában egy kutatásba fogtunk,
amelyben a menekültek
gazdasági életét vizsgáltuk.
Nem azért választottuk Ugandát, mintha
tipikus fogadó ország lenne..
Nem, Uganda kivétel.
Más fogadó országoktól eltérően
Uganda a menekülteknek
gazdasági lehetőséget nyújt.
Munkához való jogot, mozgásszabadságot.
Az eredmények elképesztők,
mind a menekültek, mind a befogadó
közösségek szempontjából.
Kampalában, a fővárosban tapasztaltuk,
hogy a menekültek 21%-ának van üzleti
vállalkozása, amely mást is foglalkoztat,
és az alkalmazottak 40%-a
a fogadó ország állampolgára.
Tehát a menekültek
a fogadó ország lakosainak
munkahelyeket teremtenek.
Még a táborokban is
meglepő példákat láttunk
pezsgő, virágzó vállalkozásokra.
Nakivale településen láttuk,
hogy pl. kongói menekültek
zeneszámok digitális kereskedelmével
foglalkoznak.
Egy ruandai olyan vállalkozást
üzemeltet, ahol fiatalok játszhatnak
számítógépes játékokat
szemétből előkotort konzolokon és tévéken.
Nagy úr a muszáj,
így a menekültek újítanak.
Itt Demou-Kay kongói fiatalember látható.
Demou-Kay szinte üres zsebbel
érkezett a településre,
de filmet akart készíteni.
Barátaival közösségi rádiót alapított,
bérelt egy videokamerát,
és most filmeket forgat.
Két dokumentumfilmet készített
velünk és részünkre.
Majdnem a semmiből
teremtett sikeres üzletet.
Ezek a példák iránymutatók lehetnének,
hogy milyen megoldásokat keressünk
a menekültek számára.
Inkább ezek, mint azt látni,
hogy a menekültek szükségszerűen
humanitárius segélyektől függnek.
Meg kell adnunk nekik a lehetőséget
az emberi kibontakozásra.
Igen: a ruha, takaró, fedél, élelem
szükséghelyzetben mind fontos,
de tovább kell látnunk náluk.
Lehetőséget kell nyújtanunk
kapcsolatteremtésre;
hozzáférést áramhoz, oktatáshoz, tőkéhez,
banki szolgáltatáshoz
és jogot a munkavállaláshoz.
Minden lehetőséget,
amit adottnak veszünk,
mert benne vagyunk a világgazdaságban,
megadhatunk, és meg is kell
adnunk a menekülteknek.
A másik megbeszélendő ötlet
a gazdasági övezetek kérdése.
Sajnos nem minden
fogadó ország álláspontja
olyan, mint Ugandáé.
A legtöbbjük nem engedi be úgy
a gazdaságába a menekülteket,
mint az ugandaiak.
De van még egy gyakorlati
lehetőségünk, amellyel élhetünk.
2015 áprilisában Jordániában jártunk
munkatársammal,
Paul Collier fejlesztésközgazdásszal.
Amíg ott voltunk, átbeszéltünk egy ötletet
a nemzetközi közösség
és a kormány bevonásával:
a szíriaiaknak nyújtandó
munkalehetőség ötletét,
ami egyben támogatást nyújt Jordánia
fejlesztési stratégiájához is.
Az ötlet egy gazdasági övezetről szól,
amely integrálni tudja szükség esetén
a dolgozni akaró menekülteket,
és egyben foglalkoztatja a helybélieket.
Csupán 15 percnyire
a zaatari menekülttábortól,
amely 83 ezer menekült otthona,
gazdasági övezet működik,
amely Husszein bin Talal király
nevét vette fel.
A kormány több mint
100 millió dollárt költött rá,
hogy az övezetet bekösse
a villamos hálózatba és az úthálózatba,
de két dolog hiányzott:
a munkaerő és a külső befektetések.
Mi lenne, ha a menekültek
ott dolgozhatnának,
semmint a táborban kuksolnak,
így eltarthatnák családjukat,
szakképzéssel fejleszthetnék készségeiket,
mielőtt Szíriába hazatérnének?
Fölismertük, hogy ez Jordánia
javára válna,
hiszen fejlesztési stratégiája
ugrást tervez,
hogy közepes bevételű országból
ipari országgá váljon.
Hasznára válik a menekülteknek,
de hozzájárulhat
Szíria válságot követő újjáépítéséhez is
ha fölismerjük, hogy föl kell
készítenünk a menekülteket
mint Szíria újjáépítésének
leendő munkaerőforrását.
A Foreign Affairsben
közzétettük az ötletet,
Abdullah király az ötletet fölkarolta.
Két hete a londoni Szíria Konferencián
be lett jelentve,
és a kísérlet nyáron megkezdődik.
(Taps)
A harmadik ötlet, hogy lehetőleg
találkozzanak az államok
és a menekültek elképzelései,
hogy mindenki elégedett legyen,
ahogy itt Angela Merkel
és egy szíriai menekült szelfijén látjuk.
Ritkán kérdezzük őket, mit szeretnének,
hová szeretnének menni,
de állítom, hogy ezt megtehetjük,
és ettől mindenkinek csak jobb lesz.
Alvin Roth közgazdász kimunkálta az
összehangolt piacok elvét. Rangsorolva
a résztvevők prioritásait, ezzel végül
elérhető egy megfeleltetés.
Will Jones és Alex Teytelboym kollégáim
rájöttek egy módszerre, amellyel
az ötlet menekültekre alkalmazható:
a menekültek rangsorolják
a preferált célországaikat,
de az államok is rangsorolhassák,
milyen típusú menekülteket szeretnének
szakképzettségi vagy
nyelvi ismérvek szerint,
majd hangoljuk össze a listákat.
Persze, kvótákat kell fölállítanunk
pl. a különbözőség
és sebezhetőség alapján,
de e módszerrel növelhető
az összehangolás lehetősége.
Az összehangolás elvét
sikeresen alkalmazzák
pl. az egyetemi felvételeknél;
veseátültetésnél a legalkalmasabb
páciens kiválasztásában;
és ez képezi a randioldalak
algoritmusának alapját is.
Miért ne alkalmaznánk a menekültek kivá-
lasztásánál, hogy jobb esélyt kapjanak?
A módszer országosan is használható,
ahol a legnagyobb nehézség rávenni
a helyi közösséget a befogadásra.
Hazámban jelenleg gyakran
pl. a mérnököket vidékre,
a földműveseket viszont a városba küldjük,
ami teljesen értelmetlen.
Az összehangolt piacok módszerével
egyeztethetjük a preferenciákat,
és igazodhatunk a befogadók
és a menekültek szükségletéhez
és igényéhez.
A negyedik ötlet tárgya
a humanitárius vízum.
Az Európában tapasztalt tragédiák
s zűrzavar nagy része
teljességgel elkerülhető.
Gyökerük Európa alapjaiban
ellentmondásos menedékjogi
szabályozásában keresendő.
Ahhoz, hogy valaki menedéket
kérhessen Európában,
végig kell csinálnia azt
a veszélyes utat,
amelyről már szóltam.
De miért van erre szükség
a fapados járatok
és modern konzuli eszközök korában?
Ezek az utak teljesen fölöslegesek.
Tavaly 3 ezer menekült halálát okozták
az európai határoknál és Európa területén.
Ha a menekülteknek megengednék,
hogy közvetlenül jöjjenek
és kérjenek menedéket Európában,
mindez elkerülhető lenne.
Megvan ennek a módja:
ezt nevezzük humanitárius vízumnak,
amellyel vízumot kaphatnának
egy szomszédos ország külképviseletén,
aztán maguk választhatnák ki,
hogy komppal vagy repülővel
jöjjenek Európába.
Kb. ezer euróba kerül embercsempész útján
Törökországból a görög szigetekre jutni.
Bodrumból Frankfurtba
200 euróért elhoz egy fapados járat.
Ha ezt megengednénk a menekülteknek,
ez nagy előnyökkel járna.
Életeket menthetnénk,
aláásnánk az embercsempész üzletágat,
és megszűnne az európai
határokon, pl. a görög szigeteken
uralkodó zűrzavar.
E megoldást a politika gátolja,
nem akarja az ésszerű megoldást.
De az ötletet már alkalmazzák.
Brazília úttörő megoldást vezetett be,
mellyel több mint 2000 szíriai juthatott
humanitárius vízumhoz:
Brazíliába érkezve folyamodnak
menekült jogállásért.
Ezzel az eljárással minden szíriai
menekült jogálláshoz jutott,
és valódi menekültnek ismerték el.
De erre történelmi precedens is létezik.
1922 és 1942 között
az ún. Nansen-útlevelet használták
úti okmányul,
amellyel 450 ezer asszír, török és csecsen
utazhatott Európában.
és folyamodhatott itt
menekült jogálláshoz.
A Nemzetközi Nansen Menekültiroda
Nobel-békedíjat kapott
ezen stratégia jelentőségének
elismeréseként.
Mind a négy ismertetett ötlet
módot ad rá, hogy bővítsük
Amira választási lehetőségeit.
Van rá mód, hogy az ismertetett
három lehetetlen opción kívül
bővíthessük a menekültek
választási lehetőségét,
és még mások is jól járjanak.
Végezetül: új szemléletre van szükség,
a menekültek döntési
lehetőségeit bővítőre,
de amely tudatosítja:
nem kell terhet jelenteniük.
Nincs szó róla,
hogy okvetlen költséggel járjanak.
Igen, humanitárius felelősséget
jelentenek,
de szakképzett, tehetséges,
törekvő emberi lények,
és megvan a képességük,
hogy tegyenek másokért –, ha hagyják.
Az új világban
a migráció nem foszlik semmivé.
Amit Európában látunk,
sokáig velünk marad.
Az emberek továbbra is útra kelnek,
továbbra is elhagyják szülőföldjüket.
Ésszerű, gyakorlatias módszereket
kell találnunk a helyzet kezelésére –,
de nem a humanitárius segélyezés
régi logikájára alapozva,
nem a jótékonyság logikájára alapozva,
hanem élve a globalizáció, a piacok
és a mobilitás kínálta lehetőségekkel.
Arra ösztönzök mindenkit, hogy ocsúdjunk
föl, rázzuk föl politikusainkat,
hogy nőjenek föl a feladathoz.
Köszönöm szépen.
(Taps)