Az én iparágamban
hiszünk benne, hogy a képek meg tudják változtatni a világot.
Rendben, naivak vagyunk, lelkesek és elevenek.
Az az igazság, hogy tudjuk,
a képek magukban nem változtatják meg a világot,
de azzal is tisztában vagyunk, hogy a fényképészet kezdete óta
a képek reakciót váltottak ki az emberekből,
és ezek a reakciók okozták a változásokat.
Kezdjük néhány képpel.
Nagyon meg lennék lepve
ha nem ismernék fel néhányukat vagy legtöbbjüket.
Legjobban ikonikusként lehetne leírni őket,
annyira ikonikusak, talán már közhelyesek is.
Valójában annyira ismertek,
lehetséges, hogy egy valamelyest más formában
is felismernék őket.
(Nevetés)
De úgy gondolom, hogy többre vágyunk.
Valamivel többre vágyunk.
Olyan képeket keresünk,
amelyek kérlelhetetlenül rávilágítanak kritikus problémákra,
képek, melyek átlépnek határokon, vallásokon,
képek, melyek arra késztetnek,
hogy lépjünk és tegyünk valamit
más szóval, cselekedjünk.
Nos, ezt a képet mindannyian látták már.
Megváltoztatta nézetünket a fizikai világról.
Korábban soha nem láttuk a bolygónkat ebből a nézőpontból.
Sokak szerint nagyban hozzájárult
a környezetvédelmi mozgalmak születéséhez
az, hogy így láthattuk bolygónkat
először
a maga kicsinységében, törékenységében.
40 évvel később, ez a csoport, jobban, mint mások
tudatában van annak a romboló erőnek,
amit fajunk használhat környezetünk ellen.
És végül, úgy tűnik, teszünk valamit érte.
Ez a romboló erő több, különböző formát ölt.
Például, Brent Stirton képein
Kongóban,
ezeket a gorillákat megölték, van, aki szerint keresztre feszítették,
és nem meglepő módon
nemzetközi felháborodást váltottak ki.
Legutóbb
tragikus módon tapasztalhattuk a természet pusztító erejét
a közelmúltban Haitin történt földrengés során.
Ami még ennél is rosszabb,
az az ember pusztító ereje az ember felett.
Samuel Pisar, Auschwitz egyik túlélője azt mondta,
idézem:
"A Holocaust megtanít bennünket arra, hogy a természet
még a legkegyetlenebb pillanataiban is
szelíd az emberhez viszonyítva,
amikor az elveszíti erkölcsi irányvonalát és eszét."
Van másfajta keresztre feszítés.
Abu Ghrabi rémisztő képeinek,
és ugyanígy a képeknek Guantánamóból,
nagy hatásuk volt.
A képek leközlése,
nem maguk a képek
okozták, hogy egy kormány megváltoztatta politikáját.
Néhányan úgy gondolják, hogy ezek a képek
jobban fokozták az iraki lázadást,
mint bármely más cselekedet.
Ráadásul ezek a képek örökre eltörölték
a megszálló erők megbecsülését.
Menjünk vissza egy kicsit.
Az 1960-as és 1970-es években,
a vietnami háborút lényegében
napról napra figyelemmel követhették Amerika nappalijaiban.
A híradások fotói szemtől szembe hozták az embereket
a háború áldozataival, egy kislány napalmtól megégve,
egy diák akit a Nemzeti Gárda ölt meg
az ohioi Kent Állami Egyetemen egy tüntetés alkalmával.
Valójában ezek a képek
a tüntetés hangjaivá váltak.
A képeknek hatalmuk van, hogy
fényt derítsenek a megértésre,
gyanúra, tudatlanságra
és különösen - sokat előadást tartottam már erről,
de most csak egy képet mutatok -
a HIV/AIDS problémájára.
Az 1980-as években az ebben a betegségben szenvedő emberek megbélyegzése
hatalmas akadály volt ahhoz,
hogy egyáltalán csak megvitassuk vagy beszéljünk róla.
A világ leghíresebb nőjének egy egyszerű cselekedete 1987-ben,
amint Wales hercegnéje megérint
egy HIV/AIDS fertőzött gyermeket,
nagyban hozzájárult, különösen Európában, hogy eltűnjön ez az akadály.
Ő - jobban, mint mások - tudta, hogy a képnek ereje van.
Tehát mindannyian, amikor egy erőteljes képpel találkozunk,
választhatunk.
Félrenézhetünk, vagy beszélhetünk a képről.
Szerencsére ezek a képek megjelentek
a Guardianban 1998-ban,
és a figyelem középpontjába állították és sok pénzhez segítették
a szudáni éhezők segélyezését.
Megváltoztatták a képek a világot?
Nem, de jelentős hatásuk volt.
A képek gyakran arra késztetnek, hogy megkérdőjelezzük meggyőződéseinket
és egymás iránti felelősségünket.
Mindannyian láttuk a Katrina hurrikán után készült képeket,
és úgy gondolom emberek millióira
voltak nagy hatással,
és azt hiszem nagyon valószínűtlen,
hogy nem gondoltak erre az amerikaiak
amikor választani mentek 2008 novemberében.
Sajnos néhány nagyon fontos képet
túlságosan plasztikusnak vagy nyugtalanítónak tartanak.
Mutatok egy képet.
Eugene Richards iraki veteránról készült
rendkívüli alkotás,
melyet soha nem közöltek le, címe "A háború személyes dolog."
De a képeknek nem kell plasztikusnak lenniük ahhoz,
hogy a háború tragédiáira emlékeztessenek.
John Moore készítette ezt a képet az arlingtoni temetőben
A konfliktusok feszült pillanatai után,
a világ minden konfliktussal teli részén,
íme egy fénykép egy sokkal csendesebb helyről,
amely még mindig kísért, sokkal jobban, mint a többi.
Ansel Adams azt mondta - és én nem értek vele egyet -
"Nem elkattintod a fényképet, hanem elkészíted."
Véleményem szerint nem a fényképész az aki a fényképet elkészíti,
hanem Önök.
Mi hozzuk minden egyes képbe
saját értékeinket, saját hitrendszerünket,
és mindezek eredményeképp a kép együtt vibrál velünk.
A cégemnek 70 millió képe van.
Nekem egy kép van az irodámban.
Íme.
Remélem, hogy legközelebb, amikor látnak
egy képet amely megmozdít valamit Önökben,
jobban megértik, hogy miért
és tudom, hogy ez a közönség
biztosan tesz érte valamit.
És Köszönet minden fényképésznek.
(Taps)