Vegyük állóképek sorozatát.

Nézzük meg őket egyesével.

Gyorsabban.

Most hagyjuk ki a szüneteket,

és haladjunk még gyorsabban.

Várjunk...

...bumm!

Mozgás!

Miért történik ez?

Valójában tudjuk, hogy csak egy sor

állóképet látunk,

de amikor elég gyorsan jönnek egymás után,

az optikailag olyan,

mintha egyetlen, összefüggő képet látnánk,

amely fokozatosan változtatja 
az alakját és helyzetét.

Ez a hatás az alapja az összes 
mozgóképes technológiának,

napjaink LED-es képernyőitől,

vissza a 20. századi katódcsöves elődökig,

a vetített filmtől

a vásári játékokig,

sőt, akár azt mondhatnánk,

hogy egészen a Kőkorszakig,

amikor még barlangok falára 
festettük a képeket.

A látszólagos mozgás érzékelése

az egymást követő képekben

az emberi érzékelés 
egy jellegzetességének,

a "látás tehetetlenségének" köszönhető.

A kifejezést az angol-svájci fizikus,

Peter Mark Roget használta először,

a 19. sz. elején

egy bizonyos látási rendellenesség 
leírására,

melynek során egy mozgó tárgyat

állónak látunk, ha elér 
egy bizonyos sebességet.

Ezután nem sokkal a kifejezést

egy ezzel ellentétes jelenség,

az állóképek látszólagos mozgásának 
leírására használta

Joseph Plateau, belga fizikus,

a fenakisztoszkóp 
(bűvös korong) feltalálója.

Ő a látás tehetetlenségét

azon egymást követő utóképek 
eredményeként definiálta,

amelyek a retinán megőrződve 
és egymással kombinálódva

a tárgy mozgásának érzetét

keltik bennünk.

Ez a magyarázat terjedt el

a rákövetkező évtizedekben,

egészen a 20. sz. fordulójáig,

amikor vizsgálni kezdték,

hogy fiziológiailag mi is történik.

1912-ben egy német pszichológus, 
Max Wertheimer

meghatározta a látszólagos mozgás 
fő fázisait

egyszerű optikai csalódások segítségével.

Kísérleteiből arra következtetett,

hogy a jelenség a retina mögött

zajló folyamatok eredménye.

1915-ben Hugo Munsterberg

az alkalmazott pszichológia 
német-amerikai úttörője

is azt állította, hogy a sorozatképek

látszólagos mozgása

nem a képek rögződése miatt van,

hanem mert az agyunk egyesíti őket.

Az ezt követő évszázadban

a pszichológiai kísérletek

jól alátámasztották 
ezeket a következtetéseket.

Mivel a mozgóképek illúziójához 
kapcsolódik,

a látás tehetetlensége
kevésbé múlik magán a látáson,

mint a látványnak 
az agyban való leképezésén.

Kutatások szerint a szem által érzékelt

különböző jellemzők,

mint például az alak,

a szín,

a mélység,

és a mozgás

a retinából különböző csatornákon

a látókéreg különböző 
területeire továbbítódnak.

Ez egy folyamatos interakció

a látókéregben zajló számítások között,

amelyek révén a különböző nézetek végül

egy egységes érzetben egyesülnek.

Az agyunk folyamatosan dolgozik,

és a látványt,

a hangokat,

a szagokat

és a tapintást

összevegyíti,

percről-percre építve fel 
számunkra az élményt.

Így hát ahhoz, 
hogy az egymást követő képek

a mozgás illúzióját keltsék,

az időzítést úgy kell beállítanunk,

hogy közel legyen az agy 
feldolgozási sebességéhez.

De milyen sebességgel 
érzékeli az agy a történéseket?

Segíthet, ha megmérjük

milyen gyorsan kell változniuk 
a képeknek ahhoz,

hogy mozgónak érzékeljük őket.

Lássuk, meg tudjuk-e ezt határozni

a kísérletünk megismétlésével!

Ez itt a bemutatott sorozat

másodpercenként egy kockás sebességgel,

és egy másodperces térközzel.

Ennél a sebességnél,

amikor üres részek 
választják el a kockákat,

nem érzékelünk mozgást.

Ahogy csökkentjük a térköz hosszát,

kezd megjelenni egy kis látszólagos 
helyzetváltozás,

kezdjük úgy érezni, mintha mozgás történne

az egyes kockák között,

Másodpercenként egy kocka,

kettő,

négy.

Itt már látunk valamiféle mozgást,

de ez még elég darabos.

Még mindig tudjuk,

hogy különálló képeket látunk.

Gyorsítsunk egy kicsit!

Nyolc kocka másodpercenként,

tizenkettő.

Kezd egész jó lenni.

Huszonnégy kockánál

a mozgás még simábbnak tűnik.

Ez a szabványos teljes sebesség.

Az a pont, ahol már 
nem érzékeljük a térközöket,

és elkezdünk 
látszólagos mozgást érzékelni,

valahol másodpercenként 8 és12 
képkockánál jelenik meg.

Valahol itt van

a kutatók szerint

az a határ, amelyen túl

már nem látunk különálló képeket.

Általánosságban azt mondhatjuk,

hogy a határ valahol 100 ms/kockánál van,

ami megfelel

kb. tíz kocka/mp sebességnek.

Ahogy a sebesség nő,

egyre kevésbé vesszük észre a szüneteket,

és egyre inkább hiszünk

az illúziónak.