Vegyük állóképek sorozatát.
Nézzük meg őket egyesével.
Gyorsabban.
Most hagyjuk ki a szüneteket,
és haladjunk még gyorsabban.
Várjunk...
...bumm!
Mozgás!
Miért történik ez?
Valójában tudjuk, hogy csak egy sor
állóképet látunk,
de amikor elég gyorsan jönnek egymás után,
az optikailag olyan,
mintha egyetlen, összefüggő képet látnánk,
amely fokozatosan változtatja
az alakját és helyzetét.
Ez a hatás az alapja az összes
mozgóképes technológiának,
napjaink LED-es képernyőitől,
vissza a 20. századi katódcsöves elődökig,
a vetített filmtől
a vásári játékokig,
sőt, akár azt mondhatnánk,
hogy egészen a Kőkorszakig,
amikor még barlangok falára
festettük a képeket.
A látszólagos mozgás érzékelése
az egymást követő képekben
az emberi érzékelés
egy jellegzetességének,
a "látás tehetetlenségének" köszönhető.
A kifejezést az angol-svájci fizikus,
Peter Mark Roget használta először,
a 19. sz. elején
egy bizonyos látási rendellenesség
leírására,
melynek során egy mozgó tárgyat
állónak látunk, ha elér
egy bizonyos sebességet.
Ezután nem sokkal a kifejezést
egy ezzel ellentétes jelenség,
az állóképek látszólagos mozgásának
leírására használta
Joseph Plateau, belga fizikus,
a fenakisztoszkóp
(bűvös korong) feltalálója.
Ő a látás tehetetlenségét
azon egymást követő utóképek
eredményeként definiálta,
amelyek a retinán megőrződve
és egymással kombinálódva
a tárgy mozgásának érzetét
keltik bennünk.
Ez a magyarázat terjedt el
a rákövetkező évtizedekben,
egészen a 20. sz. fordulójáig,
amikor vizsgálni kezdték,
hogy fiziológiailag mi is történik.
1912-ben egy német pszichológus,
Max Wertheimer
meghatározta a látszólagos mozgás
fő fázisait
egyszerű optikai csalódások segítségével.
Kísérleteiből arra következtetett,
hogy a jelenség a retina mögött
zajló folyamatok eredménye.
1915-ben Hugo Munsterberg
az alkalmazott pszichológia
német-amerikai úttörője
is azt állította, hogy a sorozatképek
látszólagos mozgása
nem a képek rögződése miatt van,
hanem mert az agyunk egyesíti őket.
Az ezt követő évszázadban
a pszichológiai kísérletek
jól alátámasztották
ezeket a következtetéseket.
Mivel a mozgóképek illúziójához
kapcsolódik,
a látás tehetetlensége
kevésbé múlik magán a látáson,
mint a látványnak
az agyban való leképezésén.
Kutatások szerint a szem által érzékelt
különböző jellemzők,
mint például az alak,
a szín,
a mélység,
és a mozgás
a retinából különböző csatornákon
a látókéreg különböző
területeire továbbítódnak.
Ez egy folyamatos interakció
a látókéregben zajló számítások között,
amelyek révén a különböző nézetek végül
egy egységes érzetben egyesülnek.
Az agyunk folyamatosan dolgozik,
és a látványt,
a hangokat,
a szagokat
és a tapintást
összevegyíti,
percről-percre építve fel
számunkra az élményt.
Így hát ahhoz,
hogy az egymást követő képek
a mozgás illúzióját keltsék,
az időzítést úgy kell beállítanunk,
hogy közel legyen az agy
feldolgozási sebességéhez.
De milyen sebességgel
érzékeli az agy a történéseket?
Segíthet, ha megmérjük
milyen gyorsan kell változniuk
a képeknek ahhoz,
hogy mozgónak érzékeljük őket.
Lássuk, meg tudjuk-e ezt határozni
a kísérletünk megismétlésével!
Ez itt a bemutatott sorozat
másodpercenként egy kockás sebességgel,
és egy másodperces térközzel.
Ennél a sebességnél,
amikor üres részek
választják el a kockákat,
nem érzékelünk mozgást.
Ahogy csökkentjük a térköz hosszát,
kezd megjelenni egy kis látszólagos
helyzetváltozás,
kezdjük úgy érezni, mintha mozgás történne
az egyes kockák között,
Másodpercenként egy kocka,
kettő,
négy.
Itt már látunk valamiféle mozgást,
de ez még elég darabos.
Még mindig tudjuk,
hogy különálló képeket látunk.
Gyorsítsunk egy kicsit!
Nyolc kocka másodpercenként,
tizenkettő.
Kezd egész jó lenni.
Huszonnégy kockánál
a mozgás még simábbnak tűnik.
Ez a szabványos teljes sebesség.
Az a pont, ahol már
nem érzékeljük a térközöket,
és elkezdünk
látszólagos mozgást érzékelni,
valahol másodpercenként 8 és12
képkockánál jelenik meg.
Valahol itt van
a kutatók szerint
az a határ, amelyen túl
már nem látunk különálló képeket.
Általánosságban azt mondhatjuk,
hogy a határ valahol 100 ms/kockánál van,
ami megfelel
kb. tíz kocka/mp sebességnek.
Ahogy a sebesség nő,
egyre kevésbé vesszük észre a szüneteket,
és egyre inkább hiszünk
az illúziónak.