Ismerjük el:
az autóvezetés veszélyes.
Ez az egyik dolog, amire nem szeretünk gondolni,
de az a tény, hogy a világ minden táján szentképek
és szerencsetárgyak bukkanak fel a műszerfalakon,
azt mutatja, hogy ezt tudjuk is.
Az Egyesült Államokban a 16-19 éves korosztálynál
a leggyakoribb halálok az autóbaleset --
leggyakoribb halálok --
és a balesetek 75%-ának semmi köze nincs a drogokhoz
vagy az alkoholhoz.
Akkor mi történik?
Senki sem tudja biztosan. Emlékszem az első balesetemre.
Kezdő sofőrként autópályán vezettem, és
láttam, ahogy az előttem lévő autónak kigyullad a féklámpája.
Én meg: "Ok, rendben, a pasas lelassít,
akkor én is lassítok."
Rálépek a fékre.
De nem, a pasas nem is lassít,
hanem megáll, satuzik, satuzik az autópályán.
Egyszer százzal megy -- aztán 0?
Rátapostam a fékre.
Éreztem, ahogy az ABS rugdossa a fékpedált,
az autó még mindig nem áll meg, és tudtam, hogy nem is fog.
A légzsák kinyílt, az autó totálkáros lett,
de szerencsére senki nem sérült meg.
Fogalmam sem volt, hogy az az autó meg fog állni.
Azt hiszem, ennél mindenképpen többet tehetünk.
Úgy gondolom, meg tudjuk változtatni a vezetési élményt
úgy, hogy hagyjuk az autóinkat beszélni egymással.
Gondoljanak csak bele egy kicsit,
hogy is néz ki ma a vezetés a gyakorlatban.
Beszállunk az autóba. Becsukjuk az ajtót. Egy üvegbuborékban ülünk.
Nem tudjuk közvetlenül érzékelni a körülöttünk lévő világot.
Egy kiterjesztett testben vagyunk.
Az a feladatunk, hogy elkormányozzuk,
más fémóriások között,
emberfeletti sebességgel, úgy hogy az úttestnek csak egy részét látjuk.
Igaz? Mindaz, ami a segítségünkre lehet, a két szemünk.
Tehát, ez minden amink van,
szemek, amik nem igazán erre a feladatra lettek kitalálva.
Majd azt kérik tőlünk, hogy olyan dolgokat
csináljunk, mint a sávváltás.
Mi az első dolog, amit tenni kell?
Vegyük le a szemünket az útról. Így van.
Ne arra nézzünk, amerre megyünk, forduljunk el,
nézzünk a holttérbe,
és úgy vezessünk, hogy nem is abba az irányba nézünk, amerre haladunk.
Mindenki ezt teszi. Ez a biztonságos vezetés.
Miért csináljuk így? Mert kell,
döntést kell hoznunk: ide nézzünk vagy oda?
Mi a fontosabb?
Általában remek munkát végzünk
abban, hogy kiválasszuk, mire figyelünk.
De esetenként valamit figyelmen kívül hagyunk.
Esetenként valamit rosszul mérünk fel vagy túl későn.
Számos baleset után a sofőr azt mondja:
"Nem vettem észre."
És én ezt elhiszem. Elhiszem.
Nem tudunk mindenre figyelni.
De a technológia már létezik, ami segíthet ennek fejlesztésében.
A jövőben képesek leszünk az egymással adatokat megosztó
autók segítségével egyidőben nem csak három előttünk
és három utánunk lévő autót látni, jobbra és balra,
madártávlatból. Tulajdonképpen
az autókba is képesek leszünk belelátni.
Láthatjuk az előttünk lévő autó sebességét,
milyen gyorsan halad vagy áll meg.
Ha teljesen megáll, tudni fogom.
Számításokkal, algoritmusokkal és következtető modellekkel képesek
leszünk arra, hogy lássuk a jövőt.
Talán azt gondolják, hogy az lehetetlen.
Hogy lehet megjósolni a jövőt? Az nagyon nehéz.
Valójában nem. Az autók esetében ez nem lehetetlen.
Az autók háromdimenziós objektumok,
amiknek fix poziciójuk és sebességük van.
Az utakon közlekednek.
Gyakran előre megtervezett útvonalakon.
Nem is annyira nehéz ésszerű becslésekbe bocsátkozni,
hol lesz egy autó a közeljövőben.
Még az autónkban ülve sem,
mikor egy motoros jön-- bshoom! --
136 km/órával hasít a sávok között --
Tudom, hogy volt már ilyen élményük --
nem "csak úgy a semmiből jött".
Valószínűleg már az elmúlt fél órában is az úton volt.
(Nevetés)
Igaz? Úgy értem, valaki látta már.
10, 20, 30 kilométerrel korábban, valaki már látta,
és amint egy autó észleli,
és a térképre helyezi, már a térképen is van --
helyzet, sebesség.
Jó eséllyel továbbra is 136 km/órával fog haladni.
Tudni fogjuk, mert az autónk tudni fogja.
Egy másik autó valami ilyesmit fog a fülébe súgni:
"Közeledik, 5 perc,
motoros, figyelj!"
Ésszerű előrejelzéseket kaphatunk az autók viselkedéséről.
Úgy értem, ezek newtoni testek.
Ez a jó bennük.
Tehát, hogy jutunk el idáig?
Kezdhetjük egy olyan egyszerű dologgal,
mint a helyzetünk megosztása a többi autóval.
Csupán GPS megosztással.
Ha van az autómban GPS és kamera,
akkor pontosan tudatában vagyok, hol vagyok,
és milyen gyorsan haladok.
Számítógépes látással meg tudom becsülni
a körülöttem lévő autók hol vannak, és merre mennek.
Ugyanez a helyzet a többi autóval.
Pontos ismeretük lehet arról, merre vannak, és
bizonytalan elképzelésük arról, hogy a többi autó hol van.
Mi történik, ha két autó adatokat oszt meg egymással,
ha beszélnek egymáshoz?
Pontosan meg tudom mondani, mi történik.
Mindkét modell fejlődik.
Mindenki nyer.
Bob Wang professor és csapata
számítógépes szimulációkat végeztek, hogy mi történik,
ha a homályos becslések összeadódnak még gyér
forgalomban is, mikor az autók GPS
adatokat osztanak meg egymással. Azután a számítógépes szimulációkat
robot tesztelőkbe helyeztük át, amik rendelkeznek
az autókban is megtalálható szenzorokkal:
sztereó kamerák, GPS,
és kétdimenziós lézerletapogatók, amik
gyakoriak a tolatórendszerekben.
Egy egyedi, kis hatótávú rádiókommunikációval is ellátjuk őket,
és a robotok egymáshoz beszélnek.
Mikor ezek a robotok közelednek egymáshoz,
pontosan nyomon követik egymás helyzetét,
és ki tudnak térni a másik elől.
Ahogy egyre több robotot vontunk be a tesztbe,
beleütköztünk néhány problémába.
Az egyik probléma az, mikor túl sokat csevegnek,
nehéz az összes adatot feldolgozni, így fontossági sorrendet
kell felállítanunk. Itt segít a következtető modell.
Ha robotautóink mind nyomon követik az előrejelzett pályagörbéket,
akkor nem kell akkora figyelmet fordítanunk azokra az adatokra.
Arra az egy pasasra fordítunk
nagyobb figyelmet, aki látszólag letér az útról.
Az a pasas probléma lehet.
És előrejelezhetjük az új pályagörbét.
Így már nem csak azt tudjuk, hogy letér az útvonalról, de azt is, hogyan.
És tudjuk, melyik sofőröket kell figyelmeztetni, hogy térjenek ki az útjából.
Akartunk -- hogy tudunk a legegyszerűbben figyelmezetetni mindenkit?
Hogy suttoghatnak ezek az autók: "Félre kell húzódnod?"
Két dolgon múlik:
először is az autó képességein,
másodszor a sofőr képességein.
Hiába van valakinek nagyon jó autója,
ha éppen telefonál, vagy valami mással foglalkozik, valószínűleg
nincs a legjobb helyzetben, hogy vészhelyzet
esetén reagálni tudjon.
Így a kutatásnak egy másik irányába kezdtünk,
a vezető állapotának modellezésébe.
Jelenleg három kamera használatával
észlelni tudjuk, hogy a sofőr előre néz,
másfelé néz, lefelé néz, telefonál,
vagy kávézik.
Előrejelezhetünk egy balesetet, és
előrejelezhetjük kik, melyik autók vannak
a legjobb helyzetben, hogy kitérjenek. Kiszámolhatjuk
a mindenki számára legbiztonságosabb útvonalat.
Alapvetően ezek a technológiák ma is léteznek.
A legnagyobb probléma, amivel szembesülünk,
az a hajlandóságunk, hogy megosszuk az adatainkat.
Szerintem, az egy nagyon nyugtalanító
gondolat, hogy az autóink figyelnek minket,
beszélnek rólunk más autóknak,
hogy pletykaáradatban haladunk az úton.
Hiszek abban, hogy ezt úgy is megtehetjük, hogy a személyiségi jogaink ne sérüljenek.
Csakúgy, mint most, mikor kivülről az autójukra nézek,
igazán nem tudok Önökről semmit.
Ha a rendszámukra nézek, igazán
nem tudom, hogy kik is valójában.
Hiszem, hogy az autóink a hátunk mögött kibeszélhetnek.
(Nevetés)
Azt gondolom, ez egy nagyszerű dolog lesz.
Gondoljanak bele egy pillanatra.
Nem akarják, hogy a figyelmetlen tinédzser mögöttünk
tudja, hogy fékezünk,
hogy satuzni fogunk?
Az adataink önkéntes megosztásával
azt tehetjük, ami mindenkinek a legjobb.
Engedjék, hogy az autójuk pletykáljon Önökről.
Az utak sokkal biztonságosabbá válnak.
Köszönöm.
(Taps)