Egy hatalmas nonprofit
vallási szervezet ügyvezetője voltam,

országos tévéműsorokat vezettem,

és óriás gyülekezetekben
tartottam istentiszteleteket.

Sikeres, művelt,
fehér, amerikai férfi voltam.

Ahogy a költő és misztikus,
Thomas Merton mondta:

"Nehéz felmászni
a siker létráján a csúcsra,

különösen, ha kiderül,

hogy létránkat nem is
a megfelelő falhoz támasztottuk."

(Nevetés)

Három-, négyéves korom óta tudom,
hogy transznemű vagyok.

Akkor még naivan
úgy gondoltam, választhatok.

Azt hittem, egyszer csak jön majd
a nemválasztó tündér, és azt mondja:

"Itt az idő!"

De sajnos nem jött semmilyen tündér,

és az élet ment tovább.

Nem utáltam fiúnak lenni,

egyszerűen csak tudtam,
hogy nem vagyok az.

Főiskolára mentem, megházasodtam,
gyermekeim születtek, karriert építettem,

de az önazonosság iránti vágy úgy
szólalt meg az életemben, mint a riasztó.

(Nevetés)

Végül döntést kellett hoznom.

Vállaltam, hogy transznemű vagyok,
és ezzel minden állásom elvesztettem.

Sosem kaptam negatív visszajelzést,

mégis kitettek minden egyes állásomból.

21 államban nem rúghatják ki
az embert azért, mert transznemű,

de mind az 50 államban kitehetik,

ha transzneműként
valamilyen egyháznak dolgozik.

Jó tudni!

(Nevetés)

Transznemű nőként nem egyszerű az élet.

Néha megkérdezik tőlem,
100%-ban nőnek érzem-e magam.

Azt szoktam felelni,
hogy erre minden transznemű

mást fog válaszolni.

Mások nevében pedig nem beszélhetek."

A magam részéről 100%-ban
transznemű nőnek érzem magam,

de vannak dolgok, amiket sosem fogok
átérezni úgy, mint akik nőnek születtek.

Folyamatosan tanulom,
mit jelent nőnek lenni,

és egyben rengeteg mindent
tudok meg korábbi nememről.

(Nevetés)

Abban a különleges helyzetben vagyok,
hogy mindkettőt megtapasztalhattam.

(Nevetés)

És azért vagyok ma itt, hogy elmondjam
önöknek, a különbségek óriásiak.

(Nevetés)

(Taps)

Kezdjük néhány aprósággal.

Ilyen például a női farmernadrágok zsebe.

(Nevetés)

Ez meg mi?!

(Ujjongás) (Taps)

(Nevetés)

Ebbe aztán biztos nem tudom
beletenni a telefonom.

(Nevetés)

Talán egy gémkapocs belefér.

(Nevetés)

Vagy nézzük a női ruhák méretezését.

Van ezeknek a számoknak bármi jelentősége?

(Nevetés)

Mi az, hogy "dupla nulla"?

(Nevetés)

És hölgyeim, kétlem,
hogy ez valaha eszükbe jutott,

de tudják, a férfiaknak soha
meg nem fordulna olyasmi a fejükben,

hogy azon aggódjanak,

hogy valamelyik ruhadarabjuk
esetleg belelóghat a vécébe –

sem a hosszú pulcsijuk,
sem az övük, semmi!

Eszükbe se jut ilyesmi.

(Nevetés)

Ma már fele olyan gyakran járok
fodrászhoz, mint régen,

viszont tízszer annyit költök erre,
mint korábban.

(Nevetés)

Szóval vagy nyaralni megyek,
vagy hajat vágatok.

A kettő együtt nem megy.

(Nevetés)

Bármerre járok, folyton a nemek
közti különbségekbe botlom.

Néha szó szerint.

Megyek a folyosón és belebotlok.

Nincs az utamban semmi,
mégis belebotlok valamibe.

Ez meg mi?

Tudom, hogy kék foltjaim is lesznek,

mert most, hogy a bőröm vékonyabb,
tele vagyok zúzódásokkal.

Az, ahogy a szexualitásomat
megélem, teljesen más:

kevésbé látványos, de mindenre kihat.

Nem annyira testi, mint inkább létélmény.

Nem is tudom megmondani, hányszor
mondtam volt feleségemnek, Cathy-nek,

hogy milyen sok mindent megbántam.

(Nevetés)

Akkor még nem tudtam,
mennyi mindenről fogalmam sincs.

Kizárt, hogy egy művelt,
fehér férfi fel tudja fogni,

hogy kultúránk milyen
mértékben kedvez neki.

Azért kizárt, mert csak
ezt a szemléletet ismeri,

és valószínű, így fogja leélni az életét.

És fordítva:

kizárt, hogy egy nő megértse
mit jelent mindez az ő szempontjából,

mert sosem volt a másik oldalon.

Talán sejti, hogy kétszer annyit
dolgozik fele annyi pénzért,

de el sem tudja képzelni,
mennyivel több erőfeszítésébe kerül ez,

mint az öltönyös fickónak,

aki a folyosó másik oldalán
lévő irodában dolgozik.

De én tudom! Mert én voltam az a fickó!

Pedig én jó embernek gondoltam magam:

olyannak, aki érzékeny a nők problémáira,

akinek fontos az esélyegyenlőség.

És aztán történt az, 
hogy először utaztam nőként repülőn.

Több mint 2,3 millió kilométert repültem
már az American Airlines-zal.

Tudom, mit kell csinálni a repülőn.

A légitársaság is jól vette
az átalakulásom,

ez viszont nem volt igaz az utasokra.

Mikor először utaztam Paulaként,
Denverből repültem Charlotte-ba.

Felszálltam a gépre,
de az ülésemen volt valami.

Felvettem, és letettem a saját holmim,
mire azt mondja egy fickó:

"Az az enyém." – Mire én: "Az lehet,
de ez viszont az én helyem.

Szívesen fogom, amíg ön is
megtalálja a helyét,

aztán majd odaadom."

Mire ő: "Hölgyem, ott én ülök!"

Mire én: "Hát, sajnos nem.
Ez az én helyem."

(Nevetés)

"1D, 1D.

De nagyon szívesen fogom a holmiját,
amíg megkeresi a helyét."

Azt mondja erre: "Hányszor mondjam
még magának, hogy itt én ülök."

Mire én: "Én értem, de nem itt ül!"

(Nevetés)

Ekkor megszólalt mögöttem
egy másik fickó:

"Asszonyom, nem folytatnák
valahol máshol a nyavalyás vitájukat,

hogy végre én is
fel tudjak szállni a gépre?"

Szóhoz sem tudtam jutni!

Férfiként soha nem bántak így velem.

Akkor elég volt annyit mondani:
"Azt hiszem, ez az én helyem."

A fickó azonnal megnézte volna
a beszállókártyáját,

és elnézést kért volna.

Azért tudom, mert sokszor
előfordult ilyesmi.

Végül az utaskísérő megnézte
a beszállókártyáinkat,

és azt mondta a pasasnak: "Uram,
az ön helye az 1C, a hölgyé az 1D."

Áttettem a cuccát az 1C-re.
Egyetlen szót sem szólt.

És tudják ki ült mellettem az 1F-en?

(Nevetés)

"Nyavalyás vita" úr!

(Nevetés)

Egy barátnőm, Karen,
aki a légitársaságnál dolgozik,

felszállt, hogy odaadja
a pilótának a szükséges iratokat.

Mikor elment, még odaintegetett,

és mikor megérkeztük
Charlotte-ba, felhívott:

"Paula, mi történt veled?

Fehér voltál, mint a fal!"

Elmeséltem neki mi volt, mire azt mondta:

"Hát, igen, isten hozott a nők világában!"

(Nevetés)

Nos, a helyzet az, hogy sajnos
nem fogok olyan sokáig élni,

hogy elveszítsem férfiként szerzett
előjogaimat – ezeket magammal hoztam.

(Nevetés)

Túl sok évtizedet
töltöttem ehhez férfiként,

bár ez nem jelenti azt, hogy ne érezném,
hogy csökken bennem ez a fajta erő.

Hadd számoljak be egy másik dologról,
amit megfigyeltem.

Teljesen nyilvánvaló, hogy mióta
nő vagyok, elbutultam.

(Nevetés)

Igen, gondolom a tesztoszteron csökkenése
és az ösztrogén növekedése az oka,

hogy a teljes értékű felnőtt léthez
szükséges agysejtjeim száma

csökkenni kezdett.

(Nevetés)

A másik lehetséges magyarázat az,
hogy olyan okos vagyok, mint ezelőtt,

de most folyamatosan ki vagyok téve
a férfiak lekezelő modorának.

(Nevetés)

(Taps)

Szóval bementem otthon,
Denverben egy kerékpárboltba,

ahol egy fiatal nyári kisegítő
szólított meg: "Segíthetek?"

"Igen – feleltem –,

elképzelhető, hogy régebbi
gyártmányú hegyikerékpárom váza

úgy elvetemedik, hogy ettől
súrlódik a hátsó fék?"

Mire ő: "Hát, a tárcsafékeket
időről-időre újra be kell állítani."

Mire én: "Ezt tudom,

magam szoktam rendszeresen ellenőrizni."

Mire ő: "Hát, akkor valószínűleg
elhajlott a féktárcsa."

Mire én: "Nem hajlott el a féktárcsa.
Tudom, hogy néz ki, ha elhajlik."

Mire leereszkedő hangnemben így válaszolt:
"És akkor tőlem most mit vár?"

"Válaszolhatna mondjuk
a kérdésemre" – mondtam.

(Nevetés)

És ekkor lépett közbe Kyle, a boltvezető.

Ő egy cuki pofa.

Azt mondta: "Valószínűleg igaza van.

Hadd kérdezzek valamit:

Csak akkor nyikorog a hátsó fék,

ha dombnak fölfelé megy?"

Mire én: "Pontosan."

Erre ő: "Igen. Valószínűleg
a váz adta meg magát."

Legszívesebben a lábai elé
borultam volna: "Légy áldott, Kyle!"

(Nevetés)

Végre valaki komolyan vett!

Sorozatban történnek velem ilyen esetek.

Három, négy kört is futnom kell sokszor,

mire végre egyenes választ kapok.

De van ennek egy súlyosabb vonatkozása is:

minél többször bánnak velünk úgy,
mintha nem tudnánk, miről beszélünk,

annál többször bizonytalanodunk el
mi magunk is abban,

hogy tényleg tudjuk-e,
miről beszélünk – igaz?

(Taps)

Most már értem, miért hajlamosak
kételkedni magukban a nők.

Észrevették már, hogy mikor egyetlen
nő van egy megbeszélésen a sok férfi közt,

és tudja, hogy igaza van,

bocsánatot kér?

Azt mondja: "Elnézést, de szerintem,
ezek a számok így nincsenek rendben."

A helyzet az, hogy nem kell bocsánatot
kérni, ha az embernek igaza van.

(Ujjongás) (Taps)

Mivel új dolog nekem, hogy nő vagyok,
megkérdeztem egy barátnőmet, Jent:

"Mit keresnek a nők a férfiakban?"

Mire ő: "A nők az olyan férfiakat keresik,
akik tisztelik az egyediségüket,

akik értik, hogy a nők nem kevesebbek
és nem gyöngébbek,

csak mások,

sőt, tapasztalataik tulajdonképpen
átfogóbbak és nélkülözhetetlenek."

Természetesen vannak olyan férfiak,
akik tisztelik a nőket – sok ilyen van.

Mint például jó barátom
és lelkésztársam, Mark,

aki mindig a legjobbat hozza ki belőlem,

és úgy tűnik, örül,
ha átveszem az irányítást.

Több Markhoz hasonló
férfira lenne szükség,

olyanokra, akik tisztelik
és támogatják a nőket.

Tudom, hogy utam során újabb és újabb
különbségekbe fogok botlani,

de hadd zárjam az előadást valami mással.

Szívből jövő köszönetemet szeretném
még átadni minden nőnek.

Gyakran érzem magam úgy,
mintha valami betolakodó lennék,

aki későn jelent meg
a nővé válás bonyolult folyamatában.

Ennek ellenére a nők mindig jóindulattal
és végtelen elnézéssel vannak irántam.

Szeretném, ha mindannyian tudnák,
sokkal többre képesek, mint gondolják,

sokkal erősebbek, mint hiszik,

és emberlétünk legjobb
tulajdonságait képviselik.

És önök, uraim,

talán kicsit kényelmetlenül
érzik most magukat,

(Nevetés)

és ezt teljesen megértem.

Férfiként sosem gondoltam,
hogy előjogaim vannak,

pedig voltak.

Úgy, ahogy önöknek is vannak.

Mit is tehetnének ebben a helyzetben?

Talán elhihetnék nekünk,

hogy lehetnénk – hogy valóban
lehetnénk – egyenlők,

de mégsem vagyunk.

Nem kiegyenlített a versenypálya –
soha nem is volt az.

Hozzájárulhatnak
a megoldáshoz, ha felemelik a nőket

és egyenlő esélyeket biztosítanak,
mert erre egyedül önöknek van lehetősége.

Azt pedig minden jelenlévőnek
szeretném elmondani,

hogy tudják, kikre gondolok nagyon sokat?

Barna bőrű lányaimra

és barna bőrű menyeimre.

Mit tudnak vajon ők,
amiről nekem fogalmam sincs?

Vajon mit tudhatunk azokról a dolgokról,
melyeket nem tapasztaltunk meg?

Nőnek lenni nehéz,
transznemű nőnek lenni is nehéz.

Férfiként nem tudtam,
mennyi mindent nem tudok erről.

Vajon ma is megtenném ezt a lépést?

Meg bizony.

Az önazonosság ugyanis szent dolog,

mindenki javát szolgálja.

Apám 45 éven át volt lelkész –
szigorúan őrizte a hagyományokat.

Anyám még nála is
konzervatívabb gondolkodású.

(Nevetés)

Mikor felvállaltam a transzneműségem,
hallani sem akartak többé rólam.

Akkor úgy gondoltam, soha többé
nem beszélünk majd egymással.

Tavaly januárban tettem egy próbát,
és felhívtam apámat a születésnapján.

Felvette.

Körülbelül félórát beszélgettünk,
és egy hónap múlva megkérdeztem,

meglátogathatnám-e őket –
igent mondtak.

Múlt tavasszal egy csodálatosan
felszabadító három órát töltöttem náluk.

Azóta már kétszer is találkoztunk.

De azon a napon, az első napon,
mikor apámmal beszélgettem,

a beszélgetés vége felé mondott
pár különösen értékes dolgot.

Ahogy ott álltam indulásra készen,

azt mondta...

(Taps)

Ahogy ott álltam
indulásra készen, azt mondta:

"Paula" -

azt mondta nekem, hogy Paula!

(Taps) (Ujjongás)

"Paula, én ezt az egészet nem értem,

de meg fogom próbálni."

Apám 93 éves.

És meg fogja próbálni.

Kérhetnék ennél többet?

Olyan szorosan öleltem meg,
ahogy csak tudtam.

Ilyen az, mikor egy ember feladja
a büszkeségét, mert azt biztosan tudja,

hogy szereti a gyermekét,

és mindent megtesz, amit csak tud,

hogy tiszteletben tartsa az utat,
amin a másik jár.

Köszönöm.

(Taps) (Üdvrivalgás)