Egyszer nagyon régen élt egy önző óriás,

akinek gyönyörű kertje
az egész vidék csodálatát kivívta.

Egy este az óriás arra ért haza,

hogy sok gyerek játszik a kertjében,

amire elöntötte a harag.

"Az én kertem az enyém!"

Ezt mondta.

Majd hatalmas falat húzott köré.

Az önző óriást Oscar Wilde írta 1888-ban.

Majdnem száz év elteltével az óriás

végleg gyerekkorom Brooklynjába költözött.

Vallásos családban nevelkedtem,

a Biblián és a Koránon nőttem fel.

A vallásos és szórakoztató irodalom
olvasásával töltött idő

jóval túllépte a tévézését.

Mára nincs olyan nap,

hogy testvéreim vagy én
ne a lakás valamely zugában olvasnánk,

olykor keservesen,

mert nyaranta New Yorkban
a tűzcsap kitört,

és az irigységtől gyötörve hallhattuk,

ahogy barátaink lent pancsolnak.

Felhőtlen zsivajuk
meg sem állt nyitott ablakunkig.

De rájöttem, hogy minél mélyebben
merülök bele a könyvekbe,

minél tovább rágódom az egyes mondatokon,

a külvilág zaja annál
kevésbé ér el hozzám.

Azért hát testvéreimmel ellentétben,
akik a lapokon végigsuhantak,

én lassan olvastam,

nagyon lassan.

Olyan gyerek voltam, akinek ujjai
végigsimultak a szavak alatt,

addig, amíg le nem szoktattak róla:
a nagyok már nem használják ujjaikat.

Harmadikban kezünket
össze kellett fonni a padon,

és csak lapozáshoz használhattuk őket.

Tanárnőnk nem volt szigorú.

Az 1970-es években az volt a célja,

hogy olvasási készségünk meghaladja

az évfolyam kereteit.

A minél gyorsabb olvasást követelték meg.

A lakásom csendjében viszont,
messze a tanári pillantástól,

a szavak alatt végigsimíthattam ujjaimat.

Az önző óriás pedig újra elmesélte,

miként verték át a kertjébe
beszökő gyerekek,

miként épített magas falat,

amely távol tartotta a gyerekeket.

A szürke tél azonban betoppant kertjébe,

és nem moccant el onnan.

Minden újraolvasásnál valami
újat tanultam a kemény kövesútról,

ahol a kertből száműzött gyerekek

kényszerültek játszani,

az egy napon felbukkanó
vajszívű kisfiúról,

és magáról az óriásról.

Talán szavai nem haraggal voltak telve.

Talán együttérzést kívántak volna,

megértést.

"Az én kertem az enyém."

Később hallottam John Gardnerről íróról,

aki ezt "fiktív álomnak"

vagy az "álomfikciónak" hívta.

Aztán ráébredtem,
ilyenkor belebújok a könyvbe,

a szereplőkkel vagyok,

a szerző teremtette világba
kaptam meghívást.

Gyerekként tudtam,
hogy a történetet ízlelgetni kell,

apránként élvezni darabjait,

hogy egyes szerzők hónapok,
talán évek alatt írták meg őket.

Olvasóként a feladatom –

különösen annak, aki egy napon
író szeretne lenni –

e narratíva tisztelete.

Jóval a kábeltévé
vagy az internet, telefon előtt

emberek adták tovább emlékezetük,
tájékozódtak történeteken keresztül.

Ez az egyik legkorábbi
kapcsolatteremtő technológiánk.

A történetben volt valami,

amely Nílus mentén
megmozgatta az egyiptomiakat,

a halott-tartósítás
jobb módjának története

Tutanhamon maradványait
a 21. századba mentette át.

Több mint kétmillió évvel ezelőtt,

amikor az első emberek
kőeszközök készítésébe kezdtek,

valaki megszólalt: "Mi lenne, ha...?"

A másik pedig fejébe véste a történetet.

Mindegy, hogy szavakkal,
gesztusokkal, rajzzal fejezték ki,

az emlékezet továbbvitte:

a kalapácsütés történetért kiáltott.

A világ zajosabb lett.

Hordozható magnótól

elértünk walkmanig, CD-lejátszóig,

iPodig,

bármilyen zenéig, bármikor.

Gyerekkorom négy tévécsatornájától

elértünk a végtelennek tűnő
kábeltévéig és a streamelésig.

Ahogy pedig a technológia térben
és időben egyre gyorsabban mozgat,

a történetet látszólag megszűnik,

úgy értem, kiszorul a narratívából.

De még ha a történtet iránti
elköteleződésünk változik is,

a könyv körül lévő felhajtás átterelődik
az Instragramra, a Snapchatre,

emlékezzünk az ujjaink feletti szavakra.

Emlékezzünk a történetre,
formájától függetlenül,

amely mindig elvisz oda,
ahol álmunkban sem járnánk,

olyan embereket mutat be,
akikkel álmunkban se találkoznánk,

és a világ olyan szeletét,
amelyről másképp lemaradnánk.

Ahogy a technológia rohanásra sarkall,

én lassítva jobban érzem magam.

A szavak alatt futó ujjaim elvezettek

a minden korosztályhoz
szóló írói világhoz.

A könyveket apránként kell élvezni,

ízlelgetni őket.

A világ mélyreható
vizsgálatának szeretete,

és annak, ahogyan teljes
lényem elmerül benne,

hogy ezáltal láthatom
narratívák sokrétűségét,

ajándéknak bizonyult számomra,

hiszen a feláldozott drága idő

megtanított mindenre,
amit tudnom kellett az írásról.

Az írás pedig mindarra, amit tudnom
kellett világok teremtéséről,

ahol láttathatjuk és hallathatjuk magunk,

ahol az élmények megerősítésre lelnek,

és történetemet mások is
olvashatják és hallhatják,

szikrát gyújtva bennük,
ami köteléket teremt köztünk,

párbeszédet.

Végül pedig nem ennyi az egész –

kiutat találni a világ
keltette magányosságból,

hogy azt távozásunk előtt
ne hagyjuk érintetlenül?

Kőből kalapács, emberből múmia,

gondolatból történet, –
és mindebből emlék.

Néha azért olvasunk,
hogy megértsük a jövőt.

Máskor pedig, hogy megértsük a múltat.

Olvasunk, hogy elvesszünk,
felejtsük jelenünk nehéz terhét,

és hogy emlékezzünk az előttünk élőkre,

akiknek még terhesebb jelenük volt.

Ugyanezért írok én is.

Mielőtt Brooklynba jöttünk, családom
a dél-karolinai Greenville-ben élt,

a Nicholtownnak nevezett
szegregált lakóközösségben.

Mindannyian azok leszármazottjai vagyunk,

akiknek tilos volt
az írni-olvasni tanulás.

Gondoljanak bele:

a betűkből alkotott szavak
megértésének veszélye,

maguknak a szavaknak a veszélye,

az írni-olvasni tudók
és történeteik veszélye.

Annak ellenére viszont,
hogy halállal fenyegettek,

mert ragaszkodtunk narratívánkhoz,

történetünk túlélt,

hiszen alatta még másik történet is van.

Ez pedig mindig is így volt.

Amióta kommunikálunk,

a narratíva rétegekre épül,

történet alatt történet,
alatta egy másik és így tovább.

Így marad továbbra is életben a történet.

Amint rájöttem, hogy miként függ össze
és kapcsolódik egymáshoz az,

ahogyan megtanultam írni-olvasni

egy majdnem némaságra ítélt nép között,

történetem nagyobbnak,
ősibbnek, mélyebbnek láttam,

mint amekkora én magam lehetek.

Emiatt pedig folytatódni fog.

A majdnem néma nép között voltak,

akik sohasem tanultak meg olvasni.

Leszármazottjaik, nemzedékek
a rabszolgaság után,

ha elég jómódúak,

főiskolára, egyetemre mennek.

Páran, mint nagyanyám és testvéreim,
már beleszületnek az olvasásba,

hiszen a történelem súlyát nem cipelik.

Páran, mint anyám is,

felkérezkedtek Fortuna szekerére,

és búcsút intettek a Délnek.

Ezen belül viszont másik történet is van:

azoké, akik elmentek és akik maradtak,

magukkal cipelve a narratíva történelmét,

tudva, hogy az íráson kívül másképp
is ragaszkodhatnak hozzá,

hogy egy hosszú nap után
tornácukon vagy verandájukon ülve

lassú mesélésbe foghatnak gyerekeiknek.

Tudták, hogy elénekelhetik
a gyapotszedés rekkenő hőségében

vagy dohánybetakarításkor,

hogy igeként hirdethetik,
és paplanjukba varrhatják a meséket,

a fájdalmas történeteket
vidámmá alakítják,

és a nevetés száműzi belőlük
az ország történelmét,

amely újra és újra megpróbálta

kisajátítani testüket,

lelküket

és történetüket.

Gyerekként megtanultam elképzelni,

hogy egy láthatatlan ujj
miként terel egyik szóról a másikra,

egyik mondatról a másikra,

a tudatlanságtól a megértésig.

Noha a technológia előre iramlik,

én továbbra is lassan olvasok,

tudva, hogy a szerző munkáját
és a történet ki nem csorbuló erejét

tiszteletben tartom.

Az olvasásom lassúsága kiszűri a zajt,

és emlékeztet azokra, akik előttem éltek,

akik először tanulták meg,
hogyan tartsák kordában a tüzet,

és körbeállták lángját,

fényét és hőjét az új erőnek.

Lassan olvasok, hogy emlékezzek
az önző óriásra,

ahogyan végül lebontotta a falat,

és hagyta kertjében
szabadon futkározni a gyerekeket.

Lassan olvasok, hogy tisztelettel
adózzak őseimnek,

akik egyáltalán nem olvashattak.

Nekik is körbe kellett állniuk a tüzet,

az álmaikról, reményeikről, jövőjükről

óvatosan beszélni.

Amikor olvasunk, írunk vagy mesélünk,

beállunk abba a körbe,

amely soha többé nem szakad meg.

A történet ereje tovább él.

Köszönöm.

(Taps)