Van tippjük, mi ez?

Mi lenne, ha azt mondanám, van egy hely,
ahol a teremtmények üvegből vannak?

Hogy vannak életformák,
amelyek számunkra láthatatlanok,

az űrhajósok mégis mindig látják őket?

Ezek a láthatatlan üvegteremtmények
nem egy távoli exobolygó űrlényei.

Ezek kovamoszatok:

fotoszintetizáló, egysejtű algák,
melyek az egész világra kiterjedően

állítanak elő oxigént,
idéznek elő felhőmagvasítást,

és igen, bonyolultan formázott
geometrikus külső vázuk –

üvegből van.

Az űrből az óceánfelszín színörvényeiként
kavarogva láthatjuk őket.

És amikor elpusztulnak,

üvegházuk az óceánok mélyére süllyed,

a levegőből szenet kiválasztva,

magukkal víve azt a sírba,

így felelve az óceánok szénmegkötésének
jelentős mennyiségéért.

Idegen bolygón élünk.

Sok furcsa életformát
tanulmányozhatunk itt a Földön,

és nagy részük világunk
szélsőséges csücskeiben él,

látókörünkön és tudtunkon kívül is.

Világunk egyik ilyen csücske
az Antarktisz.

Jellemzően, ha az Antarktiszra gondolunk,

egy sivár és élettelen hely jut eszünkbe,

ahol csak néhány pingvin él.

Pedig az Antarktiszra sokkal inkább
az élet sarki oázisaként kell tekintenünk,

hiszen számtalan, rendkívül lenyűgöző
teremtménynek ad otthont.

Akkor miért nem láttuk őket
a legújabb természetfilmben?

Nos, a hó és a jég alatt megbújva,

számunkra gyakorlatilag láthatatlanok.

Ezek mikrobák:

apró növények és állatok,
melyek a gleccserek belsejébe ágyazva,

a tengeri jég alatt,

vagy a szubglaciális tavakban
úszkálva élnek.

Nem kevésbé karizmatikusak,
mint bármelyik megafauna,

amelyet a természetfilmekben látunk.

De hogyan vehetjük rá az embereket
a számukra láthatatlan felfedezésére?

Nemrég öthetes expedíciót
vezettem az Antarktiszra,

hogy lényegében mikrobiális léptékű
természetfilmessé váljak.

84 kilónyi felszereléssel szálltam

katonai repülőgépre,

és mikroszkópokat vittem a terepre,

hogy jobban megismerhessük
az extremofilmeket,

egy alig ismert ökoszisztémát,

mellyel együtt élünk a Földön.

Hogy a láthatatlan lényeket
mozgás közben filmezhessem le,

az otthonukba kellett bejutnom:

a jég alá kellett merészkednem.

a tengeri jég minden évben csaknem
megduplázza az Antarktisz teljes méretét.

Hogy pillantást vethessek
a három méter vastag jég alá,

egy hosszú, a tengeri jégbe fúrt
fémcsövön másztam le

a tengerfenék és a világító jégmennyezet
között függeszkedve,

így válva az életteli,
rejtett ökoszisztéma szemtanújává.

Ez kívülről így nézett ki.

Egyszerűen varázslatos volt.

Néhány lény, amire rátaláltam, igazán
elbűvölő volt, például a kagylósrák

és még sok más gyönyörű,
geometrikus diatóma is.

Majd még messzebb merészkedtem,

hogy néhány hétre
a Száraz Völgyeknél táborozhassak.

Az Antarktisz 98 százaléka
jéggel borított,

és a Száraz-völgyek az Antarktisz
legnagyobb olyan területe, ahol látni,

hogyan is néz ki a kontinens
a jégtakaró alatt.

Baktériummintákat vettem a Vérzuhatagnál,

a természeti jelenségnél,
ahol szubglaciális tóból vasoxid tör elő,

amit alig több mint tíz éve
még élettelennek hittek.

Felmásztam egy gleccserre,
hogy aztán lefúrhassak benne,

felfedve számtalan,
kemény kis teremtményt,

melyek a jégrétegek belsejébe
ágyazódva élték életüket.

A kriokonitlyukként ismert jelenség
akkor jön létre,

amikor a szél sötét port fúj a gleccserre,

ami aztán híg lyukakba olvad,

majd újra megfagy,

sok száz porkorongot
alakítva ki a gleccserben,

amelyek apró szigetszerű univerzumok,

külön saját egyedi ökoszisztémával.

Néhány élőlény, amit találtam,
ismerős is lehet,

mint ez az elragadó medveállatka.

Egyszerűen imádom őket,

épp olyanok, mint a kicsi
gumimacik, csak karmokkal.

Vízimedvékként is ismertek,

és szuperképességeikről híresek,

melyek segítségével extrém
körülmények között is megélnek,

így a világűr vákuumában is.

Mégsem kell értük az űrbe, de még
az Antarktiszra sem utaznunk.

Mohákban élnek, a Földön mindenhol,

a járdák repedésein át a parkokig.

Feltehetően tonnányi ilyen kis láthatatlan
állat mellett megyünk el minden nap.

Némelyek ismerősnek tűnhetnek,

mégis idegenek, például a fonalférgek.

Nem kígyó, nem is földigiliszta,

a fonalféreg sajátos kis teremtmény.

Nem tud kúszni, mint a kígyó,
vagy regenerálódni, mint a földigiliszta,

de szájukban apró, dárdaszerű tűk vannak,

melyekkel némelyek a zsákmányt felszúrva
szívják ki a belsőségeket.

A világon minden egyes emberre

57 milliárd fonalféreg jut.

És vannak olyan élőlények,
amiket fel sem ismernénk,

de hasonlóképp lenyűgöző életet élnek,

mint a kerekes férgek, porszívórobot-szerű
szájjá átalakuló csodás koronáikkal,

a csillósok, mondhatni túl sokat mutató,
átlátszó emésztőrendszerükkel,

és a cianobaktériumok,

amik szalagkonfettiként úsznak
a Petri-csészében.

A populáris médiában gyakran

pásztázó elektronmikroszkóppal készült
képeket látni a mikroorganizmusokról,

melyeken ijesztő szörnyecskéknek tűnnek.

Amíg nem látjuk őket mozogni,
életük megfoghatatlan marad számunkra,

holott szinte mindenhol ott vannak,
amint kitesszük a lábunkat.

Milyen a mindennapi életük?

Hogyan kapcsolódnak az őket
körbevevő környezethez?

Ha csak egy állatkertben élő
pingvin fényképét ismernénk,

és sosem látnánk
totyogni és jégen csúszni,

sosem értenénk teljesen a pingvineket.

Ha láthatjuk a mikrobákat mozogni,

alaposabb betekintést nyerhetünk
az egyébként láthatatlan életükbe.

Az Antarktisz és kertjeink láthatatlan
világának dokumentálása nélkül

nem érthetjük meg pontosan, hányféle
élőlénnyel osztozunk a Földön.

Ez azt is jelenti, hogy még saját furcsa
és szeszélyes bolygónkról sincs

teljes képünk.

Köszönöm.