Mindig azt gondoltam,

hogy az élet értelme a boldogságkeresés.

Azt mondják, a boldogsághoz
a sikerességen át vezet az út,

ezért megkerestem a legjobb munkát,

a tökéletes társat és a legszebb lakást.

De ahelyett hogy elégedettnek
éreztem volna magam,

nem találtam a helyem,
és nagyon ideges voltam.

Ezzel nem voltam egyedül; 
a barátaim szintén küzdöttek.

Eldöntöttem, hogy pozitív pszichológiát
fogok hallgatni az egyetemen,

hogy megtanuljam, mi teszi 
valójában boldoggá az embereket.

Amit ott felfedeztem, örökre
megváltoztatta az életemet.

A kutatások szerint a boldogság üldözése
valójában boldogtalanabbá tesz bennünket.

A következő adat hideg zuhanyként ért:

a világon folyamatosan nő
az öngyilkosságok aránya,

napjainkban Amerikában 
30 éves csúcsot ért el.

Az létezésünk alapvetően könnyebb

az élet minden területét vizsgálva,

ennek ellenére az emberek kétségbeesettek,

depressziósak és egyedül érzik magukat.

Egyfajta üresség gyötri az embereket,

és nem kell klinikai depressziótól
szenvedned ahhoz, hogy érezd.

Előbb-utóbb mindenki felteszi a kérdést:

van a létezésnek értelme?

A kutatások szerint ezt a kétségbeesést

nem a boldogság hiánya váltja ki.

Valami másnak a hiánya,

az élet értelmének a hiánya.

Felvetődött sok kérdés bennem.

Az élet többről szól,
mint boldog létezésről?

Vagy mi a különbség a boldog élet

és a tartalmas élet között?

A pszichológusok a boldogságot
könnyű és kényelmes állapotként írják le,

amolyan pillanatnak élésként.

De a létezés értelme mélyebb.

A híres pszichológus, Martin Seligman
úgy fogalmaz:

a boldogság a másokhoz tartozásból,
a másokon való segítésből

és önmagunk megtalálásából fakad.

A kultúránk a boldogság megszállottja,

de rájöttem, hogy az élet értelmének
megtalálása sokkal fontosabb.

A kutatások azt mutatják, 
hogy azok, akiknek van életcéljuk

sokkal ügyesebbek,

jobban teljesítenek 
az iskolában és munkában,

és tovább is élnek.

Mindez elgondolkodtatott:

Hogyan tudnánk több
értelmet adni életünknek?

Hogy rájöjjek, több száz embert
interjúztattam az elmúlt öt évben,

és sok száz oldal pszichológiát,

idegtudományt és filozófiát olvastam.

Ezeket összerakva rájöttem,

hogy a teljes életnek alapvetően
négy alappillére van.

Mindannyian adhatunk értelmet életünknek,

egy vagy több pillért beépítve.

Az első pillér a valahová tartozás.

Tartozni valahová 
olyan kapcsolatot jelent,

ahol értékelik, ki is vagy valójában,

és ahol te is értékelsz másokat.

Azonban néhány kapcsolat nem nyújt
kielégítő hozzátartozás érzését;

olyankor a hited

vagy a gyűlölt személy a mérce,

és nem valós önmagad.

Az igazi összetartozás alapja a szeretet.

Ott van az emberek mindennapjaiban.

Ez egyéni döntés: dönthetsz úgy,
hogy ápolod a kapcsolatot másokkal.

Itt egy példa.

Egyik jó barátom, Jonathan minden reggel 
ugyanattól az újságárustól

vesz újságot New Yorkban.

De ők nem csak lebonyolítanak
egy tranzakciót.

Lelassítanak, kicsit cseverésznek,

emberként kezelve a másikat.

Egy nap Jonathannak nem volt aprója,

és az újságárus mondta,

hogy ne is foglalkozzon vele.

De Jonathan ragaszkodott a fizetéshez,

ezért bement egy boltba és vett
valami szükségtelen dolgot,

hogy felváltsa a pénzét.

De mikor odaadta a pénzt az árusnak,

ő visszaadta,

megbántva érezte magát.

Az árus csak kedves próbált lenni,

Jonathan viszont elutasította.

Észre sem vesszük néha, 
mikor ilyen apróságokat elutasítunk.

Én is megteszem.

Elsétálok egy ismerős mellett,
és alig figyelek rá.

Nézegetem a telefonom, 
mikor valaki beszél hozzám.

Ilyen cselekedetekkel lenézünk másokat.

Láthatatlannak és érdemtelennek
érezhetik magukat.

De a szeretet által
egy olyan kötelék jön létre,

mely mindkettőtöket felemel.

Sokaknak a valahova tartozás érzése
a legalapvetőbb,

tartozás a családhoz, barátokhoz.

Másoknak fontosabb a második pillér:
az életcél megtalálása.

De az életcél megtalálása

nem annak a munkának a megtalálását 
jelenti, ami boldoggá tesz.

Életcél kevésbé az, amit akarsz,
inkább az, amit adsz.

Egy kórházi dolgozótól hallottam,
hogy az ő célja a betegek gyógyítása.

Sok szülő mondja,

hogy célja a gyermekek nevelése.

Erősségeink kihasználása mások
megsegítésére jelentheti életcélunk.

Természetesen ezt sokan
munkájukkal valósítják meg.

Így segítünk és hasznosnak
érezzük magunkat.

Ugyanakkor azt is jelenti,
hogy a munkából való kilépés,

a munkanélküliség,

vagy az alacsony munkaerő részvétel

nemcsak gazdasági problémák, 
hanem egzisztenciálisak is.

Hasznos tevékenység nélkül

az emberek elvesznek.

Természetesen a célt nem kell
a munkahelyeden meglelned,

de egy életcél segít megtalálni
létezésed értelmét,

ami folyamatosan motivál.

A harmadik pillér túlmutat rajtunk,

de teljesen más módon:

transzcendens.

A transzcendens állapotok
ritka pillanatok,

amikor felülemelkedünk 
a nyüzsgő mindennapokon,

az öntudat elhalványul,

és csatlakozunk egy magasabb
szintű valósághoz.

Egyik embernek a transzcendencia 
a művészetből ered,

míg a másiknak ezt a templom hozza el.

Íróként számomra ez 
az íráson keresztül történik.

Néha annyira belemerülök a munkába, 
hogy minden megszűnik körülöttem.

Ezek a természetfeletti élmények
megváltoztathatnak.

Egy kísérletben diákok egy hatméteres
eukalipsztus fára néztek fel

egy percen keresztül.

Utána kevésbé érezték magukat önzőnek,

és sokkal nagyvonalúbban viselkedtek,

mikor lehetőségük adódott 
segíteni másoknak.

Tartozás, életcél, transzcendens.

Úgy találtam a negyedik pillér az,

ami leginkább meglepi az embereket.

A negyedik pillér a narratíva,

az a történet, amit magadnak 
mesélsz magadról.

Életed eseményeiből szőtt történet
segít tisztán látni.

Segít megérteni, hogyan lettünk azzá 
az emberré, akik ma vagyunk.

De nem mindig ismerjük fel,
hogy a történetek írói mi vagyunk,

és befolyásolhatjuk a mesélés módját.

Az életed nem csak eseménysorozat.

Szerkesztheted, értelmezheted
és újra elmondhatod a történetedet

még úgy is, hogy ragaszkodsz a tényekhez.

Találkoztam egy fiatal férfival, Emekával,
aki futballozás közben bénult le.

A sérülése után Emeka elmesélte,

hogy élete nagyszerű volt míg focizott,

és most nézzek rá.

Az emberek, 
akik így mesélnek történeteket:

"Az életem jó volt. Most rossz."

hajlamosabbak aggódni és rosszkedvűek.

Ilyen volt Emeka is egy ideig.

Idővel korrigálta történetét.

Az új története szerint

az élete a baleset előtt értelmetlen volt.

Sokat bulizott és elég önzően viselkedett.

De a baleset ráébresztette, 
hogy jobb emberré válhat.

Ez a kis módosítás élettörténetén
megváltoztatta életét.

Miután megbékélt önmagával,

gyerekek mentorlásával
kezdett foglalkozni,

és rátalált élete céljára,

ami mások segítése volt.

Dan McAdams pszichológus ezt 
"megváltó történet"-nek nevezi,

ahol a rossz jóvá válik.

Szerinte a célokkal teli 
emberek narratívája

a megváltással, a fejlődéssel

és a szeretettel jellemezhető.

De miért változtatják meg 
az emberek a történetüket?

Vannak, akik külső segítségre szorulnak,

de persze egyedül is lehetséges,

ha mélyrehatóan megvizsgáljuk életünket,

hogy a különböző események
hogyan formáltat bennünket,

mit vesztettünk, mit nyertünk.

Ezt tette Emeka is.

A narratívád nem változik egy nap alatt,

ez akár több fájdalmas évig is eltarthat.

Mindenki szenved és küszködik életében.

A fájdalmas pillanatok elfogadásával 
új önismeretre

és bölcsességre találhatunk, 
arra a jóra, ami fenntart.

Tartozás, cél, transzcendens és narratíva:

ez a tartalmas lét négy alappillére.

Szerencsésnek érzem magam,

hisz mikor fiatal voltam, 
mind a négy pillér körülvett engem.

A szüleim egy Szúfi gyülekezeti házat
vezettek montreali otthonunkban.

A szufizmus egy spirituális szemlélet,
mely a kerengő dervisekhez

és a költő Rumihoz kapcsolható.

Kétszer egy héten 
volt összejövetel nálunk,

ahol meditáltak, perzsa teát kortyoltak,
és történeteket meséltek egymásnak.

Ez a gyakorlat magában foglalta
minden lény szolgálatát

kis szeretet cselekedetekkel,

ami azt jelentette, hogy légy kedves
még akkor is, ha mások megsértettek.

Ez adott nekik egy célt:
az ego megfékezését.

Végül elkezdtem az egyetemet,

és a szufizmus mindennapi
gyakorlása nélkül

elveszettnek éreztem magam.

Elkezdtem keresni azokat a dolgokat,
melyek az életet tartalmassá teszik.

Így találtam rá az utamra.

Visszanézve már tudom,

hogy a Szúfi háznak hatalmas
kulturális jelentősége volt.

Az építészet meghatározó 
részei a pillérek,

melyek jelenléte segít 
mindannyiunknak teljes életet élni.

Természetesen ezek az elvek vonatkoznak

más közösségekre:

jókra és rosszakra egyaránt.

Csoportok, kultuszok:

kulturális jelentőséggel bírnak,
melyek alkalmazzák a pilléreket,

és adnak valamit az embereknek,
amiért érdemes élniük és halniuk.

Ezért is kell társadalomként

jobb alternatívákkal szolgálni.

Fel kell építenünk ezeket a pilléreket
családunban és intézményeinkben,

hogy segítsünk másoknak
a legjobbat kihozni magukból.

Egy tartalmas élet kialakítása 
sok munkát igényel.

Ez egy hosszú folyamat.

Napok múlásával folyamatosan
alakítjuk életünket,

gazdagítjuk narratívánkat.

Megtörténhet, hogy megbotlunk.

Amikor ez megtörténik velem,

mindig egy meghatározó
élményt hívok elő édesapámmal.

Pár hónappal lediplomázásom után,

édesapámnak súlyos szívrohama volt,
ami elvihette volna őt.

Túlélte, és mikor megkérdeztem,
hogy, mire gondolt,

ahogy szembenézett a halállal,

azt mondta, egy erős vágyat 
érzett, az élni akarásét,

hogy ott lehessen a bátyámnak és nekem,

és ez adta az erőt, 
hogy harcoljon életéért.

Amikor a sürgősségi sebészeti
beavatkozás miatt elaltatták,

ahelyett, hogy tíztől
visszafelé számolt volna,

a nevünket ismételgette, mint egy mantrát.

Azt akarta, hogy a mi nevünk 
legyen az utolsó, amit kimond

mielőtt meghal.

Az apám ács és szúfi mester.

Ez egy alázatos élet,

de egy jó élet.

Ahogy feküdt szembenézve a halállal,
volt miért élnie:

a szeretetért.

A családhoz tartozás érzése,

apai feladatai,

a transzcendens meditáció,
nevünk ismételgetése,

ezek miatt élte túl, azt modnta.

Ezt a narratívát mondja magának.

Ez az élni akarás ereje.

A boldogság mulandó.

Amikor az élet nagyon jó,

vagy nagyon rosszul alakulnak dolgaink,

saját életünk értelme jelent kapaszkodót.

Köszönöm.

(Taps)