Azért kezdtem menekültekkel dolgozni, mert szerettem volna a segítségükre lenni. A segítségnyújtás pedig történetük elmesélésével kezdődik. Mindig, amikor menekültekkel találkozom, kérdéseket teszek fel nekik. Ki bombázta le a házad? Ki ölte meg a fiad? A családod többi tagja életben maradt? Hogyan boldogulsz menekültként? Ám van egy kérdés, amely szerintem a legfontosabbra világít rá, mégpedig: Mit vittél magaddal? Mely dolgot tartottad annyira fontosnak, hogy magaddal vidd, miközben a bombák a városodban robbantak, és a fegyveresek egyre közelebb értek a házadhoz? Egy ismerős szíriai menekült fiú azt mondta, hogy mikor élete közvetlen veszélyben volt, ő nem habozott. A középiskolai bizonyítványát vette magához, amit később megindokolt nekem. Azt mondta: "a középiskolai bizonyítványt vettem magamhoz, mert az életem múlt rajta. Kockára tette az életét, hogy magával vihesse. Az iskola felé tartva mesterlövészeket cselezett ki. Az osztályterme néha megrázkódott a bombák és a tüzérségi tűz keltette zajtól. Édesanyja szavaival élve: "Minden nap, minden reggel kértem őt: 'Kincsem, kérlek, ne menj az iskolába.'" Mikor a fiú megmakacsolta magát, "Megöleltem, mintha az lenne az utolsó alkalom" -- mondta. Ám a fiú így felelt az anyjának: "Mindenki fél, de eltökéltük, hogy elvégezzük az iskolát, és ez segít úrrá lenni a félelmünkön." Egy nap azonban a családnak szörnyű hír jutott tudomására. Hany nagynénjét, nagybátyját és unokatestvérét megölték otthonaikban, mert megtagadták, hogy elhagyják azokat. Elvágták a torkukat. Menekülniük kellett. El is indultak még aznap az autójukkal, Hanyt hátul rejtették el, mert ellenséges katonákkal teli ellenőrzőpontokon kellett áthaladniuk. Át akarták lépni a határt Libanonba, ahol békére lelnének, azonban egy rendkívüli nehézségekkel teli, és egyhangú élet kezdődött el számukra. Nem tehettek mást, minthogy építettek egy kunyhót egy sáros szántóföld mellett. Ez itt Ashraf, Hany bátyja, aki épp kint játszik. Azon a napon a világ legnagyobb menekültekből álló gyülekezetéhez csatlakoztak Libanonban, mely egy kis ország. Mindössze négymillió lakosa van, és egymillió szíriai menekült él a területén. Nincs olyan kisváros, nagyváros vagy falu, ahol ne lennének szíriai menekültek. Ez igazán figyelemreméltó nagylelkűség és emberiesség. Gondoljuk át ezt arányaiban. Olyan ez, mintha Németország teljes népessége, azaz 80 millió ember, mindössze 3 év alatt az Egyesült Államokba menekülne. Szíria teljes népességének a fele szakadt el a gyökereitől, legtöbbjük az ország belsejében. Hat és fél millió embernek kellett az életéért futnia. Jóval több, mint 3 millió ember lépte át a szomszédos országok határait és talált azokban menedéket, és ahogy látják, csak egy kis részük ment tovább Európába. Számomra az a legaggasztóbb, hogy a szíriai menekültek fele gyermekkorú. Lefényképeztem ezt a kicsi lányt mindössze két órával azután, hogy egy Szíriából Jordániába tartó kimerítő vándorlás után megérkezett. A legnagyobb gondot pedig az jelenti, hogy a szíriai menekült gyermekeknek csak a húsz százaléka jár Libanonban iskolába. És mégis, a szíriai menekült gyermekek, és minden menekült gyermek azt mondja, hogy az oktatás a legfontosabb az életükben. Miért? Mert lehetővé teszi számukra, hogy a jövőjükre gondoljanak, és nem a múltban átélt borzalmakra, a reményre, és nem a gyűlöletre. Emlékszem, hogy nemrégiben látogatást tettem egy szíriai menekülteknek létesített táborban, Észak-Irakban. Megláttam ezt a lányt, és azt gondoltam: "Gyönyörű", így hát odamentem hozzá és megkérdeztem: "Lefényképezhetlek?" Igennel felelt, ám mosolyogni nem volt hajlandó. Azt hiszem, nem tudott, hiszen nyilván tisztában van vele, hogy a szíriai menekült gyermekeknek egy elveszett nemzedékét képviseli, egy elszigetelt és frusztrált generációt. Mégis, nézzék, mi elől menekültek: épületek, iparágak, iskolák, utak, otthonok totális elpusztítása. Hany otthonát is lerombolták. Építészeknek, mérnököknek, és villanyszerelőknek kell majd újjáépíteniük. A közösségeknek szüksége lesz tanárokra, jogászokra, valamint a megbékélésben, és nem a bosszúban érdekelt politikusokra. Nem azoknak kellene az újjáépítést kivitelezni, akik a leginkább érintettek a száműzetésben lévő csoportoknak, a menekülteknek? A menekülteknek rengeteg idejük van felkészülni a visszatérésükre. Önök azt gondolhatják, hogy menekültnek lenni múló állapot. Nos, ez messze nem így van. A folyamatos háborúzás miatt a menekültek átlagosan 17 évet töltenek száműzetésben. Hany már a második évét kezdte a bizonytalanságban, mikor nemrégiben meglátogattam. Egész végig angolul beszéltünk, amelyet bevallása szerint úgy tanult meg, hogy elolvasta Dan Brown összes regényét, és amerikai rapet hallgatott. Néhány vidám és nevetéssel teli pillanatot is töltöttünk együtt szeretett öccsével, Ashraffal. Ám soha nem fogom elfelejteni, hogy mit mondott, mikor aznap befejeztük a beszélgetést. Azt mondta: "Ha nem vagyok tanuló, semmi nem vagyok." Hany egyike annak az 50 millió embernek, akik ma a világon elszakadtak gyökereiktől. A II. világháború óta soha nem üldöztek el ennyi embert erőszakkal. Szóval miközben hatalmas lépéseket teszünk előre az egészségügy, a technológia, az oktatás, és a tervezés területén, veszélyesen keveset teszünk az áldozatokért, és túlzottan is keveset azért, hogy megállítsuk és megelőzzük a háborúkat, melyek miatt el kell menekülniük otthonaikból. Az áldozatok száma pedig egyre nő. Minden egyes nap... ennek a napnak a végén hozzávetőleg 32.000 embert üldöznek el erőszakkal otthonaikból. 32.000 embert. Az ehhez hasonló határokon át menekülnek. Ezt a felvételt a jordániai-szíriai határon készítettük, és ez egy átlagos napnak számít. Menekülnek továbbá tengerre nem való, és túlzsúfolt csónakokon, kockáztatva az életüket, csakhogy elérjék az Európa nyújtotta biztonságot. Ez a szíriai fiatalember túlélte egy ilyen csónak elsüllyedését. A legtöbben megfulladtak, ő pedig azt mondta nekünk: "A szíriaiak csak egy békés helyet keresnek, ahol senki nem bántja, senki nem alázza meg, és öli meg őket. Nos, szerintem ez a minimum. Kellenek még a gyógyításra, oktatásra szánt helyek, és akár lehetőségek is. Az amerikaiaknak és az európaiaknak az a benyomása, hogy arányaiban rengeteg menekült érkezik az országukba, ám valójában a menekültek többsége, 86 százaléka a fejlődő országokban él, melyek a saját közbiztonságuk hiányával, a saját népességük eltartását érintő problémáikkal, valamint szegénységükkel kell megküzdjenek. Tehát a világ jóléti társadalmainak el kellene ismerniük azoknak az országoknak a nagylelkűségét és emberségét, amelyek oly sok menekültet fogadnak be. Továbbá minden egyes országnak gondoskodnia kellene arról, hogy senki előtt, aki háború vagy üldöztetés miatt menekül, ne zárjanak le egy határt sem. (Taps) Köszönöm. Ám még többet is tehetünk annál, hogy pusztán segítünk a menekülteknek túlélni. Segíthetünk nekik felemelkedni. Gondoljunk úgy a menekülttáborokra és közösségekre, mint amik többek átmenetileg lakott területeknél, ahol az emberek elgyötörten várják a háború végét. Inkább úgy tekintsünk rájuk, mint a kiválóság központjaira, ahol a menekültek úrrá lehetnek az őket ért traumán, és felkészülhetnek a napra, mikor a pozitív változás és a társadalmi átalakulás ügynökeiként térhetnek haza. Ennek nagyon is van értelme, ám eszembe jut az a szörnyű háború, mely 22 évig tombolt Szomáliában. Képzeljék el az életet ebben a táborban. Én voltam ebben a táborban. Dzsibutiban van, Szomáliában, egy annyira kieső helyen, hogy csak helikopterrel tudtunk odajutni. Poros és szörnyen forró volt. Egy iskolában tettünk látogatást, és elkezdtünk beszélgetni a gyerekekkel, majd megpillantottam ezt a lányt a terem másik végében. Ránézésre annyi idős lehetett, mint a lányom. Odamentem hozzá, és elkezdtem beszélgetni vele. Azokat a kérdéseket tettem fel, amelyeket a felnőttek kérdeznek a gyerekektől, mint pl. "Melyik a kedvenc tantárgyad?" "Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?" Ekkor sápadt el, és mondta nekem azt, hogy "Nekem nincs jövőm. Vége az iskolában töltött napjaimnak." Azt gondoltam: itt biztos valami félreértés lesz, ezért odafordultam a kollégámhoz, aki megerősítette, hogy a középiskolai oktatásra ebben a táborban nincsenek anyagi források. Annyira szerettem volna akkor azt mondani neki: "Építünk nektek egy iskolát." Majd azt gondoltam: micsoda veszteség. Neki kellene lenni és ő is Szomália jövője. Egy Jacob Atem nevű fiúnak más sors jutott osztályrészül, de csak miután átélt egy szörnyű tragédiát. Mindössze hét évesen szemtanúja volt, ahogy a faluját Szudánban porig égették. Az is tudomására jutott, hogy apját, anyját és a teljes családját legyilkolták azon a napon. Csak az unokatestvére menekült meg, és ők ketten hét hónapig vándoroltak, -- olyan fiúkról van szó, mint ő -- miközben vadállatok és fegyveres bandák üldözték őket. Végül eljutottak a menekülttáborokba, ahol biztonságra leltek, és az azt követő hét évet egy kenyai menekülttáborban töltötték. Ám az élete gyökeresen megváltozott, mikor megkapta az esélyt arra, hogy az Egyesült Államokba áttelepítsék, és szeretetteljes nevelőszülőkre talált, elkezdhetett iskolába járni. Azt akarta, hogy megosszam Önökkel ezt a büszkeséggel teli pillanatot, amikor végzett az egyetemen. (Taps) Nemrégiben beszéltem vele Skype-on, Floridában volt, az új egyetemén, ahol közegészségügyből folytat doktori tanulmányokat. Büszkén újságolta, hogy az amerikai társadalomtól annyi támogatást tudott szerezni, hogy alapított egy rendelőintézetet a faluban, ahonnan származik. Térjünk most vissza Hanyhoz. Amikor elmondtam neki, hogy lehetőségem nyílik arra, hogy Önök előtt beszéljek itt, a TED színpadán, megengedte, hogy felolvassak egy verset, melyet e-mailben küldött el nekem. Ezt írta: "Hiányzom magamnak, hiányoznak a barátaim, a regényolvasás és a versírás, a madarak és a reggeli tea. A szobám, a könyveim, én magam, és minden, ami mosolyra fakasztott. Ó, mily sok álmom várt a megvalósulásra." Szóval a mondanivalóm: ha nem fektetünk be a menekültekbe, azzal hatalmas lehetőséget szalasztunk el. Ha magukra hagyjuk őket, akkor ki lesznek téve a kizsákmányolásnak és a kihasználásnak, továbbá képzetlenek és iskolázatlanok maradnak, és még további évekkel később tudnak visszatérni hazájukba békében és jólétben. Úgy hiszem, hogy a gyökereiktől elszakadt emberek irányában tanúsított bánásmódunk formálja majd világunk jövőjét. A háború áldozatainál lehet a tartós béke kulcsa, és a menekültek azok, akik megállíthatják az erőszak körforgását. Hany fordulóponthoz érkezett. Szeretnénk segíteni neki egyetemre menni, és mérnökké válni, ám a forrásaink elsősorban az életben maradáshoz szükséges alapvető dolgokra vannak fenntartva, mint pl. sátrak, takarók, matracok, konyhai eszközök, élelmiszeradagok, és némi gyógyszer. Az egyetem luxus. Ám ha hagyjuk ezen a sáros szántóföldön tengődni, akkor az elveszett generáció tagjává válik. Hany története tragédia, de nem kell így végződnie Köszönöm. (Taps)