Mi őrzi meg egészségünket és boldogságunkat életünk folyamán? Ha beruházhatnánk jövőbeni önmagunkba, mire fordítanánk időnket és energiánkat? Sokféle válasz létezik. Képekkel bombáznak bennünket, hogy mi az életünkben a legfontosabb. A média tele van egész vállalatbirodalmat építő gazdag és híres emberekről szóló történetekkel. Hiszünk a történeteknek. Az ezredforduló táján felnőttkorba lépőket megkérdezték, hogy mi a fő életcéljuk, s több mint 80%-uk azt felelte, hogy életének fő célja a meggazdagodás. Ugyanezen ifjú felnőttek 50%-a második fő életcéljának a híressé válást tekintette. (Nevetés) Állandóan csak azt halljuk, hogy adjunk bele mindent a munkába, gürizzünk, és érjünk el többet. Azt sugallják nekünk, hogy ezekre a dolgokra kell törekednünk, hogy jó életünk legyen. Ez az igazság? Valóban tőlük vagyunk boldogok életünk során? A teljes életről, a meghozott döntésekről, s hogy ezeknek milyen hatásuk van, majdnem lehetetlen képet kapni. Az életről szerzett tudásunkat többnyire onnan nyerjük, hogy az emberek fölidézik a múltjukat, s tudjuk, hogy ez jórészt csupán vaksi utólagos előrelátás. A történtek nagy részét elfelejtjük, és néha emlékezőtehetségünk kifejezetten kreatív. Mark Twain ezt tudta. Így fogalmazott: "Életem bizonyos legrosszabb eseményei soha nem történtek meg." (Nevetés) A kutatások azt mutatják, hogy megszépítve emlékszünk a múltunkra, ahogy öregszünk. Eszembe jut egy lökhárító matrica: "Soha nincs késő, hogy boldog gyerekkorod legyen" (Nevetés) De mi lenne, ha leperegne előttünk az egész életünk? Mi lenne, ha tanulmányozhatnánk az embereket kamasz éveiktől idős korukig, hogy megtudjuk, mi teszi őket boldoggá és egészségessé? Megoldottuk. A Harvard Felnőttfejlődési Kutatás talán a felnőttkort legtovább átfogó program, ami valaha készült. 75 éven keresztül évről évre 724 férfi sorsát követtük, s közben munkájukról, családi életüktől és egészségükről kérdeztük őket, és persze az interjúk közben nem tudtuk, hogy hogyan alakul a sorsuk. Az ilyen kutatások ritkaságszámba mennek. Majd minden ilyen projekt egy évtized alatt befuccsol, mert túl sokan esnek ki a bevontak közül, vagy a kutatás finanszírozása szűnik meg, vagy a kutatók érdeklődése terelődik el, vagy meghalnak, és nincs, aki folytatná a munkát. De ránk mosolygott a szerencse, és a kutatók több nemzedéke állhatatosságának hála a kutatás megvalósult. Az induló 724 fő közül 60 még most is él, és részt vesz a kutatásban, többségük elmúlt 90. Most kezdjük az ő gyermekeik, több mint 2000 gyermek tanulmányozását. Én vagyok a kutatás sorban 4. vezetője. 1938 óta két csoport életét követtük. Az első akkor kapcsolódott a kutatásba, amikor a Harvardon másodéves hallgatók voltak. Tom Brokaw a "legnagyszerűbb nemzedék"-nek nevezte őket. Az egyetemet a II. világháború idején végezték el, aztán legtöbbjük harcolt a háborúban. A másik vizsgált csoport tagjai Boston legszegényebb részéről származtak, ezeket a fiúkat egyenesen azért vettük be a kutatásba, mert családjuk az 1930-as évek Bostonjának legzűrösebbjei és leghátrányosabbjai közé tartozott. Legtöbbjük bérlakásában még folyóvíz sem volt. A kutatás elején minden tizenévest kikérdeztünk. Orvosi vizsgálaton vettek részt. Elmentünk a lakásukra, és kikérdeztük a szüleiket. Aztán ezekből a kamaszokból minden rendű-rangú felnőttek váltak. Gyári munkás és jogász, kőműves és orvos, egyikük az USA elnöke lett. Egy páran alkoholisták lettek, néhányan skizofrének. Volt, aki megmászta a társadalmi ranglétrát, és a legtetejére került, de volt, aki a legalján kötött ki. A kutatás elindítói soha nem gondolták volna, még legmerészebb álmukban sem, hogy 75 év múltán én itt fogok állni, és arról beszélek, hogy a kutatás még mindig tart. Elhivatott és türelmes kutatóink kétévente fölhívják a résztvevőket, és megkérdezik őket, küldhetünk-e nekik életükre vonatkozóan még egy kérdéssort. Sokan a Boston belvárosában lakók közül fölteszik a kérdést: "Miért akarnak még tanulmányozni engem? Nem annyira érdekes az életem." A Harvardon végzettek ilyet soha nem kérdeznek. (Nevetés) Hogy a legpontosabb képet kapjuk az életükről, nemcsak kérdőíveket küldünk, hanem otthonukban is kikérdezzük őket. Egészségi adataikat megkapjuk az orvosuktól. Vért veszünk tőlük, agyukról felvételt készítünk, beszélgetünk a gyerekükkel. Levideózzuk, amikor feleségükkel a legnyomasztóbb gondjaikról beszélnek. Amikor egy évtizede azt tudakoltuk a feleségüktől, hogy bekapcsolódnának-e a kutatásba, a legtöbbjük így felelt: "Hát, a legfőbb ideje." (Nevetés) Mit tudtunk meg? Milyen tanulság adódik abból a sok tízezer oldalnyi információból, amit összegyűjtöttünk az életükről? A tanulság nem a gazdagsággal, hírnévvel vagy a szorgos munkával kapcsolatos. A legfontosabb következtetés, amit a 75 éves kutatás nyújt, ez: A jó kapcsolatok tesznek bennünket boldogabbá és egészségesebbé. Punktum. Három lényeges tanulságot tudtunk meg a kapcsolatokról. Az első, hogy a társas kapcsolatok jót tesznek nekünk, és a magányosság öl. Kiderül, hogy akik szorosabban kötődnek családhoz, barátokhoz, közösséghez, boldogabbak, egészségesebbek, tovább élnek, mint akik kevésbé kötődnek. Kiderül, hogy a magányosságérzés mérgező. Akik elszigeteltebbek, mint szeretnék, úgy érzik, hogy kevésbé boldogok, egészségük életük derekán romlásnak indul, agyműködésük korábban indul romlásnak, rövidebb ideig élnek, mint akik nem magányosak. Elszomorító tény, hogy bármely időszakot nézzük is, öt amerikai közül legalább egy közli, hogy magányos. Tudjuk, lehetünk magányosak a tömegben, és lehetünk magányosak egy házasságban, így a másik leszűrt tanulság, hogy nemcsak az számít, hány barátunk van, odaadó kapcsolatban állunk-e vagy sem, hanem a szoros kapcsolat minősége is. Kiderül, hogy viszályok között élni rosszat tesz az egészségünknek. Pl. a viszálykodással teli házasság, ha nem kíséri nagy szeretet, nagyon káros az egészségünkre, talán még a válásnál is rosszabb. Jó, harmonikus kapcsolatban élni védelmet jelent. Ha már a vizsgált személyeket 80 éves korukon túl követtük, szerettünk volna visszamenni odáig, amikor középkorúak voltak, hogy vajon megjósolható-e, kiből válik boldog és egészséges 80 éves, és kiből nem. Amikor összegyűjtöttük az 50 éves korukban őket jellemző adatokat, nem az akkori koleszterinszintjükből lehetett megjósolni, milyen lesz az öregségük, hanem abból, hogy mennyire voltak elégedettek a kapcsolataikkal. Akik 50 évesen a leginkább elégedettek voltak, ők voltak 80 évesen a legegészségesebbek. A jó, szoros kapcsolat védőpajzsként szolgál a vénülés "nyűgétől s nyilaitól." A boldog kapcsolatban élő férfiak és nők 80 éves koruk után arról számoltak be, hogy azon a napon, amikor erősebb testi fájdalmat éreztek, továbbra is jókedvűek voltak. De a boldogtalan kapcsolatban élők azon a napon, amikor erősebb testi fájdalmat éreztek, azt még az érzelmi fájdalmuk is tetézte. A kapcsolatokról és az egészségről leszűrt harmadik tanulság, hogy a jó kapcsolatok nemcsak testünket, hanem agyunkat is védik. Kiderül, hogy aki valakivel biztonságos kötődésű kapcsolatban él 80-on túl, az a kapcsolat védelmezi. Akik olyan kapcsolatban élnek, amelyben érzik, hogy szükség esetén számíthatnak a másikra, tovább őrzik meg éles memóriájukat. Akiknek olyan a kapcsolatuk, hogy úgy érezhetik, nem számíthatnak a másikra, az ő memóriájuk hamarabb indul romlásnak. A jó kapcsolatoknak nem kell állandóan zökkenőmentesnek lenniük. Némelyik 80 éves pár zsörtölődhet nap mint nap, de amíg úgy érzik, hogy nehéz időkben tényleg számíthatnak egymásra, a civódások nem károsítják az emlékezőtehetségüket. Tehát ez a tanulság, hogy a jó, szoros kapcsolatok mind az egészségünknek, mind a közérzetünknek jót tesznek, ez a bölcsesség vén, mint az országút. Ez a nagymama és a lelkipásztor tanácsa. Miért olyan nehéz ezt fölfogni? Pl. a gazdagságról tudjuk, hogyha anyagilag alapvetően rendben vagyunk, a gazdagságtól nem leszünk boldogabbak. Ha évente 75 ezer dollár helyett 75 milliót keresünk, tudjuk, hogy ettől egészségünk vagy boldogságunk alig változik, ha változik egyáltalán. Ami a hírnevet illeti, a média állandó tolakodása és a magánélet hiánya a leghíresebbek egészségének kimutathatóan árt. Bizonyosan nem válnak tőle boldogabbá. Az egyre nagyobb gürizést illetően igaz a bölcsesség, hogy halálos ágyán még senki sem kívánta, hogy bárcsak többet időzött volna az irodában. (Nevetés) Miért oly nehéz ezt fölfogni, és miért oly könnyű legyinteni rá? Mert emberek vagyunk. Mind a könnyű utat keressük, amellyel életünket megjavíthatjuk, és azon a szinten tarthatjuk. Egy kapcsolat nehézséggel és zűrökkel jár, a családi és baráti kapcsolatok ápolása se nem szexi, se nem kecsegtető. És egész életünkben kell művelnünk, soha sincs vége. A 75 éves kutatásban részt vevők közül azok a legboldogabb nyugdíjasok, akik tettek azért, hogy munkatársaik helyébe új játszótársak lépjenek. Mint az ezredforduló táján felnőttkorba lépők vizsgálatában, sokan közülük, amikor felnőtt életüket megkezdték, azt hitték, hogy a hírnevet és a gazdagságot és a kiugró teljesítményt kell hajszolniuk a jó életük érdekében. De a 75 év alatt a kutatás lépten-nyomon bizonyította, azok boldogultak a legjobban, akik a családot, a barátokat és a közösséget tartották szem előtt. Hát önök? Tegyük föl: 25 vagy 40 vagy 60 évesek. Mit jelent, ha befektetünk a kapcsolatainkba? Lehetőségeink gyakorlatilag határtalanok. Talán a képernyő előtti időt föl kellene cserélni a társaságban töltöttel vagy egy lanyha kapcsolatot új tevékenységgel kellene életre kelteni, hosszú sétákkal, esti randevúkkal, vagy meglátogatni azt a családtagot, akivel évek óta nem váltottunk szót, mert a túlságosan megszokott családi viszályok szörnyű áldozatot követelnek a haragot táplálóktól. Egy másik Mark Twain idézettel zárom a mondandómat. Több mint egy évszázada, amikor visszatekintett életére, azt írta: "Az élet oly rövid, hogy nincs idő a civakodásra, bocsánatkérésre, haragra, irigységre, felelősségre vonásra. Csak a szeretetre van idő, és arra is, mondhatni, csak pillanatok vannak." A jó élet a jó kapcsolatokon alapszik. Ezt a gondolatot érdemes terjeszteni. Köszönöm. (Taps)