Köszönöm, hogy itt maradtak egy nagy vörös X-szel a retinájukba égve a következő három napra. (Nevetés) Ma a szavak jelentéséről szeretnék beszélni, arról, hogyan értelmezzük őket, és hogy - szinte bosszúból -, hogyan határoznak meg minket. Az angol nyelv egy csodálatos szivacs. Imádom az angol nyelvet, örülök, hogy tudok angolul. Szerintem önök is szerencsésnek érezhetik magukat, hogy beszélnek angolul. De ettől függetlenül rengeteg hiányossága is van. Van egy görög szó, "lachesism", ami a katasztrófaéhséget jelenti. Tudják, amikor vihart látunk a horizonton és azon kapjuk magunkat, hogy a viharnak szurkolunk. Egy mandarin szó, a "yú yi" - helytelenül ejtem - az energikusság iránti vágyat jelenti, amilyenek gyerekkorunkban voltunk. Lengyelül van egy szó, a "jouska", mely egyfajta elképzelt párbeszéd, amit gondolatban kényszeresen újrajátszunk. És végül németül - hát persze, hogy németül - van egy szó, a "Zielschmerz", ami annyit tesz: rettegni attól, hogy megkapjuk, amit akarunk. (Nevetés) Hogy végre elérjük életünk álmát. Én német vagyok, szóval pontosan tudom, milyen érzés ez. Nem hiszem, hogy hétköznapjaimban valaha is használom majd ezen szavakat, de örülök, hogy léteznek. De az egyetlen ok, amiért léteznek, mert én kitaláltam őket. Én vagyok a szerzője a "Homályos Szomorúságok Szótárának", amelyet az elmúlt hét év során írtam. A projekt küldetése, hogy megtalálja a hiányosságokat az érzelmek nyelvezetében, és megkísérelje feltölteni azokat, hogy legyen módunk beszélni az embert körülvevő minden gyarlóságról és gúnyolódásról, melyeket érzünk, de nem is gondoljuk, hogy beszélhetnénk róluk, mert nincsenek rá szavaink. Úgy kezdődött, hogy épp a "Saturday Night Live" zárófőcímét bámultam, és körülölelt a leggyönyörűbb melankólia folyton visszatérő érzése. Ha egyszer fenn tudnak maradni éjjel ilyen sokáig, szívből ajánlom megtekintésre az SNL zárófőcímét. Akkor és ott elhatároztam, hogy megpróbálom definiálni ezt az érzést. Félúton a projektben megalkottam a "sonder" szót, azt az elképzelést, hogy mindannyian főszereplőnek érezzük magunkat, és mindenki más csak mellékszereplő. A valóságban azonban mind főszereplők vagyunk, és valaki másnak a történetében mellékszereplők is. Amint közzétettem ezt a szót, számos visszajelzést kaptam, melyben megköszönték, hogy hangot adtam valaminek, amit mindig is éreztek, de nem volt rá szavuk. Ettől kevésbé érezték egyedül magukat. Ez a szavak ereje, hogy segítségükkel kevésbé leszünk magányosak. Ez nem sokkal azután történt, hogy elkezdtem észrevenni az interneten, hogy beszélgetésekben ténylegesen használják, sőt, nemsokára egy mellettem folyó élő beszélgetésben is meghallottam ezt a szót. Nincs furcsább érzés, mint létrehozni egy új szót, majd végignézni, ahogy önálló életre kel. Erre még nincs szavam, de lesz. (Nevetés) Dolgozom rajta. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi tesz egy szót élővé, mert rengetegen kérdezték tőlem, sőt, ez a leggyakoribb kérdés: "Szóval, ezek a szavak kitaláltak? Nem igazán értem." Nem igazán tudtam, mit feleljek nekik mert ha egyszer ez a szó elindult, akkor ki vagyok én, hogy valódinak vagy kitaláltnak tituláljak szavakat. Úgy éreztem magam, mint a megvilágosodott Steve Jobs, amikor rájött, hogy hétköznapjaink során a legtöbben igyekszünk nem túlságosan feszegetni a határainkat, inkább csak elboldogulni az életünkben. De ha egyszer rájövünk, hogy az emberek, akik ezt a világot felépítették, semmivel sem voltak okosabbak, mint mi, akkor elérhetjük és megérinthetjük azokat a határokat, vagy akár túl is nyúlhatunk rajtuk, és felismerhetjük, hogy megvan az erőnk a változtatáshoz. Elképesztő! Azóta másként tekintek a szavakra, és arra, mi teszi őket igazivá. Amikor az emberek azt kérdezik tőlem, "Valódiak ezek a szavak?", van néhány kipróbált válaszvariációm. Néhányuknak volt értelme, másoknak nem. Az egyik változatom ez volt: "A szó valódi, ha úgy akarod." Ez az ösvény azért valódi, mert az emberek azt akarták, hogy ott legyen. (Nevetés) Ez általános jelenség az egyetemeken. Én "áhított ösvénynek" hívom. (Nevetés) A nyelvek hasonlóképpen azzal kapcsolatos vágyainkat tükrözik hogy valami létezzen. És lehet, hogy egy járatlanabb úton, de mégiscsak megteremtik azt. De ez a válasz nem bizonyult túl meggyőzőnek, így aztán ejtettem. Majd arra jutottam, hogy amikor az emberek a szavak valódiságát firtatják, valójában arra kíváncsiak, hány másik elmével tudnak a segítségükkel kapcsolatba lépni. Mert szerintem leginkább ilyen szemmel tekintünk a nyelvre. A szó lényegében a kulcs ahhoz, mellyel bizonyos emberek elméjébe láthatunk. De ha csak egy ember agyához juttat el, akkor nem éri meg használni, nem éri meg ismerni. Két agy... hát, azon múlik, kihez tartoznak. Egymillió agy... Rendben, ez a beszéd. Tehát egy valódi szó a lehető legtöbb agyhoz ad hozzáférést. Ezért éri meg ismerni. Mellesleg ezen mérce alapján a legvalódibb szó a világon: [O.K.] Ennyi. A legvalódibb szavunk. Ez hasonlít legjobban a mesterkulcshoz. Ez a legszélesebb körben megértett szó a világon, bármely pontján is vagyunk. Csak az a gond vele, hogy látszólag senki nem tudja, mit jelent ez a két betű. (Nevetés) Ami elég furcsa, nem igaz? Esetleg a "minden rendben" félrebetűzve, vagy régi politikai utalás. Senki sem tudja igazán, de maga a tény, hogy ez nem is lényeges, jól szemlélteti, hogyan adunk jelentést a szavaknak. A jelentés nem kapcsolódik magához a szóhoz. Mi vagyunk azok, akik hozzákapcsoljuk. Úgy gondolom, hogy mindannyian az életünk értelmét keressük, vagy egyáltalán az élet értelmét, és szerintem a szavaknak közük van ehhez. Ha valaminek a jelentését keressük, a szótár egy remek kiindulópont. Egyszer láttam egy Reza Aslan vallástudóssal készült interjút. Épp egy általános félreértést mutatott be a vallással kapcsolatban. Azt mondta, hogy a vallás alapvetően olyan szimbólumok és metaforák készlete, melyeket az emberek saját magukkal töltenek meg, próbálva kifejezni a kifejezhetetlent. A vallás lényegében csak egy nyelv. Semmi több. Egy tartály az általunk beletöltött jelentések számára. Ez elgondolkodtatott... Mi van, ha a nyelv is egyfajta vallás? Eszerint ez lenne a mi szentírásunk. És ha belegondolunk a teremtéstörténetbe, az igazából egy definíciótörténet. Kezdetben káosz volt a Föld vizei felett, majd Isten elválasztotta a szárazföldet a tengertől, a halakat a madaraktól, a férfit a nőtől, az örökkévalót a múlandótól. Ez mind itt van, ezeken a lapokon. Ez jelenik meg a definícióban. Ha értelmet keresünk a világban, ez a mi vallásunk, a mi szent könyvünk. Mert valójában ennek a szent könyvnek - és szerintem minden szent könyvnek - az a lényege, hogy a rend érzetét adja egy rendkívül kaotikus univerzumban. Annyira szűk a látókörünk, az univerzum pedig annyira bonyolult, hogy sémákat és rövidítéseket kell kitalálnunk, módot találni a magyarázatára, és elboldogulni a mindennapokban. Ezért kellenek nekünk a szavak, hogy értelmet adjunk az életünknek. De ami ennél is fontosabb: szavak rendszerére van szükségünk, hogy meghatározhassuk magunkat. Szerintem mostanában leginkább erre használjuk a szavakat, mindannyian arra vágyunk, hogy valamiképp meghatározást nyerjünk. Különösen most, a technológiai fejlődés és a globalizáció idején olyan könnyű a ködbe veszni. Valamelyest mindannyian meghatározatlanok vagyunk, és a körülöttünk lévő világ még inkább azzá válik. Úgyhogy az általunk keresett, minket magába foglaló struktúrák legtöbbje így néz ki. Mind "font", mind "kettőskereszt" értelemben. (Nevetés) Bizonyos szempontok szerint próbáljuk magunkat behatárolni, címszavakat és kategóriákat keresünk, hogy kimondhassuk: "Igen, ez vagyok én." Másokat méregetünk és kijelentjük: "Te olyan vagy mint én... úgyhogy mi már "mi" vagyunk." Ez jelentést ad nekünk. De így csak kölcsönveszünk egy jelentést. Az a gond vele, hogy nagyrészt intézményektől függ, mi pedig már olyan sokan vagyunk, az élet pedig olyan bonyolult és kaotikus, hogy muszáj behatárolnunk magunkat. A saját hitünk fundamentalistáivá válunk. Mindent szó szerint értőkké. Mert érezzük, hogy ezek a kategóriák kezdenek szétesni. Észrevették már, hány beszélgetés indul mostanság azzal, hogy szavakat próbálunk definiálni? Számolni se tudom már, hány beszélgetést láttam a Huffington Post-on ezzel a felütéssel: "Ön feminista?" "Mit jelent a feminista?" "A vita jelenlegi állása szerint ki számít progresszívnek?" "Mit jelent a szocialista?" "Ki számít fasisztának?" "Ki számít nőnek?" Caitlyn Jenner. "Ki számít feketének?" Rachel Dolezal. Ilyen eszmecseréket folytatunk szakadatlan, de valójában nem a szavak jelentéséről szólnak. Hanem arról, hogyan csomagoljuk a világot. És bizony, a végeredmény valahogy így fog kinézni, ha engedjük, hogy a szavak határozzanak meg minket. Elfelejtjük, hogy a szavakat mi hoztuk létre. Csak modellezik, milyen lehetne a világ vagy milyennek kellene lennie, mi pedig visszahúzódunk a számunkra meghatározó közösségeinkbe, saját nyelvünkön beszélünk, holott a világ valójában több ennél. Úgy gondolom, mindannyian érezzük, hogy a kategóriák, amelyekbe megpróbáljuk beskatulyázni életünk értelmét, nem feltétlenül passzolnak hozzánk. Emiatt folyton magyarázkodásra kényszerülünk: "Igen, ezzel tudok azonosulni, de nem csak ez határoz meg engem." Újra és újra ezt kell tennünk, leegyeztetni, hogyan is passzolunk a rendelkezésünkre álló kategóriákba. Szerintem sokan korlátozva érezzük magunkat azáltal, ahogy ezeket a szavakat használjuk. Elfelejtjük, hogy a szavakat mi hoztuk létre. Nem csak az én szavaimat, mindegyiket. De nem mindegyik jelent is valamit. Azt hiszem, azt szeretném... A dolgok mai állása szerint a víziómban Anna Frank-ra gondolok. Mert ő ott ült amszterdami kis lakásában, és miközben körülötte mindenki az emberiség tiszta vonalak mentén és brutális hatékonysággal történő értelmes szervezésével foglalatoskodott, ő a saját belső emberiességét tette helyre. Van ebben valami igazán gyönyörű, mert a folyamat nagyrészt az ő saját zavarodottságáról és sebezhetőségéről szólt. Ezért gondolom azt, hogy egy újfajta nyelvre van szükségünk, mely inkább erre hasonlít. Mert bármelyikünkből lehetne bárki. Egy adott időben nemcsak egy személy vagyunk, hanem több személy egyszerre. Ezért jobban szinkronba kell kerülnünk a való világgal, és nem beragadnunk azokba a sablonokba, amelyeket mi erőltettünk a világra. A GPS eszközök figyelmeztetni szoktak, emlékeztetnek, hogy a megjelenő térkép nem azonos a valósággal, nehogy belehajtsunk egy tóba. (Nevetés) Szerintem pont ez a figyelmeztetés kell nekünk, hogy a térkép nem a valóság, úgyhogy ha belefutunk ezekbe a problémákba, létrehozhatjuk saját definícióinkat, nem kell feltétlenül átvennünk azokat a jelentéseket, amelyek értelmet adnak az életünknek. Lehetséges - és ezt tudom, mert hét éve ezt csinálom - új metaforákat alkotni, amelyek láthatóvá teszik a láthatatlant. Ebben van valami igazán gyönyörű. Azt gondolom, ha jobb kapcsolatot ápolunk a káosszal, ha felhagyunk a próbálkozással, hogy túlzottan leegyszerűsítsük a mindannyiunkban tomboló belső vihart, a zavarodottságot és sebezhetőséget, és ezt az igazán bonyolult világot, akkor kicsit komfortosabban érezhetnénk magunkat a bőrünkben, és nem kellene visszahúzódnunk azokba a kategóriákba, melyek a hozzájárulásunkkal adnak engedélyt meghatározásunkra. Így visszavehetnénk a hatalmat a szavaktól, és magunk definiálhatnánk őket. Szerintem ez valamivel egészségesebb kapcsolat. Rengeteg beszélgetésnek válna előnyére - Mint a "Tabu" társasjáték, amelyben a játékosnak körül kell írnia egy neki megadott szót, de magát a szót tilos kimondani. Szerintem mindannyian jobban járnánk, ha mi is így tennénk. Ez engedne némi lexikális mozgékonyságot, mely mostanság kiveszőben van. A saját lexikonjaink foglyai vagyunk, amiket már nem hozzánk hasonló emberek írtak, és úgy érzem, minden évben egyre jobban eltávolodunk egymástól, minél komolyabban vesszük a szavakat. Mert emlékezzünk rá: a szavak nem valódiak. Nincs jelentésük: nekünk van. Fontos, hogy ezt észben tartsuk. Ez pedig lehetséges, ha az önmagunkra találás során használjuk a kreativitásunkat és megragadjuk a szerzői jogot. Módunkban áll gazdagabb metaforák után kutatni. A világ még sosem volt ilyen összetett, és az életünk sem volt még soha ennyire bonyolult. Így ahelyett, hogy a legközelebbi bevett kifejezés után kutatnánk, vagy könyörögnénk, hogy valamit diagnosztizáljanak nálunk, érdemes ténylegesen jelen lenni például a szomorúságban. Az érzelmek zűrzavarában. Szerintem megéri. Új lencsékre van szükségünk, hogy segítsenek újraértelmezni a káoszt, amivel állandóan szembesülünk. Ha így teszünk, ha mindannyian hajlandók leszünk némi kreatív érzékkel meghatározni önmagunkat, a világ valahogy így nézhetne ki. Merő zűrzavar. Szerintem rendetlen népség vagyunk és a világ maga is elég rendetlen. De nem is lenne olyan rossz, ha kiszabadulnánk a rogyadozó, merev intézményekből, és úgy találkozhatnánk, amilyenek vagyunk, teljes sebezhetőségünkben, nyíltan megmutatva érzéseinket. Úgy gondolom, bármilyen felfordulással is jár, ez mégis közelebb vinne a teljességhez. Az egyik kedvenc filozófusom idézetével szeretnék zárni. Bill Watterson, aki a "Kázmér és Hubát" alkotta. Ő azt mondta: "Olyan életet teremteni, amely tükrözi értékeidet és megnyugtatja lelkedet, ritka teljesítmény. Kitalálni a saját életünk értelmét nem egyszerű, de még mindig szabad, és úgy hiszem, a küzdelemnek köszönhetően boldogabbak leszünk." Köszönöm. (Taps)