A történelem vízválasztójához érkeztünk, az emberi faj ott egyensúlyoz a csillagok megszerzése és a saját otthonának elvesztése között. Még az utóbbi néhány évben is elképesztő módon bővültek az ismereteink arról, hogy hogyan illeszkedik a Föld az univerzum egészébe. A NASA Kepler-missziója ezernyi lehetséges bolygót fedezett már fel más csillagok körül, ami azt jelzi, hogy a Föld csak egyike a galaxisunk milliárdnyi bolygójának. A Kepler egy űrteleszkóp, amely képes kimutatni a csillagok finom elhomályosulását, amikor bolygók haladnak el előtte, gyengítve ezáltal a belőlük kiinduló fényt. A Kepler adatai éppúgy felfedik a bolygók méretét, mint a Napjuktól való távolságukat. Ezen adatok segítségével nemcsak olyan kérdéseket tudunk megválaszolni, hogy ezek a bolygók kicsik és szilárdak-e, mint a naprendszerünk földszerű bolygói, hanem olyanokat is, hogy mennyi fényt kapnak a Napjuktól. Ezek alapján pedig valószínűsíthető, hogy a felfedezett bolygók lakhatóak-e vagy sem. Sajnos azonban azzal egy időben, hogy ezeknek a lehetséges lakható világoknak egész kincsestárát fedezzük fel, a saját bolygónk szinte összeroskad az emberiség súlya alatt. 2014 volt a legforróbb év a feljegyzések szerint. Az évezredek óta létező gleccserek és a sarki jégtakaró most évtizedek alatt válnak semmivé. E planetáris mérvű környezeti változások, melyekhez mi adtuk meg a kezdőlökést, szinte állva hagyják azt a képességünket, amely meg tudná fordítani a folyamatot. Én azonban nem éghajlatkutatással foglalkozom, hanem csillagász vagyok. A csillagoknak a bolygók lakhatóságára vonatkozó hatásait tanulmányozom annak reményében, hogy találunk az univerzumban az életre alkalmas helyeket a saját bolygónkon kívül. Mondhatnám, hogy ingatlanbefektetési lehetőségeket keresek a Földön kívül. Nos, olyan emberként, aki ilyen elszántan keresi az életet az univerzumban, azt kell mondanom, hogy minél inkább keresünk a Földhöz hasonló bolygókat, annál jobban értékeljük a saját bolygónkat. Ezen új világok mindegyike arra csábít bennünket, hogy az újonnan felfedezett bolygókat azokkal hasonlítsuk össze, amelyeket a legjobban ismerünk: a saját Naprendszerünk bolygóival. Nézzük a közvetlen szomszédunkat, a Marsot. A Mars kicsi és szilárd, és bár egy kicsit távolabb van a Naptól, egy a Keplerhez hasonló misszó a lehetséges lakható világok egyikeként tartaná számon. És valóban, lehetséges, hogy a Mars lakható volt a múltban, részben ezért is tanulmányozzuk ennyire. Holdjáró „küldötteink” mint a Curiosity, keresztül-kasul bejárják a felszínét az élet nyomai után kutatva. A MAVEN-hez hasonló űrhajók pedig mintákat vesznek a Mars légköréből, hátha ezáltal sikerül megértenünk, hogy hogyan veszítette el a lakhatóságát. Magán-űrtársaságok nemcsak rövid utazásokkal kecsegtetnek, de annak a szívfájdító lehetőségével is, hogy a Marson éljük le az életünket. És habár ezek a marsi tájak leginkább a mi földi sivatagjainkhoz hasonlatosak, mégis úttörő helyekként jelennek meg a képzeletünkben, de az élet szempontjából a Mars sokkal borzalmasabb hely a Földnél. Gondoljunk csak bele, hogy mennyire nem laktuk be ezeket a helyeket a saját bolygónkon, amelyek pedig sokkal dúsabbak a Marshoz viszonyítva. Még a legszárazabb és legmagasabban fekvő területek is gazdagon el vannak látva oxigénnel amelyet a több ezer mérföldre található esőerdőink lélegeznek ki magukból. Aggódom -- aggódom, hogy azt a hatalmas várakozást, amivel a Mars és más bolygók gyarmatosítása elé tekintünk, egy komor felhő árnyékolja be: annak a hite, hogy a Mars fog bennünket megmenteni a saját önpusztításunktól, amellyel megsemmisítjük az egyetlen általunk ismert lakható bolygót, a Földet. És amennyire elkötelezett híve vagyok a bolygóközi kutatásnak, annyira nem értek egyet ezzel a nézettel. Rengeteg jó okunk lehet a Marsra menni, de ha bárki azt mondja Önöknek, hogy a Mars lesz az emberiség tartalék bolygója, az olyan, mintha a Titanic kapitánya azt mondaná, hogy az igazi buli majd a mentőcsónakokon kezdődik. (Nevetés) (Taps) Köszönöm. De a bolygóközi kutatás és a bolygó megóvása nem ellentétes egymással. Nem, ezek valójában ugyanazt a célt szolgálják: megérteni és megvédeni az életet, illetve javítani annak minőségén. A saját világunk szélsőséges környezetei olyanok, mint az idegen bolygók. Csak közelebb vannak. Ha képessé válunk annak megértésére, hogy hogyan hozzunk létre és tartsunk fent lakható helyeket a saját barátságtalan, sőt ellenséges területeinken itt a Földön, akkor talán ki tudjuk elégíteni mind a saját környezetünk megóvására, mind az abból való kiemelkedésre irányuló igényeinket. Egy gondolatkísérlettel szeretném befejezni: a Fermi paradoxonnal. Sok évvel ezelőtt Enrico Fermi fizikus vetette fel, hogy mivel az univerzumunk már jó ideje fennáll, és rengeteg bolygó van benne, mostanáig már rá kellett volna akadnunk az idegen élet valamiféle bizonyítékára. Szóval hol vannak? Nos, a Fermi paradoxon egyik lehetséges megoldása az, hogy amint egy civilizáció elég fejletté válik ahhoz, hogy érzékelje a körülötte lévő életet, egyből szem elől téveszti annak fontosságát, hogy megóvja az otthonát, amely a fejlődésének a bölcsője volt. Önhittség lenne azt gondolni, hogy a bolygóközi kolonizációk meg fognak védeni önmagunktól, de a bolygó megóvása és a bolygóközi kutatás képes az együttműködésre. Ha igazán hiszünk abban a képességünkben, hogy az emberi tartózkodásra alkalmassá tudjuk tenni a Mars ellenséges környezetét, akkor a földi környezet megóvása semmiképp nem jelenthet akadályt. Köszönöm. (Taps)